Szemle

Berlin képzőművészei régóta szeretnének egy új, a német fővároshoz méltó kortárs kiállítóhelyet – de közel sem olyat, mint amilyen nemrég megnyitotta kapuit. Elmondjuk, miért.

A BLM egyesek számára emancipatorikus mozgalom, mások barbár szobordöntéseket látnak a három betű mögött. Valójában egyikről sincs szó. De akkor mi ez és mi köze a művészethez?

A pandémiás időszak süket csöndjében jelent meg egy beszélgetőkönyvnek is nevezhető kötet, amelyben az absztrakt festészet magyar születésű nemzetközi “sztárja”, Reigl Judit vall életéről. Elolvastuk.

Értelmező címmel új rovatot indított a Műértő 2020-ban. Olyan, a művészeti színtéren gyakran hallható-olvasható fogalmakat, kifejezéseket vett sorra, amelyeket sokan használnak anélkül, hogy pontosan tisztában lennének azok aktuális tartalmáról.

Yogyakartában a kortárs művésztársadalmi struktúra gyökeresen eltér a Nyugaton ismert gyakorlattól. A fiatal képzőművészek többsége másokkal közösen, kollektívában dolgozik. Miért és milyenek ezek a kollektívák?

Erősödik a fotóalapú művészet súlya a külföldi vállalati gyűjteményekben. Hogy a jelenséget az „Amerika messze van” kifogással idehaza ne lehessen elintézni, a német nyelvi térségből vettem példákat, és megvizsgáltam mozgatórugóikat.

Azokat a gyakran feldolgozatlan, elbeszéletlen és traumatikus történeteket célszerű újra megvizsgálni, amelyek „élőhalottként” kísértő volta lehetetlenné teszi lezárásukat és feldolgozásukat.

Az otthonlét és a gyereknevelés iránt elkötelezett „boldog anya” ideája mellett a demográfiai válság és a munkaerőhiány fokozatosan életre hívta a „dolgozó anya” mítoszát, aki reprodukciós feladatai ellátásán túl a termelésből is kivette a részét.

Ha frappánsan, de egyszerűen akarunk fogalmazni, akkor a vizuális kultúra nem más, mint a kultúra látható része. A kultúra azonban a magyar és az angol nyelvben is az egyik leggazdagabb jelentésű szó: a baktériumtenyészetektől a szántóföldi növénykultúrákon és a zenei szubkultúrákon át a közismert és kanonizált alkotásokra épülő irodalmi és képzőművészeti kultúrákig ível.

A gyermekáldás, mint művészeti faktor. Az anyaság társadalmi, politikai, mozgalmi viszonyai a vizualitásban. A test problematikája, a feminizmus újhulláma a kortárs művészetben.

Az ökotudatossággal való farizeusi öntetszelgés a woke-kapitalista erényfitogtatás, avagy „virtue signaling” sajátos esete.

Virginia Woolf már 1929-ben felhívta a figyelmet a saját szoba fontosságára. Japánban ez csak az 1970-es évektől adatott meg a fiatal lányoknak. Íme a 2000-es évek identitásválsága a japán fotográfiában.