Hirdetés
Hirdetés
— 2022. szeptember 21.

Az ölelés mint művészeti kutatás

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia mesterszakon végzett hallgatói állítanak ki hétről hétre a Capa Központban. A tárlatsorozat tematikusan rendezve mutatja be azokat a munkákat, melyeket a pandémia miatt nagyrészt még nem láthatott a közönség offline térben. Ezen a héten az ON BODY AND SOUL című válogatás van soron, melynek alkotói nem félnek az érzésektől. A női emancipáció sokszor személyesen is átélt élményein keresztül engednek betekintést a lét mélyebb rétegeibe. Máli Fanni Meg kell a búzának érni című sorozata egy bús népdalt idéz, nem véletlenül. A fotózás buktatóit, a folyamat által generált kockázatokat, a képek elkészítése körül kialakult emóciókat kísérli meg formába önteni.

Azt gondolnánk, hogy a fotográfus által betöltött szerepkörök nem, vagy csak kis mértékben változnak, hiszen a fotós kamerával a kezében lefényképezi a tárgyakat, élőlényeket, ezek összefüggéseit és interakcióit. Azon helyzeteket, melyek érdekesek számára. A technológia és a társadalmi közeg változásai nyomon követhetőek a képeken, de a fotós már régóta az a valaki, aki kiválasztja a témát, rögzíti és megszerkeszti az anyagot. Ezen általános megfogalmazáson túl, ha a dokumentarizmusra, azon belül is a szociofotóra koncentrálunk, a fotográfus szerepét annyiban tudjuk árnyalni, hogy olyan más, egzotikus világokba nyújt bepillantást, melyekre hétköznapjaink során nem látunk rá. Képeik ereje a huszadik században abban mutatkoztak meg, hogy a bele nem avatkozás érzését keltették a nézőben, aki így hiteles dokumentumként tekintett a fotókra. 

A láthatatlanná váló fotográfus jelenlétében minden olyan, mintha ott sem lenne, ez a hitelesség kulcsa. Jónéhány évtizednek kellett eltelnie, mire tudatosult, hogy a fotográfus, láthatatlansága ellenére preferenciákkal érkezik egy helyszínre, alanyait sokszor sztereotípiái alapján szenvedő áldozaként mutatja fel. Ugyan a hosszútávú projektek lehetőséget adtak az elmélyülésre, a terepen élő emberek megismerésére, a sorozatok szerkesztett változatai, a sajtómegjelenések, nem mindig segítették a nyilvánosság érzékenyítését, így csupán elrettentettek, sajnálatot váltottak ki a nézőből. Ezen felismerés nyomán kezdték a fényképezés folyamatát vizsgálni, minden olyan lépést, mely túlmegy a puszta objektivitás kívánalmán, befolyásolja a hitelességet, tudatosítja a képek mögötti döntéseket és célokat. Hiszen a képekre szükségünk van továbbra is. A részvételi művészet huszadik század második felében differenciálódó gyakorlatai több esetben hatottak a fotósok munkájára. Itthon Csoszó Gabriella dolgozott együtt huzamosabb ideig nehéz sorsú emberekkel, tapasztalatait az Előre látható / Fotózás és aktivizmus című kötetben foglalta össze. Erhardt Miklós és Dominic Hislop pedig odáig mentek, hogy átadták a fényképezést és így az önreprezentáció lehetőségét a hajléktalan embereknek. Saját szemmel/ Inside out című 1997-98-as munkájukban a témát ugyan ők választották, a fotózásról azonban teljes egészében lemondtak, majd a szerkesztés folyamatában tértek vissza alkotóként.

Máli Fanni is a fotográfus szerepkörével foglalkozik, sorozatának témája a beilleszkedés, az a folyamat, ahogy idegenből partnerré válik egy cigány közösségben. Nem vonul háttérbe, bár a fényképezést megtartja saját feladatának, mégsem a kamera mögül figyel. Nem a közösség fotózására használja a fényképezőgépet, nem ábrázolja a cigány család körülményeit, saját alkotói attitüdjét követi nyomon. Képei dilemmáznak, a fotográfust mutatják, ahogy keresi a helyét, kötődni próbál, ad és elvesz; a cigánycsaládétól eltérő státuszát jelzi, majd háttérbe szorítja, a különböző kulturális terek között utazik. Ruhát cserél, beáll a családtagok közé, részévé válik a cigány familia mosoly albumának. Nem tudjuk, hogy milyen erőfeszítés van a képek a mögött, és azt sem, hogy Máli miért és milyen képeket szeretett volna eredetileg készíteni az egyre ismerősebbé váló emberekről. Csak azokat a kissé szimbolikus stációkat látjuk, ahogy a faluba érkező Máli beül a kertben álló bádogkádba, ahogy az első képeket újrafotózza a helyszínen, új keretet adva korábbi elgondolásainak, vagy ahogy díjlovagló egyenruháját kölcsönadja a vele egykorú Izának, aki így lehetne akár ő is. Jól áll Izának az egyenruha, mintha ráöntötték volna. Ha nem tudnánk, meg sem mondanánk, hogy ő olyan közegből érkezik, ahol ezt a sportot nem engedhetik meg maguknak a fiatalok. Ilyen értelemben csodálatosan helytáll a szerepében, ahogy Máli is természetesen öleli át fiktív családtagjait. Ölelése, mely a kapcsolat keresésének lenyomata, egyfajta művészeti kutatás, melyben az alkotó a témához való viszonyát, interakciójának személyes és a befogadó családra tett következményeit vizsgálja.

A falon és földön, laza egymásutánban elhelyezett fotók az önreflexió állomásai az első Tomorra érkezéstől az utolsóig. Ahol a fotográfus saját aktivitását, a partneri viszony kialakításának nehézségeit ábrázolja, célját pedig mindvégig rugalmasan kezeli. A fotográfia a huszadik század végén és az ezredfordulón leginkább mint hatalmi eszköz jelent meg, mely a történelmet bizonyos érdekek szerint formálja, a társadalmi különbségeket konzerválja. A fénykép így lassan az a felület lett, mely inkább elválaszt a valóságtól, ahelyett hogy összekötne vele. Ezt az elveszett minőséget keresi Máli sorozatával, mely a fotográfustörténetnek, azaz annak a narratívának egyik állomása, mely a fotós önreflexiójának meg-megújuló igényét tartja szem előtt.

Máli Fanni: Meg kell a búzának érni, 2022
Máli Fanni: Meg kell a búzának érni, 2022
Máli Fanni: Meg kell a búzának érni, 2022
Máli Fanni: Meg kell a búzának érni, 2022
Máli Fanni: Meg kell a búzának érni, 2022

Elhunyt Harasztÿ István

— 1 perc olvasás