Interjú

A beszélgetés 2026 áprilisában, az Art Brussels ’68 Forward szekciójában hangzott el Drozdik Orshi 1970-es évektől napjainkig ívelő életművéről, továbbá a láthatóság és láthatatlanság, az önarchiválás, a feminista művészet, a konceptuális gondolkodás és a művészettörténet intézményi mechanizmusainak kérdéseiről. A szekcióban az Einspach & Czapolai Fine Art által bemutatott kiállítás Drozdik korai munkáit vonultatta fel, egyúttal az Adventures in Technos Dystopium: Work, Writings, Exhibitions 1970–1995 című kötet ismertetője is volt, valamint elnyerte az Art Brussels Best Booth in the ’68 Forward Section díját.

A Játéktól a világig, és vissza című interaktív tárlat alkotói szerint a művészet akkor válik igazán élővé, amikor a néző nem csak szemlélő, hanem aktív résztvevő is egyben. Vigh Violetta, Juhos-Kiss Csenge és Koltay Dorottya Szonja a színház és a képzőművészet határterületeiről, a bábok különleges szerepéről, a játék erejéről és a közösen létrehozott világok lehetőségeiről beszélt debreceni bábművészeti sorozatunk harmadik, befejező részében.

A Vojtina Bábszínház raktárában közel kétezer báb őrzi az elmúlt évtizedek történeteit. De mikor válik egy tárgy többé egyszerű kelléknél? A bábkészítők és bábszínészek személyes történetein keresztül annak jártunk utána, hogyan születik meg a báb és hogyan kap lelket a színpadon.

Vágóhídi gépek festésétől Bernáth Aurél osztályán át az absztrakt expresszionizmusig vezetett Klimó Károly útja, aki kilencvenévesen is ugyanazzal a kíváncsisággal beszél a művészetről, mint pályakezdőként. A Herder-díjas festővel munkáról, szabadságról, Van Goghról, jazzről és a véletlen szerepéről beszélgettünk.

A május 15-én nyíló Játéktól a világig, és vissza című kiállítás a báb, a bábtest és az emberi test médiumainak viszonyrendszerében vizsgálja, hogyan alakítja a mozdulat és a játék a valóságérzékelésünket. A tárlat kiterjesztéseként kortárs művészeket és bábszínházi alkotókat kérdeztünk…

Pinczehelyi Sándor a magyar neoavantgárd második nemzedékének egyik meghatározó alakja, aki saját alkotói munkássága mellett tanárként, galériavezetőként, kulturális közéleti szereplőként is beírta magát az utóbbi hat évtized képzőművészetének történetébe. A középiskolás kora óta Pécsett élő és dolgozó Munkácsy-díjas, Érdemes és Kiváló művésszel, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjával közelgő 80. születésnapja alkalmából beszélgettünk.

Miközben Magyarországon erős a fotográfia hagyománya, a kortárs fotóművészetnek továbbra sincs széles gyűjtőköre. A TOBE Gallery alapítói szerint a galériás munka ma már egyszerre művészeti küldetés és gazdasági túlélés – erről beszélgettünk velük.

Kucsora Márta festészete régóta jelen van a nemzetközi kiállítóterekben, de a svájci Zugban most olyan művésszel állít ki közösen, akinek neve a kortárs művészet egyik legismertebb brandje: Marina Abramovićcsal. Az After Attention című tárlat a performansz és a festészet találkozását vizsgálja – azt a pillanatot, amikor a cselekvés már elmúlt, és csak a nyoma marad. A magyar alkotóval a kiállításról, pályájának állomásairól és a műtermi munka performatív természetéről beszélgettünk.

A konkrét-konstruktív művészet hazai története elképzelhetetlen nélküle, mégis ritkán szólal meg interjúban. Közelgő 80. születésnapja alkalmából Haász István pályájáról, tanításról és tanulásról, a tér megszállottságáról, a „Haász-sárga” születéséről, morális ellenállásról és a művészet mindenkori oppozíciós szerepéről beszél – kompromisszumok nélkül.

A csillagrendszerek világát, sejtelmes és komplex struktúráit idézi az ókori granulációs technika kortárs újraértelmezésével Stork Fanni ékszertervező első kollekciója, a Cosmos. A kollekció férfiaknak készült darabjait a Katona József Színház művésze, Jakab Balázs mutatta be – míg a korábban elkészült női kollekciónak Jordán Adél az arca. Stork a Defo Concept Space Eleven Ősz című tavaly szeptemberi pop-up kiállításán mutatkozott be.

Sebekkel, törésekkel és javításokkal dolgozik a Ludwig Múzeum Finom illesztések – Golden Repair című kiállítása. A tárlat a gondoskodás fogalmát társadalmi, politikai és ökológiai léptékbe emeli: a japán kincugi – „aranyjavítás”– metaforáján keresztül a gyarmatosítás, a belső kolonializáció, a transzgenerációs traumák és a közösségi cselekvés kérdéseit kapcsolja össze. A projekt nem lezárt állítás, hanem nyitott folyamat: múzeumi önkritika, aktivista művészet és részvételi gyakorlat találkozása egy olyan korban, amikor a javítás már nem technika, hanem erkölcsi és kollektív döntés.

A Bródy Sándor utcában működő, néhány négyzetméteres Doxa olyan művészeti csomóponttá vált az elmúlt három évben, ahol hallgatói projektek születnek, német–magyar együttműködések indulnak, és olyan médiumok kapnak helyet, amelyek az alapító Mucsi Emese másik munkahelye, a Capa Központ fotócentrikus közegén kívül mutatkozhatnak be. A magyar képzőművészeti színtér legbefolyásosabb szereplőit számba vevő erősorrendben jelenleg a 42. helyen álló fiatal kurátor szerint a személyesből akkor lesz valódi érték, ha közérdekű jelentést hordoz. A Doxa így lett egyszerre otthon, műhely, intézmény és közösségi labor – ahol még a padlófestés is kurátori gesztussá válik.