Képcsarnok

A Paris Photo, a világ legnagyobb olyan vására, amelyet kizárólag a fotográfia médiumának szentelnek, idén több mint 60 ezer látogatót vonzott. Sorban állás, hatalmas forgatag, nagyon különböző minőségű alkotások valamint ambíciózus programok fogadták az érdeklődőket a három szekcióban. 

Bert Danckaert PhD kutatásához készült fotósorozata nem úgy sikerült, ahogy előre tervezte. Projektje egyaránt szól a kulturális különbségekről, a művészeti doktori képzés nehézségeiről és egy alkotói folyamat buktatóiról. A második részben a fotografikus kép és a színház kapcsolatáról gondolkodik a szerző.

A közösségi médiában a forint zuhanórepülésének közepette posztolta újra Ravasz András egy korábbi bejegyzését, amely egy 1994 és -97 közti projektjét idézte fel. A projektben ehető bankjegyeket készített. A poszt nyomán a művészt kérdeztük arról, mi is volt pontosan ez a projekt.

Félelmetes belegondolni, hogy mennyi mindent nem tudunk befolyásolni. Csontó Lajos képein figyelemre sem méltatott apróságokra irányul a figyelem. Mozzanatok, esetlegességek, egybeesések, amelyek új események láncolatát indíthatják el, de legtöbbször nem indítanak el semmit. Felidéznek viszont valamit, ami nem más, mint a múló idő.

Ahogy a kollégák, én sem igazán voltam tisztában a művészeti kutatás mikéntjével. Hallomásból értesültem a konzervatóriumi színiprofesszorokról, akik elutasították annak lehetőségét, hogy beállva a sorba „kutassanak,” mert szerintük alkotói gyakorlatuk önmagában egyfajta kutatásnak minősül. De vajon megfelelt-e mindez az egyetemi szintű kutatásnak? – Bert Danckaert belga fotós a művészeti doktori paradoxonáról. Első rész.

Máli Fanni a fotográfus szerepkörével foglalkozik, sorozatának témája a beilleszkedés, az a folyamat, ahogy idegenből partnerré válik egy cigány közösségben. Képei dilemmáznak, a fotográfust mutatják, ahogy keresi a helyét, kötődni próbál, ad és elvesz; a cigánycsaládétól eltérő státuszát jelzi, majd háttérbe szorítja, a különböző kulturális terek között utazik.

A Verbund-gyűjtemény annak a folyamatnak a része, ahogy az 1970-es évek (neoavantgárd) művészetének feminista tematikájú művei a posztmodern diskurzusok gyakorlati térnyerése után egységbe rendeződtek az új évezredben, és a női egyenjogúságért folytatott harc égisze alatt a kánon új, megkerülhetetlen halmazává váltak.

Algakoktél, természetjárás Pascal-idézettel, csevegés gombafonalakra kapcsolódott orchideákkal, limnológiai előadás mikroszkópok fölött és a nádasban – képes beszámolónk egy kreatív spektrumban verhetetlen tudományos-ismeretterjesztő-művészeti élményhétvégéről.

A fotó alapú képzőművészet egyik legfontosabb seregszemléje a Les Rencontres d’Arles. Aki járt már a fesztiválon, tudja, hogy az 1970 óta működő esemény nem csak befogadja, hanem formálja is a fotográfia úttörő törekvéseit, a képeket pedig változatos építészeti környezetben teszik élményszerűvé a kurátorok.

Ebben a képriportban kifejezetten arra törekedtünk, hogy a művek ne önmagukban, hanem egy-egy látogató társaságában jelenjenek meg, egyrészt hogy valós képet mutassunk a helyszínről, másrészt, hogy a művészet változó világában, annak befogadását vegyük górcső alá.

A jeruzsálemi Bezalel Művészeti és Design Akadémia alapképzését idén befejező fotográfus a környezetében élők nemi identitását vizsgálta diplomamunkájában, a kamera tekintetének tükrében.

Önmagukba záródó lakatok, omladozó falak, árvíz sújtotta erdő, sötét utca. Nyomasztó helyek, ahol az ördög a részletekben lakik. Mintha egy egész generációt járna át a megfoghatatlan félelem.