Valaki így kommentált a documenta sajtónapjai alatt: művészeti esemény művészek nélkül. Nincs teljesen igaza. Bár civil kollektívák, aktivista csoportok, alkotóközösségek a főszereplők, itt nagyon is a művészet eszköztárát használják, csak nem éppen a művészet galériás-múzeumi értelmében. Ahonnan az idei documenta táplálkozik, az a társadalmi konfliktusok terepe. Itt most nincs irányszabás, nem mutatja fel senki, hogy kik és mik lesznek a trendformálók a következő öt évben. Egyáltalán: van még öt évünk, így együtt?

Talán nem volt még documenta kiadás, amely olyan körülmények között készült volna, mint az, amelyik most nyílt meg, június 18-án, szombaton. A döntés, hogy az indonéz ruangrupa csoport (benne grafikus, építész, szociológus, újságíró, tanár) végzi majd a Velencei Biennále utáni legfontosabb európai kortárs művészeti nagyesemény kurátori teendőit, 2019 februárjában született meg, egy évvel később viszont a COVID-19 miatti lezárások gyakorlatilag lehetetlenné tették az utazást. Márpedig egy kurátornak, vagy kurátori teamnek, ha az ötévente megrendezésre kerülő documentáért felel, rengeteget kell utaznia.

Főként a ruangrupa esetében lett volna mindez nagyon fontos, hiszen a koncepciójuk az volt,  hogy a világ minden részéről meghívnak művészeti civil szervezeteket, csoportokat, kollektívákat, entitásokat, amelyek majd – amellett persze, hogy maga a ruangrupa is hozza, amit hoz – mind megjelennek a saját kontribúciójukkal Kasselben. A praxisukat kvázi átültetik saját környezetükből a német város – és a nemzetközi kortárs művészet – közegébe, és elhozzák ide azokat a művészeket is, akikkel együtt dolgoznak. Ez az a bizonyos lumbung, a koncepció központi kifejezése, ami hely, fogalom és gyakorlat egyben. Alapértelmezésben pedig indonéz rizsraktár,  ahol a faluközösség a termést tárolja és közösen menedzseli: a közös tulajdon és a megosztás helye.

A ruangrupa tagja, Farid Rakun így jutott el Budapestre még 2019-ben és a vizitet követően meghívta a documenta fifteen–re az OFF-Biennále Budapestet. Mint egyesületet, mint művészeti szerveződést, mint sajátos, kelet-közép európai praxist. A legkülönbözőbb helyekről meghívott 15 szervezet (majd további 50 művész és kollektíva) Kolumbiától Palesztináig, Dél-Afrikától Ausztráliáig, Marokkótól Magyarországig nagyon eltérő kontextusban él és dolgozik, más-más gyakorlatot követ, egészen különböző problémákhoz és megoldásokhoz szokott, azaz a nehézségek sora, az utazási, kapcsolattartási korlátozásokon túl, ezzel tovább bővült. Eleve – mondjuk így – izgalmasnak ígérkezett, hogy a németesen precíz és komoly apparátusokat mozgató documenta gGmbh miként dolgozik majd együtt egy nagyon innovatív, de elég laza, informális,  olykor profitorientált, olykor non-profit, de mindig teljességgel civil entitással, a maga közegében hihetetlenül izgalmas projekteket produkáló, de sokszor túlélő üzemmódban dolgozó jakartai kollektívával. Ehhez jött még a számos szervezet, amellyel nemhogy találkozni volt lehetetlen, de még beszélgetni is nehézzé vált: ahogy a ruangrupa a documenta katalógusában is kifejti, a sokféle munkacsoport az online térben tudott leginkább együtt dolgozni, de közben időzónákon, karanténokon, nyelveken, sajátos működésmódokon kellett átverekednie magát mindenkinek ahhoz, hogy egyáltalán körvonalazni lehessen, miről is fog szólni és hogy néz majd ki a documenta fifteen. Zoomon képtelenség megszervezni egy több hónapig tartó, vagy negyven helyszínen több száz eseményt megvalósító sorozatot. Bár tudatos tervezés folyt, és a kasseli Fridericianum földszinti terén, a falra rajzolt folyamatábrák tanúskodnak arról is, hogy a ruangrupa konzekvensen próbálta az európai közegben megvalósítani a maga jakartai módszertanát, gyanítjuk, az utolsó hónapok őrült hajrával telhettek.

És, hogy ezek után hogy néz ki a tizenötödik documenta? Egész jól, azzal együtt vagy annak ellenére, hogy a botrányok nem maradtak el: antiszemitizmus-vádak, egy helyszín majdnem szétverése, egy köztéri munka letakarása, satöbbi. Mégis, a helyszíneket járva pozitív az összbenyomás és pozitív a vibe, legalábbis, amennyit áttekinthettünk az idő alatt, amit Kasselben töltöttünk – de hát a legtöbb látogató így van ezzel, kezében a térkép, megy, amíg bírja, aztán leroskad valahol egy házi készítésű sörre.

A documenta egésze az egyidejűséget hangsúlyozza, hogy a Hessen tartománybeli nézők és a Trinidad és Tobagóban működő Alice Yard csoport számára ugyanúgy ketyeg az óra, ami érvényes ott, annak itt is van üzenete és viszont. Eközben pedig a globális Dél nézőpontjai, olvasatai jelennek meg és vízjelként annak Európa-képe is folyamatosan földereng. Mik vagyunk mi itt, onnan szemlélve? És milyen az a világ, amely nemigen látszik innen? Ez a frissesség jót tett a documentának. Ugyanakkor a nagy szemle, a nagy nevek igénye, az új nevek berobbantása, mint a csúcseseménnyel szembeni elvárások, ezúttal nem teljesülnek. Kevésbé a művészek a főszereplők, sokkal inkább a művészet. Mint személyes tett, politikai cselekvés és közjó.

A központi helyszín, a Fridericianum tulajdonképpen „hagyományos” kiállításként nézhető végig, aki jól azonosítható műveket, hozzájuk tartozó neveket és körvonalazható művészi gyakorlatokat keres, itt megtalálja. De az tény, hogy nem az egyéni alkotóművészekről „szól”, hanem sokkal inkább az ezerfelől érkező forrásokról. A többi helyszín nagyon sokféle, és – ahogy a ruangrupa ígérte – Kassel rejtettebb, „civil” arcát is felmutatja: folyóparti csónakház, bringás aluljáró, művészmozi, klub, üvegház, templom, üres épület. Nem beszélve a város számos múzeumáról, amelyeket használni mindig kihívás a documenta számára, és amelyekben most afféle beavatkozásokat, kisebb-nagyobb intervenciókat hajtottak végre alkotók és csoportok.

A német meséknek, pontosabban a Grimm-testvéreknek szánt Grimmwelt-ben például tökéletesre sikeredett a beavatkozás: ide “tört be” Agus Nur Amal Pmtoh indonéz mesemondó (vagy inkább performer?) kiállítása, amely rendkívül élvezetesen nem illeszkedik az európai mesetradíció eme darkosabb vonulatához. A folyamat alapú művészet esetében viszont – merthogy ilyesmiből sok van most a documentán – mindig az a kérdés, hogyan lehet pontszerűen, azaz nem folyamatként bemutatni? Mi válik ebből értelmezhetővé?

A Kasselbe nagyon máshonnan érkező praxisok vagy reakcióba tudnak lépni a közeggel, vagy nem. Helyszíneket, tereket kapunk, ahol valami folyik vagy folyni fog, de hogyan lehet például áthozni Marrakeshből az LE18 művészeti helyszínt és mindazokat a problémákat, amelyekkel a mai Marokkóban egy független művészközösség szembenéz? A hely szelleme valahogy talán átszivárog a német városba, annak is a WH22 nevű alter helyére, megjelenik pár alkotás azoktól, akik meghatározzák és szövegek olvashatók a marrakeshi kontextusról. A WH22 maga is artist run space, tehát a rokonság fennáll, de a bemutatás óhatatlanul ízelítő marad. Nem mellesleg a WH22 az a helyszín, amelyet fizikai támadások értek a documentának címzett antiszemitizmus-vádak kapcsán. Ilyen az, amikor az eltérő kontextusok összecsattannak? A helyen a The Question of Funding nevű palesztin kollektíva is szerepelt, amelyet előzetesen antiszemitának bélyegeztek többen, a WH22-t meg lezúzták páran, de a válsággal, a finanszírozással és a közösségiséggel foglalkozó munkájukban egy porszemnyi antiszemitizmust sem találni.

Izrael-kritika éppenséggel megjelenik a documentán. A Gloria moziban, amely egy pazar, ötvenes évekbeli enteriőrrel rendelkező – mondjuk így – művészmozi, a nyitófilm rögtön palesztin tematikájú volt és ha azt mondjuk, vitára ingerlő, akkor enyhén fogalmaztunk. A Subversive Film nevű,  ramallahi-brüsszeli filmes csoport munkája azt térképezte föl, hogy a japán szélsőbal hogyan „talált rá” a hetvenes évektől a palesztin-ügyre és miként épültek hidak a szigetország (terrorizmussal  érintkező, alkalmasint abban nyakig benne lévő) szélsőbalosai és a PLO (Palesztin Felszabadítási Szervezet) között. Ráadásul mindez eléggé reflektálatlanul jön át a filmen, sok (és egyébként különleges) archív anyag egymás mellé illesztésével. A film a palesztin-izraeli konfliktus zavaróan egyirányú nézetét adta, Arafat némiképp heroizálva jelenik meg benne, de antiszemitizmusról itt sem beszélhetünk.

Egyszerűen olyan nézőpontok jelennek meg most a documentán, amelyek nem a mai Nyugat- vagy Kelet-Európa nézőpontjai, de muszáj kezdeni velük valamit, ha érteni szeretnénk olyan folyamatokat, amelyek Európára is hatással vannak.

A dekolonizáció berúgta az összes ajtót, hol szelíden, hol kevésbé. A „fő helyszíneken”,  ha vannak ilyenek, azaz a Fridericianumban és a Documenta Halléban felvonul számos történet és megjelenik számos olyan látószög, amely éppen ezt a fehér, európai és jobbára férfi szempontú világértelmezést kezdi ki. A két épület szinte egyetlen archívuma ezeknek a történeteknek és történéseknek.

Itt van a Black Archives, amely a Hollandiában élő színesbőrű népesség sorsával és jelenével foglalkozik, nemrég volt szerencsém személyesen is látni a munkájukat Amszterdamban, ha van olyan, hogy aktivista archívum, akkor az övék olyan. Itt az Asia Art Archive Hong Kongból, egy szervezet, amely az ázsiai művészet szubverzív, performatív, társadalomkritikus vonulatát dokumentálja, hangsúllyal a feminizmuson. Itt van az ausztrál őslakos-leszármazott Richard Bell (ő éppenséggel nagy név), az Aboriginal Embassy-val, és a saját földjükért küzdőkről készül attraktív festményeivel. Szinte a teljes jakartai független szcéna a Documenta Halléban, egyetlen műhelytérré és kapcsolati térré alakítva a csarnokot. Az Archives des Luttes des femmes des Algérie felvillanyozóan izgalmas dokumentumokkal az algériai nők harcáról. Az archívumi gyakorlatok is izgalmasan mutatkoznak meg, szinte “kifordított” archívumokat látunk, “az intézményi belsőt”, ahová ritkán jutunk el. Ebben a környezetben szerepel a magyar OFF-Biennále Budapest is a Lesz még egyszer ünnep a világon (One Day We Shall Celebrate Again) projekttel, amely a tavalyi budapesti OFF RomaMoma projektjének továbbvitele, és azt az kérdést veti föl, milyen volna itt és most egy roma kortárs múzeum, mi lenne a dolga? Nagyon egyértelműen beleillik a roma reprezentáció kérdése itt a „párhuzamos kisebbségek” közé és az összes többi kérdés közé: arról gondolkodtat el, hogy gyarmatosítani befelé is lehet,  és hogy az alávetettség, a kizsákmányoló társadalmi viszonyok egy társadalomban hogyan és miért termelődnek újra folyamatosan. Addig, amíg…meddig is?

A documenta nem válaszokat kínál, inkább stratégiákat. A közösségi cselekvést, a tanulást, a kollektivizmust, a bázisdemokráciát, az eltérőnek, gyökeresen másnak a tiszteletét, a tudásmegosztást és a lokális megoldások megkeresését. A Fridericianum földszintjét a jakartai tudásmegosztó projekt, a Gudskul foglalja el,  a ruangrupa, a Serrum és a Grafis Huru Hara csoportok közös ügye.  Ha fentebb azt mondtuk, a folyamat alapú művészeti gyakorlatokat nehéz bemutatni, akkor a Gudskul az élő példa erre: ez egy berendezett tér, maga az „iskola”, de esemény nélkül félő, hogy csak díszlet marad. Események természetesen zajlanak a documenta fifteen során, de ha éppen nem ilyenre érkezünk, akkor valóban csak díszletet látunk és egy kamera képében egy furcsa időtengelyt, amely Jakartát Kassellel köti össze. De kérdés, hogy ha látok egy élőképet a világ másik pontjáról, ahol engem is látnak, miközben üldögélek a Gudskul díszletében, az mennyivel viszi közelebb a két helyszínen élőket. Zárvány ez is, de akkor már hatékonyabbnak tűnik a vietnámi Nhà Sàn Collective stratégiája, ők egy közösségi kertet telepítettek és gondoznak, vietnámi növényekből, a németországi vietnámi közösség közreműködésével, és bárkit vendégül látnak egy zöld teára. 

Van abban valami félelmetes, hogy a világ olyan állapotba került, hogy a művészet érzi feladatának, hogy minden erejét és kreativitását latba vetve próbáljon megoldásokért küzdeni, mert a megoldások megtalálására fenntartott struktúrák csődöt mondanak.

Az egyének a hatalmak, kormányzatok és korporációk fogságában vergődnek – erről nekünk is lehetnek tapasztalataink –, cselekvéseiket a Stockholm-szindróma bénítja, energiáikat a puszta létfenntartás köti le, a jelenre szűkülő időhorizontok között. Nem csoda, ha egyre többen gondolják, a művészet a hagyományos (és kevésbé hagyományos) galériás-múzeumi-kiállítási értelemben egyszerűen luxus. Az eszközrendszerét használni a társadalom jobbítása érdekében viszont kötelesség.

De mi van azokkal, akik mégiscsak alanyi művészként, a saját belső kényszereik alapján próbálnak létrehozni valamit, ami se nem társadalomjobbítás, se nem aktivizmus, hanem „csak” művészet? Igazán nem hazabeszélni szeretnék, de az OFF az egyik legszebb kasseli helyszínen, a Fulda folyó partján, az Ahoi! csónakházban éppen ezt mutatja fel. A Milennehák és miértnék: OFF játszótér (Whatifs and Whynots: OFF Playground) a szabályok játékos újraírását, újraalkotását ajánlja, egyszerűen magát a fantáziát. Ezen a játszótéren mindegyik munka önálló és közben beleillik a közös játékba: úszó sziget, installáció a lakókocsiban, fából összerótt építmény a tető fölött, befejezetlen házikó.

Egy azonban kiemelkedik közülük, ez a The Randomroutines, azaz Kaszás Tamás és Kristóf Krisztián videó-installációja, A Lucidok álma. Az ódon csónakház fa kunyhójában megvalósult, öt felületen zajló vetítés és a hangjáték, amelyben egy (vélhetően) pszichiáter beszélget egy (vélhetően) lucid ébren-álmodóval, pazar élmény. Hatvan percig tart, nem tudom, kik nézik és hallgatják majd végig, de aki rászánja az idejét, az az egész documenta egyik legszebb munkáját ismerheti meg.

Éber álmodás, valóban. Közös álomtér. Szinkronizált látomás. Egyidejűség. Belső utazás, humor, dráma, katarzis egy jól végiggondolt forma és nagyon pontosan végigvitt megvalósítás keretébe illesztve. Nem lehet reménytelen a helyzet, ha a művészet ilyesmire képes.   

documenta fifteen, Kassel. 2022. június 18.-szeptember 25.

Disclaimer: a szerző A mű főszerkesztője, az OFF-Biennále Budapestet gondozó, 2015-ben alakult civil szervezet egyik alapító tagja, és dolgozott az OFF első három kiadásában. Az OFF kasseli, documentás részvételének szervezésében nem vett részt.