A Vojtina Bábszínház raktárában közel kétezer báb őrzi az elmúlt évtizedek történeteit. De mikor válik egy tárgy többé egyszerű kelléknél? A bábkészítők és bábszínészek személyes történetein keresztül annak jártunk utána, hogyan születik meg a báb és hogyan kap lelket a színpadon.

Május 15-én nyílt meg a debreceni Vojtina Bábszínházban a Játéktól a világig, és vissza című kiállítás, amely a báb, a bábtest és az emberi test médiumainak viszonyrendszerében vizsgálja, hogyan alakítja a mozdulat és a játék a valóságérzékelésünket. A tárlat kiterjesztéseként interjúsorozatunkban kortárs művészeket és bábszínházi alkotókat kérdeztünk arról, hol húzódnak a határok képző- és bábművészet, performansz és színdarab, valamint műtárgy és báb között. A színház igazgatójával és művészeti vezetőjével, Láposi Terkával készült interjút most a társulat színészeivel és bábkészítő mestereivel közös beszélgetésünkkel folytatjuk. Oláh Richárd műhelyvezetőt és Nádasiné Szegedi Éva bábkészítőt, valamint Hajdu Péter és Csiky Csongor Ábel színészeket a báb megszületésének körülményeiről és életre keltésének tapasztalatáról kérdeztük.

A varrógép ütemes kattogása és a tervezőasztalon uralkodó rendezett rendezetlenség fogadott minket a műhelybe lépve. Az épp jelmezeken dolgozó mesterek kézmozdulatainak precíz fürgesége még a beszélgetésünk közben sem lankadt. Márciusi látogatásunkkor épp a színház bábjai közül mintegy 489 darabot felvonultató tárlat töltötte meg az épület földszintjén kialakított kiállítóteret, ám a mesterek elmondása szerint a raktárban ennek sokszorosa, összesen nagyjából kétezer darab pihen. Ezek jelentős része az elmúlt több mint húsz évben Éva és a beszélgetésünk alatt a varrógép mellett csendes koncentrációba merülő Kiss Antalné Kati ujjai alatt születtek meg. 

A bábkészítő mesterek a tervező által megálmodott bábok kivitelezéséért felelnek. A folyamat az új darab szövegkönyvének és az adott báb karakterének tanulmányozásával kezdődik, majd a tervek alapján a mozgás mechanikájának felépítésével folytatódik, amit elsősorban a bábtípus határoz meg. Egy hátulról mozgatott asztali bábnak például szép, élethű mozdulatokat lehet kölcsönözni, ám ugyanez egy kesztyűsbábtól nem várható el. A bábtervező döntésén múlik, hogy egy adott bábtárgy pontosan mire képes szerkezetileg, ehhez pedig a bábkészítő mesterek keresik meg a legjobb megoldásokat: ők értik, hogy milyen típusú fából, milyen textíliák használatával és milyen szerkezetformálással lehet létrehozni az adott történet, az adott szerep által megkívánt bábot. Egy-egy előadáshoz általában szűk egy hónap áll a mesterek rendelkezésre ahhoz, hogy elkészítsék a szerkezetkész bábokat, amelyek a próbafolyamat alatt a rendező, a bábtervező és a színészek visszajelzései alapján alakulnak tovább.  

A kivitelezés szempontjából a megfelelő fa kiválasztása kulcsfontosságú: a Vojtina műhelyében jellemzően hársfát használnak, mivel könnyű, jól faragható és nincs látható erezete – a hátránya viszont, hogy nehéz belőle szépet és viszonylag jó méretűt szerezni. Minden alapanyagnak azt kell tudnia, amit a bábnak: ha például tudnia kell ülni, akkor a teste középső részét szivacsból készítik el, hogy hajlítható legyen, más elemeit pedig fából, ami tartást ad neki. Nagyobb méretű báboknál az is szempont, hogy a bábtárgy súlya ne nehezítse meg a színészek munkáját. A Vojtina színpadának viszonylag nagy mérete a bábokból is nagyobb méretűeket igényel. A kesztyűsbábok végképp nem kivitelezhetők fából, helyette hungarocellből készítik el őket, majd papírral kasírozzák, kikeményítik és csiszolják. Ezzel a technikával egy nagyobb fejméretű bábnál is képesek tartani a könnyű súlyt és mozgathatóságot.

Mind a bábszínházi rendezésben, mind a bábkészítésben sok újdonság jelent meg az évek alatt. A színészek mint mozgatók egy ideje már nem a háttérbe húzódva, fekete ruhában „láthatatlanul” jelennek meg a színpadon, emiatt felértékelődött a jelmezek szerepe, a fiatal bábtervezők pedig sorra új technikákkal, anyagigényekkel fordulnak a bábkészítőkhöz. A Vojtina mesterei a közelmúltból a Richárd által szorgalmazott polifoamot emelték ki új lehetőségekkel kecsegtető anyagként, máshol pedig akár 3D nyomtatással is kísérleteznek.

A pragmatikus mestermunka mélyrétegeiben ott rejtőzik az érzelmi kötelék, ami a bábkészítőket a bábjaikhoz fűzi. A számtalan munkaóra alatt fokozatosan megszülető bábban a mesterek szerint már a tekintet kidolgozásakor megjelenik a személyiség nyoma. „Nekem kis szívfájdalmat szokott jelenteni, amikor befejezzük az összes munkát, lezajlik a bemutató és minden bábot átadunk a színészeknek. Sokszor nem is szívesen válunk meg tőlük. Nem igazán szeretjük látni, ha ütögetik őket, vagy kopogtatják a fejüket.” Ezt az előadásban használt kellékek gondos kivitelezésével igyekeznek kiküszöbölni: fa helyett jellemzően polifoamból vagy szivacsból készítenek eszközöket a sérülésveszéllyel fenyegető jelenetekhez. 

A bábkészítők alkotásaikhoz való érzékeny viszonya mintha a személyiséggel, élettel megtöltött tárgy és a műtárgy közé helyezné a bábokat. „Rendszeresen járunk a bábraktárba. Ilyenkor olyan érzésünk van, mintha a bábok néznének bennünket. Tagadhatatlanul sikerélményt jelent a tudat, hogy ők túlélnek minket – hogy ők még akkor is itt lesznek, amikor mi már nem.” Azonban abban egyetértenek Hajdu Péter és Csiky Csongor Ábel színészekkel, hogy „akkor lesz igazán lelke, amikor a színész kézbe veszi a bábot és elkezd vele játszani”. A közös játék viszont nem mindig magától értetődő vagy egyszerű. Mi történik pontosan a színész és a báb között?

Péter és Ábel prózai színészekként érkeztek a Vojtina társulatába, az első bábbal közös munkájukat felelevenítve pedig – bár két nagyon különböző báb kapcsán, mégis – hasonló kihívásokra emlékeznek vissza. Ábel a pesti Magyar Színházban Ruszina Szabolcs váltójaként egy Tom Sawyer előadásban próbálkozott először egy élethű, bunraku-szerű báb életre keltésével. „Nehéz és magas, olyan 100-120 centiméteres báb volt, ráadásul egyedül kellett mozgatnom. A lábamat a báb lába mögé helyezve mozdítottam meg, illetve néha beszélgettem is vele, az elején mégis >>halottnak<< érződött a kezemben. Szabi workshopokat tartott nekem és elmagyarázta, hogy mennyi minden áll össze a fejében ahhoz, hogy elkezdjen működni a közös játék. Előkészíti a teljes koreográfiát, pontosan tudja, hogy a szöveg melyik pontján mit kell csinálnia a kezével, hogyan kell mozdítania a bábot. Nehéz és egyben izgalmas volt hozzászokni, hogy az előadás alatt tulajdonképpen folyamatosan hallatszik a fejemben egy belső, a báb kezeléséről szóló monológ.”

Egy élethű bábhoz képest teljesen másfajta kihívást jelent egy hétköznapi tárgy élettel megtöltése. Erre világít rá Péter első, a Vojtina színpadán szerzett tapasztalata: „A darabban rettentően csúszós selyempárnákból formáltunk meg alakokat. Később persze találkoztam másfajta [báb]technikákkal is, de mindegyik az első tapasztalathoz hasonlóan nagy koncentrációt igényelt. Én alapvetően ösztönös színész vagyok, a bábbal való kapcsolatomra is ez jellemző; ettől függetlenül adódnak olyan szakaszai a próbafolyamatnak, amikor meg kell állnom végiggondolni, hogy hová nyúljak, mit csináljak pontosan a kezeimmel. Mintha kottát írna az ember, úgy gyakorolja a mozdulatok egymásutánját.”

A bábtárggyal való találkozás módja, a közös játék, a mozgatás fizikai tapasztalata befolyásolhatja, hogy mennyire érzékeli a bábszínész a bábot autonóm személyiségként. Míg Tom Sawyer bábja a megszólaltatás, a beszélgetés gesztusa által bizonyos szempontból önállóbb entitásnak érződött Ábel számára, addig a nagyméretű pálcás bábok mozgatása más kapcsolatot feltételez. Ebben az esetben a színész teste a báb mögött és alatt helyezkedik el, a látótere pedig a báb tarkójára szűkül annak érdekében, hogy a tekintetének természetes mozgása ne vonja el a nézők figyelmét a bábról. A színész jelenléte így olyan erős a bábban, hogy csak a játékkal történő átlelkesítéssel válik érzékelhetővé a személyisége. A bábtípustól függően eltérő viszonyok között összekötőkapocsként jelent meg egy izgalmas kettősség: a színész a játék során egyszerre vonul háttérbe a báb mögé, és furakodik előre, „bele a bábba” annak érdekében, hogy megtölthesse élettel.

A bábkészítő mesterek által említett érzelmi kötődés egy bábhoz a színészek esetében is kialakulhat. „Amikor a Vojtinánál kezdtem, láttam a régen pályán lévő bábszínészeknél, hogy milyen szeretettel fordulnak, nyúlnak hozzá egy-egy bábhoz.” Péter saját bevallása szerint inkább tárgyként tekint a bábokra, azonban A kis December király című, Kuthy Ágnes rendezésében készült előadás kivételt képez a szabályban. „[Ekkor] átbillent bennem is a dolog és szoros érzelmi kapcsolatom lett azzal a kis bábbal. Nagyon megszerettem őt, engedélyt is kértem az igazgatótól, hogy hazavihessem.” 

Csakúgy, mint a bábkészítők esetében, itt is a sok összetevős alkotói folyamat – a remek mesétől és szövegkönyvtől kezdve a kiváló rendezőn át a jó díszletekig és bábokig – járult hozzá a bábbal való szoros kapcsolat kiépítéséhez. Ahogy Ábel is kiemeli a beszélgetésünk végén: „Tulajdonképpen ez a szépsége a bábjátéknak: ott van a kezedben egy tárgy, ami az alkotói munkával többet kezd jelenteni önmagánál.”

A Játéktól a világig, és vissza című kiállítás a Vojtina Bábszínházban (4026 Debrecen, Kálvin tér 13.) 2026. május 15. és június 21. között látogatható.

Kurátorok: Balkó Dorottya, Bényi Lilla, Szabó Eszter Sára

Kiállító művészek: Juhos-Kiss Csenge, Koltay Dorottya Szonja, Vigh Violetta

A tárlat a MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ és a Vojtina Bábszínház fiatal kurátoroknak kiírt pályázatának keretében valósul meg.