kortárs

Az év elején újranyitott New York-i New Museum most nyíló New Humans: Memories of the Future című kiállításának központi témája az emberiség több mint száz éve folyamatosan újra feltett kérdése: mi történik velünk, ha a technológia átírja a testünket, a…

A fényművészet révén időnként a party-kultúrával is összeérő kortárs művészet egyre gyakrabban fordul elhagyott ipari terek felé – például az inotai hőerőmű esetében –, de kevés helyszín rendelkezik olyan sűrű történeti rétegzettséggel, mint a kőbányai pincerendszer. A február legutolsó és március legelső napjaiban megrendezett Kőbánya Underground fesztivál ebben a föld alatti infrastruktúrában hozott létre ideiglenes kulturális teret.

Február 26-án megnyílik a 8. Art and Antique kiállítás és vásár a Bálna Budapest épületében. A szervezők közlése szerint ez Budapest egyik legjelentősebb művészeti seregszemléje: az idei eseményen több mint ötven galéria és aukciósház vesz részt, és minden korábbinál nagyobb területen több ezer műtárgyat mutatnak be.

Húsz év után új helyszínre költözött a Kisterem: a galéria 2026-tól a Ráday utca 33/B alatt működik tovább. A név és a szakmai profil változatlan marad, de a korábbinál nagyobb kiállítótér új lehetőségeket teremt a galéria számára. Az új helyszín február 11-én 18 órakor Molnár Zsolt (1989) legfrissebb munkáit bemutató kiállítással nyílik meg – adta hírül a galéria.

A konkrét-konstruktív művészet hazai története elképzelhetetlen nélküle, mégis ritkán szólal meg interjúban. Közelgő 80. születésnapja alkalmából Haász István pályájáról, tanításról és tanulásról, a tér megszállottságáról, a „Haász-sárga” születéséről, morális ellenállásról és a művészet mindenkori oppozíciós szerepéről beszél – kompromisszumok nélkül.

Zékány Dia tizenhárom éve fest zsúfolt enteriőröket, gyűjtögető emberek kaotikus belső tereit. A Barabás Villában január 30-ig megtekinthető Négy fal között című kiállításában azonban az oilstick-kel készült színes káoszkavalkád mellett egy rendkívül érzékeny sorozatot is bemutat, mely a posztpartum, azaz a szülés utáni depresszió nehéz tapasztalataiból inspirálódott. A képeken látható fullasztó, de fénynyalábokkal mégis lágyan átszőtt terek sok anyának okozhatnak ismerős érzéseket a kisbabás korszakból. Az ilyen tér egyszerre szorongat és ölel körül lágyan.

Az alkotó egó felszámolása, apahiány mint kulturális szimptóma, Erdély Miklós újraaktivizálása, Herczeg Klára-díjazottak, a művészfeleség vázlatfüzete és Komoróczky vizuális dalciklusa – megannyi látogatásra érdemes kiállítás heti válogatásunkban.

A disszidens művész 2015-ben kapta vissza a kínai hatóságoktól az útlevelét, melyet 2011-ben vettek el tőle – 81 napig tartó, több művészeti projektjéből is ismert elzárása után –, hogy ne hagyhassa el az országot. Ez után Berlinben, majd Angliában, végül Portugáliában élt. A múlt év végén azonban újra felkereste Pekinget.

Színes és kreatív kiállítás egy színes és kreatív világról. Mit vesz észre a trópusi kulisszák mögött egy olyan szobrász, akit az outsider művészet érdekel, és egy olyan festőnő, akit a közösségi alkotás vonz? A Gwizdala Dáriusz és Hoffmann Delilla képzőművészek több hónapos zanzibári útja során feltérképezett vizuális világ egy szelete a 1111 Galériában tekinthető meg.

Sebekkel, törésekkel és javításokkal dolgozik a Ludwig Múzeum Finom illesztések – Golden Repair című kiállítása. A tárlat a gondoskodás fogalmát társadalmi, politikai és ökológiai léptékbe emeli: a japán kincugi – „aranyjavítás”– metaforáján keresztül a gyarmatosítás, a belső kolonializáció, a transzgenerációs traumák és a közösségi cselekvés kérdéseit kapcsolja össze. A projekt nem lezárt állítás, hanem nyitott folyamat: múzeumi önkritika, aktivista művészet és részvételi gyakorlat találkozása egy olyan korban, amikor a javítás már nem technika, hanem erkölcsi és kollektív döntés.

A Horizont Galéria január 21-ig megtekinthető Spread The Field című kiállítása Ciprian Mureşan és Széll Ádám munkáit hozza közös térbe, látszólagos formai homogenitás mentén, miközben eltérő politikai és perszonális hangsúlyok feszülnek egymásnak. A tárlat alapélménye nem a narratív koherencia, hanem az egymás mellé helyezett, részben autonóm műegyüttesek közötti vizuális és konceptuális súrlódás.

A fáradtság gyakran nem egyéni gyengeség, hanem társadalmi állapot. A gondoskodás, a láthatatlan munka, a női test kiszolgáltatottsága és a gyógyulás rutinjai sokszor ugyanarra a kérdésre futnak ki: meddig lehet bírni? A Trafó Galéria Tinta a tejben című kiállítása nem kínál válaszokat, de tükröt tart elénk: kimerültségről, sérülékenységről, ápolásról.