Hirdetés
Hirdetés
— 2022. február 24.

Egy lépéssel a végtelen előtt. Reigl Judit önvallomása egy interjúkötetben

A pandémiás időszak süket csöndjében jelent meg egy beszélgetőkönyvnek is nevezhető kötet, amelyben az absztrakt festészet magyar születésű nemzetközi “sztárja”, Reigl Judit vall életéről. Elolvastuk.

Gát János: Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent
Beszélgetések Reigl Judittal – Egy festő (ön)életrajza
152 oldal, Corvina, 2020. ISBN9789631367065
A könyv alcímében jelzi azt a szelíd ellentmondást, amely a műfaját és a megszólalásmódját jellemzi.  A szöveg beszélgetésekből állt össze, de amit olvasunk, az nem dialógus, hanem vallomásszerű monológ, egy életrajz, amelyet annak alanya, Reigl Judit (Kapuvár, 1923 – Marcoussis, 2020), Franciaországban élt és alkotott magyar festőnő tár elénk. Egy beszélgetés legalább két beszélgető felet feltételez, de itt csak Reigl Juditot „halljuk”,  a kötet szerzője, vagy inkább a szöveg közreadója, Gát János nem jelenik meg, csupán egy Reigl Judithoz írt baráti hangú levélben, amely nyitja a kötetet. Bevezetés és tiszteletadás is egyben, a szövegből pedig kiderül, Gát János már Reigl Judit 2020-ban bekövetkezett halála után írja. A levél, valamint Reigl monológjának vége, azaz a kötet utolsó lapjai  lírai módon foglalják keretbe az egész vallomást: búcsúzásként is olvasható ez a könyv. Interjúkból szerkesztette Gát János – aki maga is emigráns magyar, New Yorkban élt és dolgozott hosszú ideig, mint galerista – és a végeredmény valóban egy életrajzi ívet leíró nagymonológ lett. Hazai megjelenésének különössége, ha úgy tetszik, paradoxona, hogy Reigl Judit itthoni elismertségének csúcsán került az olvasók elé, amikor Reiglről egyre többen szeretnének egyre többet tudni, és nem sokkal azután, hogy a festőnő 97 éves korában, Franciaországban meghalt. A hazai közönség információéhsége most tehát egy olyan kötet felé fordul, amelyen érződik, hogy az egyébként nagyon keveset szereplő és nyilatkozó Reigl élete vége felé önmaga szeretné megszabni a róla szóló diskurzus irányait és munkássága értelmezési keretét.      

Reigl Judit: Robbanás, 1956. Olaj, vászon, 107,5×171 cm, New York, JRZA Trust



Reiglről évtizedekig egyáltalán nem volt szó a magyarországi közbeszédben, de a művészeti diskurzusban sem nagyon.  Amikor azonban 6-7 éve megjelent a neve a hazai nyilvánosságban, akkor valósággal berobbant, méghozzá a műtárgypiac közvetítésével. Képei hirtelen igen komoly eladásokat produkáltak – 2016-ban egyenesen ő tartotta a „legdrágábban eladott élő magyar művész” bizarrul hangzó, de nagyon is érvényes műkereskedelmi rekordját –, munkássága divatba jött Európában és idehaza is, nem függetlenül az absztrakt festészet újbóli konjunktúrájától és attól, hogy a műtárgypiac, valamint a múzeumok és kurátoraik újra felfedezik az „idős nőművészeket”. Kanonizációja, évtizedeket átugorva pillanatok alatt megtörtént Magyarországon is, miközben a világ néhány igen jelentős modern és kortárs művészeti múzeumában (Metropolitan Museum of Modern Art, Guggenheim Museum, Tate, Centre Pompidou) már megtalálhatók voltak a munkái.  Maga Gát János is részben a műkereskedelem szereplője (máig létezik a Janos Gat Gallery), de Reigl Judit szavait nem a műkereskedő tolmácsolja, hanem a művészet közegében élő innovátor, kultúraközvetítő, aki a hetvenes évek New York-jában élte át azt, amit Reigl az ötvenes évek Párizsában: Halász Péterék Squat Theatre-jében működtetett zenei klubot, írt, performanszokat rendezett, felesége volt a Robert Wilson színházában játszó Sheryl Sutton.  
 
A hirtelen, széles körű, nemzetközi kereskedelmi siker nem könnyítette meg a Reigl művészetéről szóló kritikai beszédet, életművének objektív szakmai értékelését, pedig, noha öntörvényű jelenség volt – ténylegesen távol, mindenkitől és mindentől függetlenül élte le élete nagy részét –, gyaníthatóan ez magát Reigl Juditot is érdekelte volna. Az anyagi siker iránt érezhetően közömbös maradt, a szakmai visszajelzés sokkal fontosabb volt számára. Életét és műveit, mint témát azonban leginkább a műkereskedelem interpretálásában ismerte meg a hazai közeg, az pedig semmi esetre sem objektív, érdekmentes, és leginkább a távol élő, világhírű és rejtőzködő magyar festőnő mítoszának fenntartásában volt érdekelt. A róla szóló diskurzus nagyjából meg is maradt ebben a kontextusban, és kérdéses, hogy ez a kötet segít-e megváltoztatni ezt, és belehelyezni Reiglt az 1945 utáni magyar művészet történetébe.

Reigl ahhoz a magyar modernista művésznemzedékhez tartozott, amelynek szülőhazájában csak nagyon rövid időszak, a II. világháborút megelőző egy-két év és a háború befejezését követő, megint csak röpke demokratikus periódus adatott meg, amikor művészetét szabadon művelhette. Nemzedékéből sokan emigráltak vagy inkább – ahogyan ő is – menekültek külföldre. Közülük Hantai Simon érte el a legnagyobb ismertséget, el is homályosítva a többieket. A könyv, azaz a monológ egyik sajátos vonulata, hogy Reigl majdhogynem hadakozik vele egész életén – és a könyvön – át, barátjának nevezi, ugyanakkor azt sejteti, Franciaországba érkezése után Hantai féltékeny lett rá, sőt, a párizsi művészeti, műkereskedelmi színtéren mintha kettős játékot űzött volna vele, olykor önzetlenül segítette, máskor akadályokat gördített elé, lehetőségektől vágta el, tartva attól, hogy a pozícióit veszélyezteti. Mégis, a közös pesti indulás és a bonyolult barátság meghatározó maradt Reigl számára, Hantaitól tanult pozitív és negatív értelemben is.

Reigl Judit a műtermében, Marcoussis-ban, 1964-ben. Fotó Gát János jóvoltából

A kötet talán legfeszültebb, legizgalmasabb része a többszöri emigrációs kísérletek és a végül sikeres menekülés elmesélése, az a személyes exodus, amelynek végállomásaként 1951-ben Reigl Párizsba érkezik. Pedig a beszélő egyszerűen, sallangmentesen mondja el, érezhetően elhagyva sok apró részletet. A mítosz ez esetben is előbb ért ide, mint a valóság: Reigl Juditnak kilenc szökési kísérlete volt, míg 1950-ben, a vasfüggönyön, az aknamezőn át sikeresen emigrált barátnőjével, Dávid Terézzel együtt, ám, hogy ez ténylegesen mit jelentett, min mentek keresztül, és aztán Ausztriában, majd Svájcban mennyivel elutasítóbb világot találtak, mint amilyet elképzeltek,  arról csak ez a kötet ad nyomokat. Hantai már 1948 óta Párizsban élt és megalapozta magát, mikor Reigl és  „Tissa” (azaz Dávid Teréz, aki később New York-ban lett animációs művész és haláláig Reigl barátnője maradt) többhónapos viszontagságos út után megérkeznek. Reigl tárgyilagos mesélő, nem színez, de a párizsi megkapaszkodás és újrakezdés annyira érzékletes, mintha csak egy neorealista filmet látnánk. Szegényes albérletükben – egy hullaház fölött – áttörnek egy falat, hogy élhetővé tegyék és levegőhöz jussanak szó szerint és képletesen is.

Az ötvenes évek elejének Párizsa már nem az a város, amely a századelőtől kezdve magyar művészek sokaságát is vonzotta: nyersebb, keményebb hely, ahol a felszínen maradáshoz tudatos kapcsolatépítés kell, és ez Reigl elbeszéléséből jól érzékelhető. Ugyanakkor mégiscsak Párizs az az európai nagyváros, amit a képzőművészet szempontjából centrumnak nevezhetünk, noha messze vannak még a hatvanas évek társadalmi, intellektuális és művészeti mozgásai, amikor megint nagy jelentőségre tesz szert. Sok mindent őriz abból az szellemi pezsgésből és többszíntű, többrétegű művészeti életből, amelynek magnetikus vonzerejét köszönhette a századfordulótól kezdve. S ne felejtsük el azt sem, itt van jelentős magyar emigráció, amellyel Reigl is találkozik és itt van intézményi rendszer: galériákkal, galeristákkal és gyűjtőkkel. Reigl az általa „megkésettnek” nevezett szürrealistákkal kerül kapcsolatba és ő maga is efféle szellemben alkot – és persze felkeres Franciaországban látható, a művészettörténetben meghatározó jelentőségű műveket. Matthias Grünewald Isenheimi oltárához például ötször zarándokol el Colmarba. A kötet címét is adó, és Reigl által legerősebbnek tartott festménye ezidőtájt keletkezik, az apokalipszis lovasai vágtatnak rajta – mintha Grünewald szárnyasoltárának szörnyei jönnének szembe –, kifejezve azt a kitörésvágyat amely Reigl életének vezérmotívuma lehetne. Egyben pedig a kozmikus távlatok felé törekvést, ami művészetének későbbi igazi fordulatát, az absztrakt gesztusfestészetet motiválja. Nem mellesleg a cím (Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent) Lautréamont Maldoror énekei (Les Chants de Maldoror, 1868) című verses regényének egy sorát idézi, a szimbolista szövegfolyam maga is vágtat, mintha a végtelen utolérésére, megragadására tenne kísérletet.

Reigl Judit: Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent (Ils ont une soif insatiable de l’infini), 1950,
Párizs, Centre Pompidou – Musée National d’Art Moderne.
Fotó: Centre Pompidou MNAM-CCI, Dist.RMN-Grand Palais/Philippe Migeat

A kötetben a legélményszerűbben elmesélt időszak az 1946-48 közötti, Reigl művészbarátaival, művészeti akadémista évfolyamtársaival tett olaszországi utazása. Papíron a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasai voltak, azonban teljesen önállóan, az intézményes keretekből kiszabadulva járták be az országot. Valószínűtlenül szabad, regényesen izgalmas időszak sejlik föl, és az elbeszélésből egy olyan Európa körvonalai is kirajzolódnak, amelynek a háború után egy rövid időre megvan az esélye arra, hogy ne olyan legyen, mint amilyenné a megszilárduló nyugat-kelet megosztottságban hamarosan válik. A fiatal magyar művésztársaság – Bíró Antal, Böhm Lipót, Hantai Simon, Reigl Judit, Zugor Sándor – szinte testvéri közösségben, fillérekből él és majdhogynem archaikus körülmények között barangolja be Olaszországot. Reigl mintha ezt a közösséget azonosítaná később a „végtelent szomjazókkal”, mintha bennük érezné a csillapíthatatlanságot. A társaság stoppal, gyalog, vonatokra és hajókra felkapaszkodva utazik, alkalmi munkából keresve ösztöndíj-kiegészítést, az éjszakákat hol rossz szállodákban, hol a szabadban, hol pedig művészetpártoló arisztokraták meghívására kastélyban töltve. Eközben pedig megnézik az európai művészettörténet számos olyan alkotását és helyszínét, amelyek nélkül hitük szerint nem képzelhető el egy művésznövendék művésszé válása. Reiglt ez az utazás és ezek az elementáris élmények indítják el a pályán és tulajdonképpen a felnőtt életében. Szexualitását is itt éli meg először szabadon, vonzódását a saját neméhez, Ravennában kezdődik az életét meghatározó kapcsolata Betty Anderson brit képzőművésszel.

A kötetben visszatérő módon emlegeti mindig a reneszánsz művészettel való közvetlen találkozásait és ezek erejét.  Mint ahogy rendre visszatér a szabadulás, a kitörés motívuma is. A Horthy-rendszerben eltöltött gyerekkor nem predesztinálta arra, hogy művész legyen. Az aprólékosan szabályozott, rideg, a lányokat megnyomorító, militáns iskolai viszonyok, az éhezéssel határos szegénység és a felszabadulásként megélt ösztönszerű rajzolás daccal és valami furcsa erővel tölti fel Reiglt – és ez lesz az az erő, ami arra sarkallja, hogy az elviselhetetlenből rendre kitörjön. Az eruptív, robbanásszerű történések és érzések a művészetének alapelemeit is jelentik, amikor rátalál a szürrealista festésmódra, majd amikor ezt is elhagyja és az absztrakt gesztusfestészet felé megy el. A kötet kissé patetikus címe tökéletesen összefoglalja mindezt: nem szűnő vágy valami elérhetetlen iránt és nem múló, zsigeri energia.

Reigl keveset beszél az életének valóban személyes részleteiről. Utalások vannak a meghatározó élettársi viszonyra Betty Andersonnal, a magánéletük egy-két válságosabb pillanatára, találkozásokra, kapcsolatokra nagy nevekkel, mint amilyen a pályáját segítő író, teoretikus André Breton.  Valamint keveset beszél a sorsát befolyásoló politikai, társadalmi körülményekről is – mindössze néhány anekdotával érzékelteti, 1949-50-ben Budapesten hogyan változik meg a légkör. Nem akart szovjet katonákat festeni egy nagy táblaképre, amelyet Felszabadulás címmel a Hadügyminisztérium rendelt, és aztán persze visszautasított. A bírálatkor egy fiatal tiszt veszi védelmébe a képet, éppen az a Sólyom László, akit aztán 1950-ben koncepciós perben halálra ítélnek. Reigl tudatosan elzárta volna magától a politikai történéseket? Vagy csak ezt a képet akarta kialakítani magáról? Az olvasó nem zárhatja ki, hogy ténylegesen semmi egyéb nem érdekelte, mint az, hogy dolgozhasson.  Élete utolsó évtizedeiben csakis ezt teszi. Minimalista körülmények között él egy önmaga által felújított házban és képeket fest. A kötet vége segít feloldani a memoárok kapcsán rendre előálló kérdést: mennyire őszinte, manipulációmentes a szöveg? Ha voltak is céljai, szándékai a beszélőnek, a kötet végére mintha széthulltak és elenyésztek volna.  „Teljesen kívül vagyok az időn. (…) Kész vagyok eggyé válni az űrrel”– mondja a monológja, vagyis az élete végén, és az olvasó kész elhinni neki. 

Borítókép: Reigl Judit utolsó fényképe, Marcoussis, 2020. Fotó Gát János jóvoltából