A háború árnyékában, vagy inkább a közelségében zajlott és ért véget még tavaly októberben Grazban, a steirischer herbst, amely Ausztria és Kelet-közép Európa egyik legfontosabb kortárs művészeti eseménysorozatává nőtte ki magát. Februárban, a központi kiállítás zárására egy szimpóziumot időzítettek, amely a kurátori munka és szerep esélyeiről gondolkodott, szimbolikus, vagy nagyon is valóságos módon elaknásított terepeken.

A csütörtök esti Graz (valahogy nem akaródzik Grácot írni, annyira furcsa lenne), azon belül is a belváros kissé néptelen, nagyobb nyüzsgésre számítana az ember.  A Kunsthausban, ahol éppen megnyitó zajlik, éppenséggel rengetegen vannak, de sajátos a dinamika: száz méterrel arrébb a helyek szellősek, legföljebb egy-egy aprócska és barátságos borbárban zsúfolódnak össze annyian, hogy még az utcán is ücsörögnek a helyi polgárok, a mínusz fokok ellenére. Este kilenc körül sok minden már bezár, megfizethető ennivalót sem egyszerű találni – egy utcai bratwursttal beérnénk –, no persze nem feltétlenül a Nyugat hanyatlásáról van itt szó, ahogy ezt nekünk odahaza sulykolják, egyszerűen eltérő a rezgésszám errefelé. Megerősíthetem, fűtés és világítás mindenütt van, az intézmények, a kultúra intézményei igenis működnek, amit a Magyarországról érkező látogató már nem kis eredményként nyugtázhat – tegyük hozzá gyorsan: orosz gázt Ausztria is vásárol. (Amikor ezt a mondatot írom, az egyik napihír az, hogy a magyar kormány átvenné a városktól a közvilágítás (!) működtetését, a másik pedig az, hogy gyakorlatilag lenullázódtak a független művészeti szférában megpályázható közpénzforrások.)

Dehát minek is részletezem mindezt, hiszen Graz nincs messze Magyarországtól, mindenki ismeri. Sőt, bizonyos pillanatokban az az ember érzése, hogy a város közelebb van Kelethez, mint Nyugathoz, főként ha fülel az utcákon: magyar, szlovén, ukrán, szerb-horvát mondatok mindenütt. Ha történelmileg csak picit alakul másként a helyzet – tudom, nagyon is történelmietlen felvetés ez – pont ugyanígy néznének ki a határmenti magyar, szlovén, horvát városok is, nagyjából egy szinten volnánk. Ez a fajta morfondírozás persze csupán üresjárat, és csak az egyre nyomasztóbb Vasfüggöny-érzésből fakad, de hogy a Monarchia egykori népeinek, országainak mi közük van ma egymáshoz,  milyen identitások találkoznak, illetve képződnek meg, az már nagyon is releváns és izgalmas kérdés itt, Stájerország fővárosában.

Hogy hol vagyunk és mi zajlik Európának ebben a szegmensében, meg innen keletebbre és délebbre, az volt az egyik témája annak a szimpóziumnak is, amelyet Kuratieren im Minenfield / Curating on the Minefield címmel rendezett meg a steirischer herbst a Neue Galerie-ben. Most zárult a fesztivál – mondjuk így – központi kiállítása, az A War in the Distance is ugyanott. Ez a két esemény afféle coda, záróakkord lett a steirischer herbst végén, amelyet szintén nem kell bemutatni, a kortárs művészet európai térképén egyértelműen ez az évente megrendezett eseménysorozat helyezte el a várost.

A háború, amely valahol a távolban folyik, illetve természetesen nagyon nem a távolban, hanem itt, mellettünk, mindenre rányomja a bélyegét, mindenre hatással van Európában, ezért aztán az aknamező hasonlat a szimpózium címében teljesen érthető. Ami a kiállítást illeti, egyszerre zavarbaejtően és frissen hozza össze a Neuer Galerie gyűjteményének 19. és 20. századi darabjait újabb, javarészt kelet-közép európai kortárs művekkel, amelyek így, együttesen nagyon sajátosan viszonyulnak a most zajló háborúhoz – nem mellékesen pedig egy „alternatív múzeumot” rajzolnak ki. Tegyük hozzá gyorsan, hogy a kiállítás kurátora és a steirischer herbst igazgatója az orosz Ekaterina Degot, a kiállításban pedig számos ukrán és orosz művész jelenik meg. 

Degot bátran nyúlt a grazi gyűjtemény legeldugottabb darabjaihoz is, a náci időket és azok esztétikáját is megidézi bizonyos munkákkal, de nem didaktikus és direkt párhuzamokat keres a mai putyini rezsim működésmódjaival, hanem inkább azt mutatja meg, hogyan kopírozódnak egymásra ezek világok, ezek a mechanizmusok, logikák.  Hogy Európa mennyire nem képes megszabadulni tőlük. Egyszerűen beteszi a gyűjteményi darabok közé a kortárs műveket, és azonnal párbeszédes, illetve konfrontatív helyzetek jönnek létre.  A Neue Galerie – Universalmuseum Joanneum modern gyűjteménye meglehetős véletlenszerűséggel állt össze, de ez most jól jön: a gyűjteményi revízió a konfliktusok, összeütközések, a határkijelölések és határnyitások, a közeli és távoli háborúk, megtépázott, lenullázott, vagy éppen felépülő identitások felől történik.

A kiállításra felújították és megnyitották az épület eredeti, régi bejáratát, ahol  Zhanna Kadyrova installációja fogad (Harmless War, 2022): Ukrajnából érkező, lövedékek által szanaszét lyuggatott anyagokból álló térformák. Beléptünk a harci övezetbe. Mykola Ridnyi videója (Seacoast, 2008) felé menetelünk a lépcsőn: medúzák csapódnak a tengerparti fövenyre, de mindegyiknek lövedék-becsapódás hangja van, süvítenek és robbannak. A videók különösen erősek az egész kiállításban, a Harmless War-hoz is tartozik egy: orosz rakéta szeli át Ausztriát, egy vonattal párhuzamosan halad, abban ülünk mi (a kamera), és látjuk az osztrák tájat, a fenyegető rakétával együtt. A mi időnk és a háború ideje párhuzamosan halad, a fenyegetés tiszta és jelenvaló.

Erős felütés, és nincs vége: Ekaterina Muromtseva 2019-es videójában (A Tough Male Portrait) egy moszkvai teniszedző hétköznapjait követhetjük, melyek során, hobbijának, a festészetnek élve elkészíti Vlagyimir Putyin portréját. Szép kép, hatalmas műgonddal – egyébként festészetileg egész jól megoldva –, amelyet készítője a Kremlbe szeretne eljuttatni.

Közben reflektál, beszél is, és kirajzolódik nemcsak a hétköznapi putyinizmus, de egy olyanféle pszichológiai képlet is, amely a távolban, messze a magasban levő, nagy, erős vezető és a valahol a birodalomban élő alattvaló közötti viszonyt – noha nem személyes, mégis közvetlen és szoros viszonyt – írja le.

Úgy hírlik, a film szereplője tavaly február 24. óta már bánja, hogy annyira hitt a vezetőnek, a vezetőben. Ez a mű amúgy a politikusportrék szekciójába ékelődik, a Neue Galerie portréinak válogatásába, és ez így ahogy van, telitalálat.  Keti Chukrov videója pár lépéssel arrébb – szerencsére – hozzátesz egy másik dimenziót az egészhez.

Az Undead (2022) című művében Abházia elszkadásáról van szó, de felrémlik itt a 2008-as, Georgia elleni orosz agresszió is.  Egy kihalt városba tér vissza a fiatal művész, hogy egy nyugati intézmény megbízására készítsen projektet a túlélés itteni lehetőségeiről. Itt vesztegelnek hárman, egy romos, elhagyott ház lépcsőjén. Próbálnak, vagy éppen előadnak valamit, vagy csak a hétköznapi beszélgetés annyira színpadias itt, mindenestere nem tudni, performanszt látunk, vagy „csak” az életet. Az Undead számomra olyan, mint a Három nővér. Várunk, készülődünk, hogy indulni kellene, tenni valamit, kimozdítani valamit, de nem lehet, vagy nem vagyunk képesek. Végül nem megyünk, itt maradunk.

A szimpózium kiterjesztetten értelmezte az aknamező fogalmát, és a háborútól elvonatkoztatottan. Aknamező lehet egy etnikailag nagyon vegyes összetételű város is, mint Graz, a terhelt történelmi múlt, de a társadalmi konfliktusok terepe is, vagy éppen a művészeti intézményrendszer. És persze tágabban az egész világ – nem ironizálni szeretnék –, hiszen egymásra halmozódó krízisek idejét éljük. A magyar fül persze leginkább az intézményrendszeri helyzetet érintő mondatokra érzékeny, és ilyenekből volt bőven. Małgorzata Ludwisiak és a WHW (What, How & for Whom) kurátori kollektíva három tagjából kettő, Nataša Ilić és Ivet Ćurlin, akik a Curating under Political Pressure című szekcióban beszélgettek, kifejezetten kemény helyzetekről számoltak be. Ludwisiak a varsói Ujazdowski vezetője volt, amelyet a jobboldali kormányzat hasonló módon darált be, mint ahogy az nálunk is történni szokott – bár talán még durvábban, hiszen gyakorlatilag a szélsőjobbnak adta át a kortárs művészeti intézményt. 

A történet annak idején bejárta a nemzetközi sajtót is, éppen, mert kirívó volt még a nacionalista politika által motivált beavatkozások sorában is. Małgorzata Ludwisiak az ellehetetlenítés párhuzamosan futó technikáiról beszélve úgy fogalmazott,

a rapid vezetőcserék mellett a művészeti intézmények lobotómiája és zombifikálása is zajlik.

Vagyis vannak még életben tartott, látszólag működő intézmények, de a kritikus gondolkodás, a szakmailag releváns program és a társadalmi közegre való reflexió már eltűnt belőlük. Ismerős mindhárom említett technika nálunk is, mint ahogyan az indoklások is, például a kiegyensúlyozás, vagyis, hogy eddig balliberális irányultság volt, most akkor nemzeti lesz. Ismerős az is, hogy mindez mennyire értelmetlen, és az is, hogy minden, ami történik, törvényesen történik. (Többé-kevésbé, hiszen mondjuk, ami nálunk az SZFE-vel történt, az talán még a NER alaptörvényének betűjével sem egészen fér össze.) Csak éppen – ahogy ez történt az Ujazdowskiban, a varsói Zachęta-ban, vagy a łódźi Muzeum Sztuki-ban is – a törvények alkalmazói figyelmen kívül hagynak minden szakmai szempontot, vagy a szempontrendszert hajlítják a nekik kedvező irányba, meg persze politikai és médiakampányt is illesztenek a beavatkozások mellé. A lobotómia és a zombifikálás a legkényelmesebb a hatalom számára, hiszen áll az intézmény, valamiféle működést produkál, de hatása már semmi.

Ha azt gondolnánk, Nyugaton nem történnek olyasmik, mint nálunk, vagy Lengyelországban, a WHW kijózanít bennünket: brutális részleteket mondtak el arról, mi minden társult ahhoz, hogy – amúgy abszolút törvényesen – nem hosszabbították meg szerződésüket a bécsi Kunsthalle élén. Kifejezetten a bulvársajtó xenofób, rasszista felhangú támadásairól beszéltek, amelyeket persze lehet, hogy nem a központi politika vezényelt (amint ez nálunk szokás), hanem önszorgalomból indultak, de éppúgy rombolóak és demoralizálóak. A hatalmi politika szereplői is másképp működnek azért arrafelé, a különbség annyi – és ez egyáltalán nem kevés –, hogy nem egy teljes kultúrát akarnak eltörölni, lesöpörni a színről, „mindössze” kitessékelni néhány, számukra talán kényelmetlen szereplőt. És persze, megint csak törvényesen, hiszen a WHW szerződése lejárt.

Tulajdonképpen csak hab volt a tortán Hou Hanru, a római MAXXXI igazgatójának anekdotája az olasz kormányzat kulturális korifeusával való találkozásáról, aki kifogástalan, designer öltönyében, egy kávé mellett azzal kezdte: „tudja, mi nem vagyunk fasiszták.” Talán ebben a blokkban kaphatott volna helyet egy ukrán kurátor is, vele a beszélgetés valószínűleg más irányokat is vett volna, csakhát arról, hogy a tényleges aknamezőkön mit lehet ma tenni, mégiscsak egy onnan érkező szakember tudna beszélni. Már csak azért is izgalmas lett volna, ha Ukrajna és az ottani intézményrendszer kérdései előkerülnek, mert – amint ezt a <rotor> nevű kortárs művészeti helyszín vezetőjével beszélgetve megtudtam –, Graz-ba több mint 250 ukrán művész, művészeti ember érkezett rövid idő leforgása alatt.

Az a panel, amelyben a Fülöp szigeteki származású kurátor Renan Laru-an (tavaly a prágai Matter of Art kurátora volt), az olasz művészettörténész és író Matteo Lucchetti (Museo delle Civiltà, Róma) és a magyar kurátor Somogyi Hajnalka (OFF-Biennále Budapest) vett részt, hasonlóan éles kérdésekkel szembesült és szembesített a Curating Difficult Legacies cím alatt. Szó volt itt is hiányzó intézményekről – éppen az OFF-nak a tavalyi documentán bemutatott projektje kapcsán, amely a nem létező roma kortárs művészeti múzeumot próbálta elképzelni, és annak lehetséges tevékenységéről gondolkodott. Úgy, hogy alkalmasint maga is, mint intézmény, légüres térben lebeg olykor és önmagát folytonosan kénytelen újra elképzelni, kitalálni és fölépíteni. De akár a Museo delle Civiltà apropóján is, amelynek történetéről itt írtunk, és amely egy hányatott sorsú, nagyon vitatható és a mostani dekolonizációs diskurzusok idején hihetetlen mennyiségű tanulsággal szolgáló olasz gyarmati gyűjtemény otthona lett. Egy, a fasiszta érában felépült architekturális környezetben, 80 ezer négyzetméteren, hat kollekcióval, kétmillió darabbal. Renan Laru-an pedig – aki egyébként vízum problémák miatt nem lehetett jelen személyesen, csak online – épp a dekolonizáció kapcsán arról beszélt, hogy különböző kontextusok között lehet-e ma egyáltalán közös nevezőt találni, párbeszéd-helyzetet létrehozni. Vannak-e „analóg stuktúrák”, összemérhető helyzetek? – a kérdés fontosságát a documentafifteen kapcsán nagyon jól érzékelhettük. Úgy tűnt, nincs más út, mint új struktúrákat építeni, és ebben éppenséggel a magyar OFF-nak lett némi gyakorlata az elmúlt tíz év során. Ezért aztán azokra a kérdésekre, amelyeket a Curating under Political Pressure panel résztvevői fogalmaztak meg – Hou Hanru egyenesen ezzel a százezerszer hallott Csernisevszkij-mondtattal zárt: Sto gyélaty? – talán ez lehetne pozitív válasz: kivonulni, kockáztatni és létrehozni valami újat, a szisztémán kívül.

Az egész napot egyébként a grazi kontextus megbeszélése, az osztrák (osztrák-magyar) birodalmi múlthoz való mai viszonyulás és a délszláv országok közelsége, a jugoszláv örökség, a délszláv háborúk, mint témacsoport vezette föl, mások mellett Zdenka Badovinac jelenlétével, aki hasonló módon került el a ljubljanai MSUM éléről, ahogy a fönt említett lengyel, magyar és osztrák szakemberek. A kör bezárult, a beszélgetések körbeértek, az aknamezők egységes területté álltak össze.  

A War in the Distance , Neue Galerie Graz, steirischer herbst, 2022. 09.23. – 2023. 2.12.

Kuratieren im Minenfield, Neue Galerie Graz, 2023. 02.10.

Borítókép: Dana Kavelina, Letter to a Turtledove (2020), Filmstill. Fotó a művész jóvoltából. Forrás: steirischer herbst