Hirdetés
Hirdetés
and — 2022. október 19.

Technikai okok. Mit jelent a múzeumbezárás Magyarországon, válság idején?

Majd a sötétben, pufidzsekiben beszélgetünk arról, hogy mi is az, hogy múzeum, miközben szétszakad a társadalom kulturális szövete? Napjaink rezsikrízise nem lehet magánügy; a végsőkig ellen kellene állni annak, hogy privát, illetve konzumer terekbe szerveződjön ki a közintézmények feladata.

Az elmúlt hetekben egyre gyorsuló ütemben érkeztek hírek hazai múzeumbezárásokról. Elsőként szeptemberben, Győrben jelentették be, hogy “technikai okokból” bezár az összes városi múzeum és kiállítóhely, jobbára már október közepétől. Innentől záporoztak a hírek a részleges, de inkább teljes zárásokról Sopron, Szeged, Székesfehérvár, Gödöllő, Nagykanizsa, Nagyatád, Miskolc, Szentendre, Kecskemét városából, az országos nagyintézmények közül a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum is fiókintézmények bezárásáról döntött, és ez a szomorú sor minden bizonnyal folytatódik még.  

Természetesen a meredeken növekvő energiaárakra hivatkoznak azok az önkormányzatok és polgármesterek, amelyek illetve akik a bezárásokat indítványozzák – és az első híradások alapján az is a legtermészetesebb megoldásnak tűnhet, hogy először a kulturális, művelődési és közösségi intézményeket, valamint a sport-facilitásaikat zárják be. Egyes kormánypárti településvezetők gyorsan kijelentik, hogy „Brüsszel” a felelős ezért is – ami megint csak rávilágít arra, hogy mindennél nagyobb szükség volna a közművelődés intézményeire.

A lényeg azonban az, hogy alig másfél évvel a COVID miatti lezárásokat követően tehát újra zárnak a közintézmények. Megint semmiféle autonómiájuk nem látszik lenni: szabadságuk abban áll, hogy önállóan jelenthetik be a korlátozásokat. És megint nem merül fel, hogy miért éppen a múzeum, a kiállítóhely, a galéria, a könyvtár, a színház, az egyetem zár be. Mindössze a fehérvári stadion fűtéséről indult el némi polémia, Cser-Palkovics András polgármester nyilatkozata után, aki szerint válság idején luxus az ilyesmi.

Plakát 2022. október 18-án Budapesten.(Fotó: FERENC ISZA / AFP)

Ami a múzeumokat illeti: az ICOM nevű szakmai világszervezet éppen augusztus végén fogadta el az új múzeumdefiníciót. Az időről-időre megújított definícióról és arról, hogy ez a legújabb mit is jelent, A mű is hosszabb cikkben írt. Az elfogadott szöveg végül azokra a legalapvetőbb követelményekre szorítkozik, amelyek egy múzeum működéséhez kellenek, és azokra a fundamentális értékekre, amelyek nélkül nincs múzeum. Bízva abban, hogy mindez tartható demokráciákban és autokráciákban, szegény és gazdag államokban, a boldog Északon és a Globális Délen egyaránt – ne feledjük, hogy amikor mindezt Prágában megtárgyalják és elfogadják, Ukrajnában az orosz agresszió már felmérhetetlen pusztítást okozott a kulturális javakban is. Alig telt el azonban két hónap és a definíció újra konfrontálódik a valósággal: meddig múzeum a múzeum, ha megdrágul a gáz és az áram? Ha nem fűthető a műhely, az irodatér, ha nem klimatizálható a raktár, ha nem garantálhatók tovább a megfelelő viszonyok a műtárgyak számára. Meddig közintézmény a közintézmény, ha a látogató nem mehet be, mert nincs fűtés és világítás? Ki szavatol ilyenkor a fenntartásért, az állagmegóvásért, a működésért?

Magyarországon békeidőben sem ismeretlen a fűtetlen és sötét kiállítóterem, ahol csak akkor gyújt villanyt a teremőr, ha a látogató éppen odaér, és amint kilép, már le is oltja.

Ezt a jelen helyzetben tarthatnánk akár dicséretes takarékosságnak is, pedig leginkább csak az alulfinanszírozottság tükre. A múzeumok nyomorúsága – ahogy a NEMO nevű nemzetközi szervezet állásfoglalása is jelzi – nem a COVID válsággal kezdődött és nem fog véget érni az energiakrízis lecsengésével. Szűkülő költségvetés, alacsony bevételek, ennek nyomán elmaradó korszerűsítések, elcsúszó energiahatékonysági beruházások, ezzel egyidejűleg elszálló árak és stagnáló fizetések: a közpénzből működő múzeumok és kiállítóterek kiszolgáltatottan várták a mostani halmozott válsághelyzetet – legalábbis idehaza biztosan. Majd a sötétben, pufidzsekiben beszélgetünk a szakmai definíciókról, és ahogyan a NEMO fogalmaz, közben szétszakad a társadalom kulturális szövete.

Éppen a közelmúltban egyre nyitottabbá váló, dialógusokat kezdeményező, a passzív bemutatástól eltávolodó múzeum-meghatározások mutatnak rá, hogy az igen kevés, ha csak maguk az intézmények tesznek erőfeszítéseket azért, hogy megfeleljenek bármiféle paradigmának. Elvégre a gyakorlati megvalósítás sem egyirányú: a döntéshozók, a gazdaságpolitika, és nem utolsó sorban persze maga a társadalom is kell hozzá. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a tér önmagában nem reziliens. Ez persze a múzeumi kérdésen túlmutató probléma: még akkor is, ha Magyarországon számos kulturális– és oktatási tér használata többnyire (részben, kisebb-nagyobb mértékben, gyakran különféle kedvezmények mellett) díjköteles, mégis a közérdeket szolgáló, a kommersz terektől elkülönülő egységként érdemes értelmeznünk ezeket a helyeket. Hogy manapság egyébként is fogyatkoznak, működési modellt váltanak vagy a piactól egyre függőbbé válnak, azért végképp nem Brüsszel, de még csak nem is Putyin a hibás.

Nem lehet elfogadni, hogy a jelenlegi energiaválság kezelése abban áll, hogy a fenntartók korlátozzák a köz(intézményi) tereket, ezzel párhuzamosan pedig a közgyűjteményekhez való hozzáférést is.

Ugyanígy nem lehet elfogadni azt sem, ha ezek a korlátozások – éppen a leghidegebb hónapokban – csorbítják azt a lehetőséget, hogy fogyasztáskényszer nélkül lehessen tanulni, művelődni, olvasni, kutatni, időt tölteni az állam vagy az adott város, település által fenntartott helyszíneken. Ha egy egyetem nem engedi a hallgatóinak és oktatóinak, hogy elektronikus eszközeiket a campuson töltsék fel, azzal kinek-kinek az otthoni rezsiszámlájára terheli ezt a költséget; ha egy szemináriumi szoba vagy egy könyvtári olvasóterem túl hideg, és a munka késő ősztől tavaszig jobb híján kávéházakban folytatódik, az szükségerűen újabb pénzköltésre kényszeríti a diákot, az oktatót, a kutatót (stb). Nem lehet ezt sem elfogadni: napjaink rezsikrízise nem lehet magánügy; a végsőkig ellen kellene állni annak, hogy privát és/vagy konzumer terekbe szerveződjön ki a közintézmények feladata.

Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 2021. augusztus. Fotó: laluzdivinadetusojos/Flicker


Ugyanakkor előállhat az a helyzet is, hogy a képzőművészet bemutatása a kereskedelmi galériákra és a már eddig is fillérekből működő független, nonprofit helyekre korlátozódik majd. A nagy múzeumot nem lehet kifűteni, a kis, artist run gallery-ben, vagy rozsdaövezeti műhelytérben viszont eddig sem volt fűtés, ott szinte fel sem tűnik majd a változás. Könnyen lehet, hogy ezek a helyek tartanak majd fönn valamiféle folytonosságot, és az államnak, az önkormányzatoknak újra csak el kellene gondolkodniuk a saját felelősségükön.

Vannak államok Európában, amelyek máris kilátásba helyezték: külön anyagi kereteket biztosítanak majd a kulturális intézményeknek, ha szükség lesz rá. Magyarországon nem hallani ilyesmiről. Amiről viszont hallani, hogy egyes kormánypárti vezetésű városok kedvezőbb áron kapják az energiát, mint a más színezetűek. Nem csodálkozunk: egy mesterségesen kettéosztott országban, szegregált társadalomban miért éppen itt volna esélyegyenlőség? Csakhogy ha ez tendenciává válik, az azt is jelenti, hogy válság idején vannak feláldozhatók és vannak megmentendők. Ez pedig, ahogyan a miniszterelnök mondta – persze nem ebben az ügyben, hanem az uniót szokásosan ekézve –, valóban “a kannibalizmus kezdete” volna.      

Meghalt Natalia LL

— 3 perc olvasás