Hirdetés
Hirdetés
— 2022. február 25.

Vesztegzár a magány vendégházában. A Solitude című fotókönyvről

Az elmúlt két évben a magány egészen új formáit ismerhettük meg. Van, akinek segít az ilyesmi, például abban, hogy műveket hozzon létre. Pedig az egyedüllét csapda is lehet. Egy hazai kortárs fotós hirtelen egyedül maradt Stuttgart mellett a Schloss Solitude-ben.

Neogrády-Kiss Barnabás: Solitude
Symposion, 2021 (szerk.: Cséka György)
Az alkotóház, első közelítésben arra való, hogy ott alkotók alkossanak. A residency fogalma az alkotóházéhoz képest eggyel korszerűbben hangzik, de a lényeg tulajdonképpen ugyanaz lenne, mint az előbbinél: hogy a képzőművész (író, zenész, satöbbi) otthoni közegét, szokásos, adott esetben erősen kötöttpályás mozgását elhagyva olyan közegben dolgozhasson, ahol tényleg semmi egyéb dolga nincs, mint hogy a megvalósítandó műre (szövegre, zenére satöbbi) koncentráljon. Egyes residency programok ezen felül azt is célozzák, hogy az adott művészt megismertessék a helyi kontextussal, összekössék a helyi szcéna szereplőivel, és fordítva, megismertessék az ottani közeget az adott művész munkáival.

Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

A stuttgarti Schloss Solitude ez utóbbira kevéssé vállalkozik, bár vannak programjai, amelyekkel a szcénák (diszciplínák, országok) közti párbeszédet segíti. Itt leginkább tényleg dolgozni lehet. Korrekt körülmények között, minimalista bútorzatú szobákban, színvonalas ellátás és őszinte vendégszeretet mellett. Nem sok minden vonja el a figyelmet, téríti el a fókuszt ebben a házban és környékén, a nagy és nyugodt parkban. A ház távolabb esik még Stuttgarttól is, hiszen a város – amely, ne vegyék rossz néven a polgárai, nemigen nevezhető nyüzsgő, ellenállhatatlan metropolisznak –, egy hosszabb buszozásra található a Schloss-tól.

Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

Hogy a residency programok milyen módon hatnak a művészeti termelésre, az a kortárs művészetelmélet egyik izgalmas kérdése. Zsámboki Miklós művészettörténész A rezidenciaprogram, mint művészettörténeti tényező című néhány évvel ezelőtti kutatásában és prezentációjában például kifejezetten ezt vizsgálta és egyebek mellett rámutatott arra a sajátos helyzetre is, hogy egy sor ország művészei egész egyszerűen el kell, hogy hagyják a közegüket ahhoz, hogy alkothassanak, hiszen odahaza egyre nehezebb megteremteniük a művészi munka feltételeit, az ahhoz szükséges teret és az időt. Mert energiáikat folyamatosan a megélhetésért végzett munka és az élet fenntartása viszi el, vagy mert az ingatlanárak miatt nem tudnak műtermet fenntartani, vagy mert nem tudják előteremteni az anyagköltséget sem – illetve persze mindezek kombinációja is lehetséges. Ezért aztán residency programokra pályáznak és ha van rá mód, elutaznak, csakhogy ezáltal épp attól a közegtől távolodnak el, amelyben adott esetben a munkájuk, a praxisuk gyökerezik.

Van, akinek ez a folyamat jót tesz, a távolság kifejezetten segít a művészi munkájában, de akad, akit pontosan ez gátol, és olyan helyzet is adódhat, hogy valakit az új kontextusban hirtelen egészen más dolgok kezdenek el foglalkoztatni és félbehagyja, amit odahaza elkezdett, vagy éppen leblokkol.

A kortárs művészet prekárius munkásai – főként, ha negyven alatti művészek vagy kurátorok, hiszen a programok döntő többsége nekik szól, mintha más helyzetben levők nem is léteznének – hozzászokhattak a rendszeres és viszonylag olcsó helyváltoztatáshoz, ezt a folyamatot még a fapados légitársaságok megjelenése is segítette, és egy-egy residency idejére, a projektszerű munkában és a nemzetközi „bekötöttségben” az az illúziójuk lehetett, hogy olyan világban élnek, amely segíti a művészeti termelést. Persze, nem olyanban élnek. És persze ez az illúzió a kortárs művészet ökológiai lábnyomát is megnövelte. Nem a residency programok ellen érvelek itt, főleg nem a magyar szcénával legendásan jó kapcsolatokat ápoló Schloss Solitude ellen, de ha más nem, a COVID-időszak elhalványította ezt az illúziót. Ha nem éppen eltörölte.

Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

Neogrády-Kiss Barnabás fotográfus-képzőművész épp ebben az időszakban, vagyis az illúziók elhomályosulásának idején, a COVID korszak elején kapott ösztöndíjat és helyet a Schloss Solitude-ben. Rögtön karanténban találta magát, amely nem akart egykönnyen véget érni, és a kényszerű bezártság átírta azokat az elképzeléseket, amelyekkel Stuttgartba érkezett. A vesztegzár és tétlenség másokat talán kétségbeejtett volna, és meglehet, az elbizonytalanodás fázisán és a menekülésvágy kényszerén Neogrády-Kiss is átesett. Egy ponton azonban a helyzethez illő alkotói programot talált ki magának, azt a célt tűzte ki, hogy harminc napon át minden nap készít legalább egy használható fotót. Egyszerűnek tűnik, de nem az. És nem csak azért, mert egyetlen használható képhez sokkal többet kell elkészíteni naponta.

Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

Hanem legfőképpen azért, mert nem dolgozhatott másból, csak ami a közvetlen környzetében volt: a szobája, a ház, a folyosók és különféle helyiségek, valamint a park. No meg persze önmaga. Solitude című fotókönyvében pontosan ezeket látjuk: ember, szoba, park, terek, tárgyak, meghatározhatatlan apróságok, mikromegfigyelések, szűk távlatok, ismétlődő napszakok. Talán szöszmötölést várnánk, ehelyett sodró dinamikája van ennek a kötetnek. Egy fiatalember rákényszerül, hogy elkezdje önmagát és környezetét figyelni, és pontosan ennek a figyelemnek a dinamikája és ritmusa határozza meg a könyvet. Amely nem mellőzi az iróniát sem, csakhogy nem képi gegeket  látunk, hanem fanyar és esendő helyzeteket, ahogy valaki próbál beilleszkedni a környezetbe, kialakítani vele valamiféle viszonyt, valamiképp értelmezni a helyet, ahová került és értelmezni benne önmagát is, aztán szó szerint belepasszolni. És amikor már nagyon beleépült, akkor igyekszik kiszakadni belőle úgy, hogy közben fizikailag nem hagyhatja el. Lokáció és relokáció. Korlát, kényszer, szabadulás, önreflexió rafinált és nagyon is emberi mozzanatai, játszmái. A létezés-szakma, hogy Ottlik Géza híres kifejezését idézzük.

Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

Neogrády még a könyvbemutató alkalmával szűkszavúan megemlítette, hogy látássérüléssel küzd, balra csak 90 fokban lát. Az is tudható róla, hogy korábbi műtéti beavatkozások nyomán, testének egyik oldalát gyakorlatilag újra meg kellett tanulnia használni és ez a tanulási folyamat majdhogynem állandósult. Mozdulat és környezet, tér és test, tárgyak és test viszonya, a látás és érzékelés általi folyamatos (ön)vizsgálat, helyzetfelmérés talán éppen ezért kap különös jelentőséget ezeken a képeken. A magány alkotói alapszituáció. Van valami üdítő abban, ahogyan Neogrády-Kiss nem esik kétségbe ettől. Mintha csak azt mondaná magának: itt vagyok én, a kamerám, az új, bár kissé szűkös közegem, mi bajom lehet?

Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

Így a Solitude a magány helyett a figyelem könyve lett, azé a fókuszáltságé, amelyet ebben a világban ma annyira nehéz megteremteni és amit talán éppen egy karanténhelyzet kényszerített ki, szelíden. A művészethez ugyanis elsősorban mégiscsak ez kell, elmélyült, érzékeny, alapos és kitartó figyelem. Miközben persze az sem árt, ha az embert hagyják dolgozni.  

Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás