A frissen nyilvánosságra került rangsorok hű képét nyújtják a globális szcéna változásainak, ugyanakkor az elmúlt évek turbulens változásai után némi stabilizálódásról tanúskodnak.

Mondjon bárki is bármi rosszat a művészeti szcéna legfontosabb szereplőit megnevező, rendszerint évente újra írt rangsorokra, ha vesszük a fáradságot és belelapozunk az utóbbi években megjelent listákba, akkor meglehetősen pontos képet kapunk arról, milyen változások zajlottak le az utóbbi időben a kortárs színtéren, miként nyilvánvalóvá válik e változások gyorsuló üteme is. Arról persze mindig lehet vitatkozni, hogy X vagy Y miért nem szerepel a rangsorban, vagy épp ellenkezőleg, arról, hogy mi keresnivalója van ott, vagy miért pont a 17., vagy a 49. helyen – az viszont aligha vitatható, hogy az évente megjelenő listák hű tükrei a színtér mozgásainak.

Hogy csak egy példát említsünk: míg a művészeti színtér legbefolyásosabb szereplői korábban szinte kizárólag az olyan hagyományos kategóriákból kerültek ki, mint a művészek, a művészettörténészek és más múzeumi szakemberek, a műkereskedők és a műgyűjtők, addig az utóbbi években már írók, filozófusok, polgárjogi aktivisták vagy aktivistacsoportok befolyását is meghatározónak ismerték el a rangsorok, melyek egyúttal hű tükrei voltak a szcéna globálissá válásának és mindannak, amit a „nagyobb diverzitás” címszava alatt foglalunk össze.

Az eddigi legsokkolóbb változás talán tavaly történt, amikor a rangsor élén nem egy ember, vagy emberek csoportja állt, hanem – a tavalyi év műpiaci szenzációját jelentő NFT-k berobbanása után – a nem helyettesíthető tokenek egy típusa, az ERC 721. (Spoiler: ilyen sokkoló meglepetéssel az idei listák nem szolgálnak.)

Az új, befolyásos szereplők mind gyorsabb ütemű felbukkanása azt is jelentette, hogy lényegében megszűntek a „bérelt helyek”; korábban a Metropolitan Museum vagy a Tate igazgatójától kezdve az Art Basel főnökéig jónéhány funkció gazdájának nemcsak a listán, hanem annak élcsoportjában is biztos helye volt; ma már ez szinte senkiről sem mondható el. A gyorsabb cserélődés a művészek körében indult el a leghamarabb; mára alig maradtak közöttük olyanok, akik hosszú éveken át meg tudják őrizni helyüket a „száz legbefolyásosabb” között.

Az idei listák megjelenését a szokottnál is nagyobb érdeklődés kísérte, hiszen 2022 a kortárs színtéren eseményekben páratlanul gazdag év volt, jó lehetőségeket kínálva a szereplőknek a „pontszerzésre”. Elég, ha arra gondolunk, hogy a COVID miatt összetorlódott eseménynaptárban egymás mellé került a Velencei Képzőművészeti Biennále, a Documenta és a Manifesta; a szcéna szereplői minden korábbinál aktívabban hallatták hangjukat társadalmi-közéleti kérdésekben; a múzeumok aktivistacsoportok demonstrációinak kedvelt színtereivé váltak és a pandémia miatti csúszások miatt a világ egyszerre gazdagodott számos kiemelkedő jelentőségű új intézménnyel.

A számos rangsor közül kettőt veszünk alaposabban szemügyre: az ArtReview Power 100-as névsora a „rangsorok rangsorának” vitathatatlanul első helyezettje, míg a német Monopol magazin TOP 100-as listája német nyelvterületen mondhatja el ugyanezt magáról. Mindkettő önmagában is érdekes, de még inkább az, ha egybevetjük őket, hiszen az egyik az angolszász világ szemszögéből, a másik Berlinből igyekszik rálátni a szcéna egészére.

Referenciának a Power 100-at tekintjük, a Monopolt azért vonjuk be az elemzésbe, hogy a különbségek bemutatásával érzékeltessük: nincsenek kőbe vésett igazságok; más-más koordinátarendszerben helyezik el a szereplőket Londonban és Berlinben. Jól mutatja ezt, hogy a két listán a neveknek kevesebb, mint egyharmada, egészen pontosan 29 a közös – másrészt erről a 29 szereplőről talán valóban joggal állíthatjuk, hogy meghatározó szereplői a globális szcénának. Mindkét rangsor idei kiadása az elmúlt napokban jelent meg; az ArtReview Power 100-a online is hozzáférhető – ráadásul a korábbi évek listáival együtt, megkönnyítve az összehasonlítást –, a Monopol TOP 100-a viszont teljes terjedelemben csak a havilap decemberi számában olvasható. Fontos hangsúlyozni, hogy e listák, miként kevés kivétellel a többiek is, nem életműveket rangsorolnak, hanem egy-egy év, jelen esetben 2022 teljesítményeit – melyek persze nem függetleníthetők az érintettek életművének egészétől.

Az idei rangsorokról elmondható, hogy kiszámíthatóbbak voltak, mint a legutóbbi években megjelentek, ami nem kis részben a bélyegét az egész évre rányomó, említett mega-eseményeknek köszönhető. Azoknak, akik e rendezvények kapcsán jelentkeztek meggyőző teljesítményekkel, illetve ott kerültek a figyelem középpontjába, biztos helyük van a listákon, sőt azok élcsoportjában is. Így például aligha számít meglepetésnek, hogy a Power 100 élén az indonéz ruangrupa, az idei Documenta művészeti vezetői kollektívája áll, s ők a TOP 100-ban is elcsípték a második helyet. Az ő Documentájuk nagyon más volt, mint a korábbiak, olyannyira, hogy a szakmában uralkodó többségi vélemény szerint ezt követően már nincs is visszatérés e nagy seregszemlék korábbi gyakorlatához. Működésük szenvedélyes vitákat váltott ki, ez azonban nem kérdőjelezheti meg helyezésük jogosságát, hiszen ezek a rangsorok nem az egyes szereplők ténykedésének minőségét, hanem hatásuk súlyát, jelentőségét értékelik.

De hasonló példaként említhető Cecilia Alemani, a Velencei Biennále központi kiállításának kurátora is, aki a Power-ben a második, a TOP 100-ban a negyedik helyet kapta, vagy – Velencénél maradva – a Biennálé életmű-díjával kitüntetett chilei művész, Cecilia Vicuńa, a Power 29. és a TOP 100 18. helyezettje, aki elismerésének jogosságát rögtön igazolta a londoni Tate Modern turbinacsarnokában rendezett, igen nagy sikert arató kiállításával. Ugyancsak Velencében keresendők a gyökerei Simone Leigh amerikai szobrászművész sikerének; ő egyébként az egyetlen szereplő, aki mindkét listán azonos – a hetedik – helyen áll. Leigh a biennálé amerikai pavilonjának kiállítója volt, itt írta tovább – ahogy a Monopol fogalmaz – „a maga saját feminista művészettörténetét”. Egy pillanatra visszatérve Alemanihoz, érdekességként említjük meg, hogy először fordul elő, hogy a listán egy házaspár mindkét tagja külön, és saját egyéni teljesítményével szerepel. Alemani férje, Massimiliano Gioni, aki hazájában, Olaszországban a Trussardi Foundation, New Yorkban pedig a New Museum művészeti igazgatója – és korábban szintén volt már a velencei biennálé főkurátora – 2008 óta minden évben helyet kap a Power 100 listáján, idén a 95. helyen. Gionival kapcsolatban további érdekesség, hogy idén a New Museumban két olyan színes bőrű amerikai művésznek is rendezett egyéni kiállítást, akik maguk is szerepelnek a rangsorokban. Theaster Gates „törzstag” a Power 100-as listán, idén ott a 18., a TOP 100-ban a 80.; Faith Ringgold pedig a 66. a TOP 100-ban. E kiállítások sikere a művészek és a kurátor pozícióit egyaránt erősítette.

Ezekben a rangsorokban mindig érdemes figyelemmel követni az egyes szereplőcsoportok súlyának változását. A bevezetőben már említettük, hogy az utóbbi években a hagyományos csoportok rovására megnőtt a szcénára nagy befolyást gyakorló „külső” szereplők – aktivistacsoportok, filozófusok, irodalmárok, stb. – súlya. Arányuk idén nem nőtt tovább, de az elért magasabb szinten stabilizálódott, ugyanakkor az egyik – és a legfontosabb – „klasszikus” szereplőcsoport, a művészek súlya idén jelentősen nőtt. A Power-ban 44-en, a TOP 100-ban ennél is többen, 52-en vannak, lényegében visszaállítva azt a régebbi állapotot, miszerint a művészeti szcénának mégiscsak a művészek a legfontosabb szereplői. Más kérdés, hogy jó néhány művész nem, vagy nem csak saját alkotómunkája révén került a figyelem középpontjába, hanem pl. társadalmi, közéleti aktivitásával, égető aktuális kérdésekben való aktív állásfoglalásával, nem egyszer tiltakozó mozgalmakban való részvételével, akciók szervezésével. Ez igaz például a TOP 100 listavezetőjére, a Power-listán 8. legendás amerikai fotóművészre, Nan Goldinra, aki a toxikus filantrópia elleni harc vezéralakjaként vívott ki páratlan tekintélyt; az akcióiról készült dokumentumfilm az idei velencei filmfesztiválon kapta meg az Arany Oroszlánt. De igazságtalanok lennénk, ha Goldin első helyét kizárólag erre vezetnénk vissza; a művész fontos helyet kapott a biennálé központi kiállításán és máris komoly visszhangja van a stockholmi Moderna Museetben megnyílt retrospektív kiállításának.

Az talán kicsit meglepő, hogy Goldin magasabb helyezést kapott Berlinből, mint Londonból, de azért a Power-ról sem mondható, hogy ne kísérné munkáját kellő figyelemmel; 2019-ben, amikor az általa vezetett aktivista-csoportnak, a P.A.I.N.-nek a Sackler-család toxikus filantrópiája elleni tiltakozása elérte a csúcspontját, ezen a listán a 2. helyet kapta.

Goldin mellett számos további művész helyezését is nagyban befolyásolta közéleti aktivitása; példaként említhetjük a Power-listán 6., a Monopolnál 12. Wolfgang Tillmanst, a Power-nél 51., a TOP 100-ban 100. Ai Weiwei-t, vagy az iráni nők emancipációért vívott harcának fontos vezéralakjává vált, főként fotósként, filmesként ismert Shirin Neshatot, aki a TOP-listán a 31. (Tillmans és Ai Weiwei esetében azért hozzá kell tenni, hogy idén mindkettejüknek volt olyan kiállítása, ami önmagában is listás helyet érhetett volna – a kínai művésznek a bécsi Albertina Modernben, a német fotósnak pedig a New York-i MoMA-ban; utóbbi tárlat 2023. január 1-ig még látogatható.)

Ezek a helyezések jól mutatják, hogy a művészeknek komoly eszközeik vannak, hogy hallassák hangjukat fontos társadalmi kérdésekben, jelentős befolyást gyakoroljanak a közvéleményre. S bár a közvetlen alkotómunka mellett leginkább közéleti aktivitásukkal „szereztek pontokat”, kitűnniük más területeken is lehetett. Damien Hirst például, aki csaknem egyedülálló módon kétszer is, 2005-ben és 2008-ban is a Power éllovasa volt, majd szép lassan kikopott a listáról, a TOP 100-ba idén vissza tudott kapaszkodni, méghozzá elsősorban azzal, hogy mesterien használta ki a tényt, miszerint – ahogy a Monopol Hirst helyezésének indoklásában fogalmaz – „a legkeményebb valuta a figyelem”. Márpedig neki az NFT-projektje keretében látványosan elégetett műveivel maximálisan sikerült újra magára irányítania a munkássága iránt már-már lankadó figyelmet. (Erről az akcióról itt és itt írtunk.)

Apropó NFT: ahhoz képest, hogy tavaly szinte mindenki NFT-lázban égett – aminek tükröződéseként az elmúlt évben nem egy ember, hanem az NFT-k egy típusa végzett a Power-lista élén –, idén mindössze az ugyanezen lista 96. helyére sorolt amerikai Casey Reas neve mellett megjelent kommentárban bukkan fel ez a betűszó. Reas egyébként 2008-ban, azaz jóval az NFT-k születése előtt szerepelt már a rangsorban; ő egész művészi és oktatói munkásságában a vizuális művészetek és a digitális technológia találkozási pontjait vizsgálja. Természetesen nem arról van szó, hogy az NFT-knek máris leáldozott volna, de azt a forgalmi adatok is mutatják, hogy a kezdeti, mindent elsöpörni látszó lelkesedés alábbhagyott.

A művészek számának és arányának ilyen jelentős növekedése a többi szereplőcsoport legalább egy részénél szükségszerűen létszámcsökkenéssel jár. A kurátorok és a gyűjtők esetében ez így is van, ám a múzeumi vezetők és a galeristák csoportja, ha kis mértékben is, de bővülni tudott, ami azt jelenti, hogy – miközben olyan nagy nevek, mint a „múzeumi embereknél” a MoMA-főnök Glenn D. Lowry vagy a Tate múzeumokat igazgató Maria Balshaw, a galeristáknál  David Zwirner vagy Larry Gagosian továbbra is „benne vannak a százban” –, ezekben a kategóriákban is vannak új arcok, ráadásul sokszor nem a korábbi múzeumi és/vagy műkereskedelmi nagyhatalmaknak számító kontinensek és országok képviseletében és nem egyszer a „régi nagyoknál” előkelőbb helyen. A múzeumi vezetők között például a Power-ban a legmagasabb helyezést (40.) Eugene Tan szingapúri múzeumigazgató kapta – igaz, neve a lista második felében már korábban is szerepelt –, az 59. helyen pedig a Sao Paoló-i Művészeti Múzeum művészeti igazgatója, Adriano Pedrosa áll.

Egy területen, nevezetesen a szcéna globalizációjában, a diverzitás bővülésében az idei esztendőben is töretlenül folytatódik az elmúlt esztendők trendje. Földrajzi értelemben mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a Power listáján már jóval több, mint 30 ország képviselői szerepelnek.  Némileg paradox módon ez az USA meghatározó szerepének további erősödését is magával hozta, mert az „új belépők” többnyire a művészeti szcéna vezető európai országainak rovására jutottak helyhez, míg az USÁ-t képviselő szereplők száma alig – 28-ról 25-re – csökkent az egy évvel korábbihoz képest. Az USA után nagy az űr – Németországot és Nagy-Britanniát még egyaránt kilencen képviselik, de mögöttük egyedül Olaszországból vannak még háromnál többen. 2-3 főt pedig Svájc, Franciaország és Spanyolország mellett már Kína, Japán, India, Thaiföld és Nigéria is „delegál” a listára.

A rangsorokban idén is nagy előrelépés történt az etnikai sokszínűség terén. Míg a szubszaharai Afrika, Ázsia és Latin-Amerika korábban inkább csak a művészek, majd valamivel később a gyűjtők között tudott betörni a listákra, ma már e kontinensek képviselői minden kategóriában megtalálhatók. Mindkét listán szerepel például – a 62., illetve a 76. helyen – a szomáliai származású galerista, Mariane Ibrahim, aki előbb Párizsban, majd az USÁ-ban nyitott több galériát, s többnyire fekete-afrikai művészeit idén már az Art Baselen is bemutathatta. A kurátorok között a Power-listán a már említett Cecilia Alemani és szakmájának talán világszerte legismertebb képviselője, Hans Ulrich Obrist mögött Afrika legfontosabb kortárs művészeti múzeuma, a fokvárosi Zeitz MOCAA igazgatónője, Koyo Kouoh szerepel a legmagasabb, 35. helyen, de rajta van a listán a kameruni Bonaventure Soh Bejeng Ndikung is, aki januárban veszi át az Európán kívüli kultúrákra fókuszáló berlini Haus der Kulturen der Welt irányítását. Az Egyenlítői Guineából származó Elvira Dyangani Ose, aki 2018-2021 között a londoni The Showroom galéria igazgató-főkurátora volt, tavaly pedig a barcelonai MACBA Kortárs Művészeti Múzeum vezetését vette át, a 61. helyen került fel a Power-listára.

Az utóbbi években mindenki árgus szemekkel figyeli a listákon, hogyan alakul a szereplők között a férfiak és a nők aránya. Fokozatos növekedés után tavaly már a lista minden második szereplője nő volt és ez az arány idén sem változott; a „fifty-fifty” annyira pontos és annyira stabil, hogy akár tudatos elhatározást is sejthetünk mögötte.

Némiképp meglepő, hogy miközben a sajtóban – nem is csak a művészetiben – szinte napi téma a művészeket és a művészeti színtér más szereplőit tömörítő, vagy a múzeumokat akcióik helyszínéül használó különböző aktivistacsoportok tevékenysége, e kategóriából a londoni rangsorban mindössze egy szerepel. Ez a szereplő, ráadásul rögtön a rangsor 3. helyén, nem egyetlen csoport, hanem olyan kollektívák együttese, melyek munkájának nagyobb általános, ezen belül anyagi megbecsüléséért küzdenek. A legismertebbeknek a különböző amerikai múzeumokban a magasabb fizetésekért és a jobb munkakörülményekért harcoló, (szakszervezeti) csoportokba szerveződő munkavállalók akciói számítanak, de a helyezésükhöz fűzött indoklás megemlíti többek között a berlini művészek szakmai szervezetét, a BBK Berlint, az Art Workers Italiát és egy hasonló horvátországi szervezetet, a Za K.R.U.H.- t, valamint a New York-i A better Guggenheim kampányt is. Ugyanígy, egy összefoglaló név alatt szerepelnek a Monopol listáján, ráadásul az előkelőnek számító 19. helyen, a „Klímaragasztók és pépdobálók”, azaz azok a csoportok, amelyek az utóbbi hónapokban látványos, de a műtárgyak biztonságát veszélyeztető múzeumi akciókkal hívják fel a figyelmet napjaink katasztrófával fenyegető klímapolitikájára. A Monopolnak a helyezéshez fűzött kommentárja is kétségbe vonja, célravezetőek-e ezek az akciók, de pozitívumukat abban látja, hogy jelzik „a művészet értékét a társadalom számára”.

Számunkra Budapesten természetesen az is kiemelten érdekes, hogyan alakul térségünk súlya a szcéna legfontosabb szereplői között. Örömre e tekintetben igazából csak 2020-ban volt okunk, amikor Somogyi Hajnalka, az OFF-Biennále Budapest alapítója, projektvezetője és társkurátora személyében a rangsornak először volt magyar szereplője. Ez azóta sem fordult elő, sőt a közép- és kelet-európai térség egésze is marginális statisztaszerepet játszik a listákon. Ha csak e listák alapján kéne megítélnünk súlyunkat a globális színtéren, akkor a kép nagyon szomorú lenne – különösen más, korábban perifériára szorult régiók felerősödött jelenlétével összehasonlítva. A Power-lista idén teljesen kihagyta a régiót, a TOP 100-ban viszont jobb a helyzet; érződik, hogy Berlinből jobb a rálátás térségünkre, mint Londonból. A Monopol a legjobb, 6. helyen Max Holleint, a New York-i Metropolitan Museum osztrák vezetőjét rangsorolta. A Power készítői talán azért felejtkeztek meg róla, mert a Met-nek nem a kortárs művészet a fő erőssége; ugyanakkor tény, hogy az intézmény – éppen Holleinnek köszönhetően – nagyon aktív szereplője mindazon vitáknak, melyek napjainkban a múzeumok megváltozott szerepéről folynak és példamutató lépéseket tesz gyűjteménye diverzitásának növelése érdekében is. A német rangsorban a 24. helyet kapta az ukrán fotóművészet immáron Berlinben élő, és az ukrajnai orosz agresszió kezdete óta hajlott kora ellenére igen aktív „nagy öregje”, Borisz Mihajlov. A nálunk is jól ismert román képzőművész, Dan Perjovschi elsősorban Documentás szereplésének köszönheti 51. helyét. A fő helyszínként szolgáló Fridericianum homlokzati oszlopait borító rajzai az egész Documenta legismertebb vizuális elemei közé tartoztak, műveiben, ahogy a Monopol megjegyzi, ötvözte a politikai aktualitást a humorral, hidegvérét a legelkeseredettebb vitákban is megőrizte és kommentárjai mindig a művészközösséggel vállalt szolidaritást erősítették.

A 88. helyen a jobboldali lengyel kormány által a széleskörű szakmai tiltakozás ellenére idén leváltott lódz-i múzeumigazgatót, Jarosław Suchant találjuk. (Elmozdításának történetét annak idején itt írtuk meg.) Suchan 16 évig igazgatta a Muzeum Sztukit, ami ez alatt az idő alatt a lengyel avantgárd egyik legfontosabb bemutatóhelyévé vált. Sorsa, mint a Monopol megjegyzi, jól érzékelteti a lengyel kultúrszcénára gyakorolt, növekvő politikai befolyást.