A nemzetközi térben bőven zajlik a vita az orosz művészeti intézmények bojkottjáról: kell-e és van-e értelme? Hasonlóról idehaza nem sokat hallani. Az intézményi felelősség fogalmának és gyakorlatának újragondolását azonban nem kellene tovább halogatni. Akkor sem, ha nem volna háború.

Az ukrajnai orosz invázió kezdete óta nyugat-európai művészeti intézmények mondják le orosz intézményekkel, művészekkel közös programjaikat, illetve válnak meg – főként az előadóművészet területén – orosz művészeti vezetőktől. Vagy azért, mert az illető nem, vagy nem egyértelműen állt ki a háború ellen – tehát a putyini hatalommal szemben –, vagy mert az érintett személy a jelen helyzetben azt tartja helyesnek, ha nem tölti be tovább az adott tisztet.

Eközben egyértelmű tiltakozásként távoznak, kiszállnak a hivatalos orosz művészeti reprezentációból például a Velencei Biennále orosz pavilonjának kiállítói és kurátorai. Oroszországban demonstratívan mondanak le a bátrabb (vagy, ha külföldiek, akkor talán védettebb) intézményvezetők, illetve személyes kockázatot vállalva nyíltan tiltakozik jó néhány művész és kulturális munkás.  

Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban nagy presztízsű, minden gyanú felett álló művészeti intézmények boardjaiból távoznak a putyini rendszerrel jó kapcsolatokat ápoló – pontosítsunk: onnan hasznot húzó –, orosz testületi tagok. Talán meglepő, hogy mennyien vannak az orosz soft power képviselői itt-ott, de nem meglepő, hogy most váltak kellemetlenné a Guggenheimtől a Royal Academy of Art-ig. 

A legkülönfélébb szereplők szólítanak fel az orosz állami-, illetve oligarchák tulajdonolta művészeti intézményekkel szembeni bojkottra – Magyarországról az első ilyen az OFF-Biennále Budapest volt, az EEAB (East Europe Biennial Alliance) tagjaként. Másfelől az ukrán kormányzat és a kultúra képviselői kulturális szankciókra hívnak fel, többek között orosz finanszírozású kulturális projektek leállítására és a helyi orosz kulturális intézetekkel való együttműködések megszakítására. Ukrán intézmények kérnek szolidaritást, támogatást – elsősorban nem maguknak, hanem az ukrán népnek, a menekülőknek, akik között művészek is vannak –, ami jelentheti az orosz intézményektől, művészektől, projektektől való egyidejű elhatárolódást, elfordulást. Vezető ukrán filmrendezők, köztük Roman Bondarcsuk, Alina Gorlova, Nariman Aliev hívnak fel a „terrorista ország”, azaz Oroszország teljes kulturális bojkottjára és szólítják fel orosz kollégáikat az agresszióval szembeni kiállásra. Eközben mások úgy érvelnek, hogy egy bojkott azokat az orosz alkotókat is sújtja, akik kiállnak Putyin háborúja ellen. „Ami a szemünk előtt zajlik, az rettenetes, de azt kérem, hogy ne őrüljünk meg” – nyilatkozza Szergej Loznica, ukrán filmrendező. „Ne az útlevelük alapján ítéljünk meg embereket, hanem a tetteik alapján.”

De mit kellene tenni itt, az ukrán front mögötti országokban, például nálunk? Az erről szóló vita nyomát egyelőre idehaza nem látni, dehát a magyar nyilvánosságban miről folyik ma érdemi vita egyáltalán?

A New York-ban élő Szántó András, művészeti tanácsadó március 7-i véleménycikkében az Artnet-en (I Grew Up Behind the Iron Curtain. Isolating Russian Art and Artists Will Not Help Us Achieve Peace) azt írja, vegyes érzései vannak most a kiállítás-bezárási, lemondási hullám közepette. Amellett érvel, hogy a művészeti bojkott nem megfelelő eszköz, mert éppen azt a kulturális kapcsolatrendszert vágja el, amely esélyt jelenthetne valamilyen értelmes, emberi párbeszéd fennmaradására a konfliktus közben és után, és noha nem ellenük irányul, mégis a kulturális munkásokat sújtja és azokat, akiknek a bojkottált országban a kultúra jelentene szellemi menedéket. Példaként a hidegháború Kelet-Európáját hozza föl, a 80-as évek Budapestjét, saját fiatalságát, amelyben sokat jelentettek a gyéren, de mégis előforduló nemzetközi kiállítások, a nyugati rocklemezek, vagy a ritka személyes jelenlétek – mint például Allen Ginsberg budapesti  felbukkanása 1980-ban. Cikke végén így ír: „Könnyű a globalista értékeket hangoztatni akkor, amikor a határok nyitottak. De bátorságot és elszántságot igényel a kapcsolatokat életben tartani akkor, amikor ennek kockázatai vannak.”

Nagy kérdés, hogy a jelen helyzet mennyiben hasonlítható a hidegháború enyhülő időszakához – és nem csak azért, mert ez a háború nagyon nem hideg. Hanem azért is, mert a nyolcvanas évtized, ha nem is mindegyik Vasfüggöny mögötti országban egyformán és egyszerre, de mégiscsak a lassú, fokozatos lazulás és olvadás időszaka volt, míg Oroszország most épp azt az európai egyensúlyt döntené romba, ami a hidegháborút követően jött létre.

És az is kérdés, hogy az egyes intézményi szereplőknek milyen súlyuk és felelősségük van. A magyar állam az elmúlt 12 évben, egészen a legutóbbi napokig a Putyin-barát narratívát építette, pár hete Moszkvában a miniszterelnök még a “magyar modellt” ajánlotta a világ és a NATO tagországok figyelmébe az oroszokkal való viszony kialakításához. Csak amikor ez a pozíció végképp tarthatatlanná vált, akkor váltott beszédmódot és részben cselekvési irányt – nem tudni persze, hogy meddig –, viszont annyira előzmények nélkül, hogy a propaganda-média sem tudta lekövetni.  

Ma, Magyarország nagyon nem az a hely, ahol az államtól, vagyis a kormánytól függő kulturális és művészeti intézmények szabadon beszélhetnek teljesen másképp, mint ahogyan a kormány. Viszont, ha más nem, az uniós szankciók megszavazása éppenséggel utat nyithatna annak is, hogy egy-egy, a csöndben maradáshoz szocializálódott magyar állami kulturális intézmény is határozottan állást foglaljon, lemondja vagy felfüggessze – ha van – futó projektjét orosz partnerintézményekkel, befagyasszon kapcsolatokat legalább addig, ameddig a vérontás meg nem áll.

De miközben “aggodalmát és szolidaritását” több intézmény is kifejezte, és egy friss kutatás szerint (Így segítenek a magyar múzeumok a háború idején) a megkérdezett múzeumok, művészeti közintézmények több mint fele valamilyen módon részt vesz a segítségnyújtásban, az orosz állami szférával való kapcsolatok kérdésében nem hallottunk nyilatkozatokat. Mint ahogy arról sem nagyon, hogy közvetlenül az ukrajnai intézményeknek tudnak-e, készek-e segíteni valamilyen módon – a kutatásban a 43 válaszadó intézmény 2,6 %-a jelezte, hogy konkrét szakmai segítség ügyében felvette a kapcsolatot valamely ukrajnai múzeummal.

Dilemmák kora. Ez van ma, de nemcsak ma, hanem már jó ideje Magyarországon. A jelenlegi helyzet pedig újra csak kikényszeríthetné a vitát, a gondolkodást az intézményi felelősség határairól a kulturális területen. Legalább beszélni kellene erről. Legalább most.

A borítókép Dan Sparks felvétele a Berlini fal részletéről. Forrás: Flickr