A május 15-én nyíló Játéktól a világig, és vissza című kiállítás a báb, a bábtest és az emberi test médiumainak viszonyrendszerében vizsgálja, hogyan alakítja a mozdulat és a játék a valóságérzékelésünket. A tárlat kiterjesztéseként kortárs művészeket és bábszínházi alkotókat kérdeztünk arról, hol húzódnak a határok képző- és bábművészet, performansz és színdarab, valamint műtárgy és báb között. Az interjúsorozatban először Láposi Terkával, a kiállításnak otthont adó Vojtina Bábszínház igazgatójával és művészeti vezetőjével beszélgettünk a néprajz és a tradíciók szerepén túl a kortárs bábesztétikáról és a hazai bábművészet intézményesüléséről.

Mit gondolsz, a báb inkább tárgy, test vagy élőlény? Az élő színházhoz képest mennyire von maga után más attitűdöt?

Engem mindig is érdekelt, hogy a testem tulajdonképpen mi, ha a biológiai determinizmustól elvonatkoztatok. Sokszor érzem kiszolgáltatottnak magam a testem által, gyakran mentálisan már előrébb, vagy éppen még hátrébb tartok. A rituális vagy mágikus gondolkodás idejéig visszavezethető az a nézőpont, miszerint a báb mint eszköz a kezemben én vagyok, mivel az én hitem szerint képvisel egy szokásrendet. Ez egy teremtő folyamat, amelyben én meg ő eggyé válunk. A meghosszabbított énem, mégis tárgy, mert anyagból teremtek és mozdítok meg egy olyan formát vagy formátlan anyagot, amelyben megjelenhet gondolat, érzés és hangulat. Nekem a báb az embert helyettesítő, élőlényszerű entitása, amellyel a reális világon túli világot láttathatom metaforikus szinten. Hogy hol kezdődik a báb fizikai vagy lélektani határa? Nem feltétlenül lélekkel, inkább mozgással, lehelettel, energiával telt felületnek tartom.

A prózai színháznál összetettebb műfaj, ugyanis képes a csodára, vagyis a tárgyak életre keltésére. Ha tudatosan létrehozok egy figurát, tehát megrajzolom, megfaragom, megvarrom, majd megszólaltatom, és azt mondja „szép estét, öreganyám”, a néző „cinkosom” lesz, legyen az kisgyermek vagy felnőtt. A bábos gondolkodáshoz, a bábjáték befogadásához nagyon termékeny talajt adhat az animisztikus, a prelogikus gondolkodásmód. Az animáló vagy manipuláló képesség összetett művészeti tettet igényel. A bábjátékosnak tudnia kell megkettőződni, elvégre nem kizárólag a testemen keresztül formázom meg a karaktert, hanem elsősorban egy tőlem elvonatkoztatott tárgyon keresztül.

Hogyan lehetséges létrehozni olyan színdarabot, amely egyszerre követi a tradíciókat és illeszkedik a kortárs bábesztétikába?

Tisztelem és fundamentumként tekintek azokra a kulturális elemekre, amelyek éltetik a mindennapokat, a gyökereinket. Ha a báb ontológiáját nézem, minden ünnephez tartozik egy bábos eszközzel megéltethető szokáselem, a népi bábjáték végigvonul az évkörön, legyen az karácsony, farsang, húsvét, pünkösd, aratás vagy szüretelés. Emellett minden nemzetnek megvan a maga bábhőse. Ezek ikonikus figurák, akik tudják, élik, képviselik a misztérium útját, illetve az élet végességének természetességét. Ezek a bábhősök mindig valami olyanért küzdenek, amely egyensúlyt hozhat az életben, tudják, hogy az élet és a halál linearitása nem ér véget „itt és most”, létezik egyfajta kozmikus vertikum a földtől az égig. 

A klasszikus vásári és paravános bábjáték a középkor és a reneszánsz idején erősödött meg, az antagonisztikus ellentétek megszólalásával. Henryk Jurkowski lengyel színháztörténész azonban megnevezett egy harmadik műfajt, amely a bábszínház és az élő színház kifejezési eszközeinek keveredéséből áll. Ez megtöri a bábu mágikus életének konvencióját, de a bábu és a színész mint alkotóelemek színpadon való együttélése megteremti egy új metaforikus színházi nyelv lehetőségét.

Napjaink bábszínháza egyre kevesebbet alkalmaz paravánt: kilép az ember, a test a zárt fal mögül, ahogy kilép a báb is a felfüggesztett és mozgatott létből. Így a megjelenítés aktív résztvevőjeként mintegy egyenrangú entitásként lesz jelen az előadóművésszel, azt a látszatot keltve, hogy közvetlenül testesíti meg a szereplőt.

A kortárs bábszínház esszenciája egyrészt az új értelmezés, hogy mer rákérdezni önmagára, a gyermekségre, a generációs különbségekre, a nyelvre, az identitásra. Másrészt fontos a színházi formanyelv határtalanságának megteremtése,  a klasszikus értelemben vett bábtechnikák eklektikus, a tartalom és a formanyelv által engedett alkalmazása. A bábesztétika hatalmasat fordult a technológia fejlődésével, sokféle módon tudunk készíteni magunk meghosszabbítására testkiegészítő bábokat, úgynevezett protéziseket. Ma a bábművészet egy szürreális kollázs, rengeteg variációra képes. Alkalmazzuk a filmet, szöveget, zenét, táncot, cirkuszt, és még sorolhatnánk.

A bábra összművészeti műfajként gondolunk, ugyanakkor mintha a képző- és iparművészethez különösen szoros kötelék fűzné. 

Fontos kérdés, hogy a báb képzőművészeti vagy iparművészeti remek-e. Tekintve, hogy a bábjátékhoz szükséges egy tárgy vagy anyag, úgy gondolom, hogy ezzel a két művészeti ággal szervesen egylényegű. Bár a szöveg, a történet, az irodalom elengedhetetlen, sok esetben bennünk, nézőkben képződik meg a szöveg mögöttisége. Fontos tehát a vizualitás, amely az elmúlt harminc évben számos társművészeti területtel egészült ki (fotó, film, fény stb.). A paravánt elhagyva, a nyitott térben felértékelődött a kifinomult mozgáskultúrával és testnyelvvel rendelkező művész szerepe, belépett többek között az akrobatika, a fizikai színház.

Igazgató, művészeti vezető vagy, de foglalkozol rendezéssel, írással és tervezéssel is. Művészetpedagógusként a bábpedagógiára, a bábjáték alkalmazott műfajaira is nagy figyelmet fordítasz. Rajztanár, etnográfus és színháztudomány szakos bölcsész végzettséggel rendelkezel. Hogyan definiálnád magad?

Fontosnak tartom az ember komplexitását, a műveltség sokrétegűségét. Szeretek analizálni, értelmezni, felfedezni, alapvetően strukturalista gondolkodású vagyok. Önmagam megismerése a tétje annak, hogy hogyan tudom a képességeimet hasznosítani mások életében. Folyamatosan képzem magam abban, miképpen érthetem meg a körülettem lélegző, lüktető világot. Fontos számomra az egyszerűség és a hitelesség, mert a színházban borzasztó őszinte igazságoknak kell szépen megszólalnia. Sokat segített ebben, hogy előbb néprajzot, majd színháztudományt végeztem Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád és Kiss Gabriella tanítványaként. Emellett elképesztően örülök annak, hogy taníthatok is, nem tudnék nélküle létezni.

Honnan ered ez a mély szenvedély a bábszínházi lét iránt?

Jó helyre kerültem a hetvenes évek végén, a valamikori Debreceni Tanítóképző Főiskolában, ahol Arany Erzsébet tanárnő bábfaktjára jártam. Nagy hatással volt rám, amikor népi bábjátékokkal, valamint a bábu népszokásokban betöltött jelentésével és funkciójával foglalkoztunk. Számomra különösen relevánssá vált, hogy a bábu hányféle módon van jelen az ember életében. A másik fontos elem, hogy a nyolcvanas években a Ludas Matyi nevű gyermekbábszakkört vezetettem, és a próbatermünk a Vojtina Bábszínházban volt, ami fantasztikusan sokat jelentett! Fokozatosan egyre több időt töltöttem a Vojtinában, majd bekerültem a műhelybe, és egyszer csak elkezdtem a színháznak tervezni – akkor még főállású tanárként–, mígnem meghívtak teljes állásba a bábszínház alapító tagjai, Asbóth Anikó és Szabó Tibor.

A kilencvenes évek óta vagy a Vojtina Bábszínház munkatársa. Hogy tapasztalod, változott azóta a bábszínházak megítélése?

A magyar bábszínháztörténet rendkívül izgalmas, hiszen Budapesten kívül mindegyik vidéki bábszínház amatőr egyesületként indult a hatvanas és nyolcvanas évek között. Tehát az akkori bábművészek örömből, jókedvből, a világ megváltoztatásának vágyával kezdték megteremteni a bábszínházi kultúrát. Ez leginkább az én generációm, akik közül sokan még aktívak, ismerjük is egymást. Magyarországon jelenleg tizenhárom bábszínház működik, a fővároson kívül tizenkettő, közel háromszáz művésszel. Bárcsak az összes megyében lenne bábszínház! Fontos kulturális tér, művészeti központ, ahol a gyermeket beavatjuk a színházkultúrába. Úgy gondolom, hogy a műfaj elképesztő nagykorú lett Magyarországon a XXI. században. Merünk és akarunk róla szakmailag beszélni, tudjuk magunkat láttatni, ráadásul a kőszínház, a tánc, a cirkusz és a film is használja a bábesztétikát. A határon túli magyar nyelvű bábszínházakkal is tartjuk a kapcsolatot, szeretünk egymáshoz utazni. 

Ha jól sejtjük, a felnőttek jellemzően gyerekek kísérőiként járnak bábszínházba, holott egyre több, akár kizárólag nagykorúakat megszólító előadás készül.

Egy jó darab képes eljutni a gyermekségem magjáig, ezért érdemes bábszínházba jönni felnőttként is. Például a humora lehet, hogy nem a gyereknek – antropológiailag a gyermekségét élő embernek – szól, hanem épp a nagykorúnak. Sőt, a vizualitása által is kaphatok egy élményt: bátor színházi formanyelvet lehet hozzá teremteni, mert a gyerek világképe a legszabadabb, ő a jelenben él, és azt hiszi, hogy ez örökké tart. Hogyha a családtagjaival érkezik, a katarzist kollektíven élhetik meg, ami beszélgetések kiindulópontjává válhat, és erősítheti a történethez és egymáshoz való kapcsolódásukat. A bábszínházban a gyermek megtapasztalja, milyen együtt örülni, izgulni, pisszegni, befogni a fülünket vagy fölugrani a székről, de ennél is fontosabb, hogy megélheti a varázslatot, a csodát, a metamorfózist, az anyagból teremtett figura életre keltését. Együtt lélegzik a hőssel, de hős ott mind a kétszáz néző, ugyanis azonosulunk vele. Minden életkornak az igazságát megtalálni, szerintem ez a színháznak és a művészeteknek a legszebb feladata.

---

A Játéktól a világig, és vissza című kiállítás a Vojtina Bábszínházban (4026 Debrecen, Kálvin tér 13.) 2026. május 15. és június 21. között látogatható.

Kurátorok: Balkó Dorottya, Bényi Lilla, Szabó Eszter Sára

Kiállító művészek: Juhos-Kiss Csenge, Koltay Dorottya Szonja, Vigh Violetta

A tárlat a MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ és a Vojtina Bábszínház fiatal kurátoroknak kiírt pályázatának keretében valósul meg.