Tragikus baleset következtében, december 28-án elhunyt Móricz-Sabján Simon fotóriporter, dokumentarista fotográfus. Ebben a cikkben néhány emlékezetes munkáját elevenítjük fel, melyek a sajtófotó és az autonóm fotográfia határterületén mozogva a hiteles vizuális tájékoztatás innovatív útjait keresik.

Az 1980-as születésű  fotográfus először a Népszabadság kötelékében dolgozott huzamosabb ideig, majd a Manager Magazin és a Világgazdaság munkatársa volt. Ahogy a Telex összeállításában is olvasható, tevékenységéért számos nemzetközi és nagyon sok hazai sajtófotó-díjat nyert az elmúlt évtizedekben. Egy közös autózásunk alkalmával is említette, hogy az alkalmazott munkák mellett életbevágóan fontosak lettek számára a hosszútávú fotóesszék, melyek nem illusztratív módon közelítenek meg egy-egy élethelyzetet, hanem a fotográfus kutató-kereső énjét kiteljesítve tapogatnak le példaként szolgáló szituációkat, melyek inkább kimozdítanak eddigi tudásunk kereteiből, mintsem ismételnék a megszokott kliséket. Móricz-Sabján weboldát végignézve jól látható, hogy mennyire valós törekvés volt ez számára, családja támogatásával és a munka mellett sok időt szánt olyan történetek hiteles elmesélésre, mint az SZFE hallgatóinak demonstrációja, az Uzsoki Kórház egyik COVID-os betegének felépülése, a menekültválság veszélyes útvonalainak kiépülése, vagy a falusi élet nehézségei.

Ebben a cikkben néhány képet szeretnénk felidézni Móricz-Sabjántól, aki a Pictorial Collective tagjaként nagy hangsúlyt fektetett a társadalmilag elkötelezett művészetek keretein belül is értelmezhető dokumentarista fotózás jövőképének formálására. Bár kizárólag a fotográfia eszközeit használta, olyan kritikus szemléletmódot keresett, ami a valóság fényképészeti úton történő leképezésének életszerű, hasznos ösvényeit kutatja egy olyan korban, amikor a fotografálás szubjektív szempontjai nyilvánvalóvá váltak, a világháló valós elemekből épített, de fikcióvá szerkesztett fényképek tömegét ontja, miközben az érvényesülés új területeit, platformjait és feltételeit állítja elő.

A hatalmi pozícióból megszabott kategóriákat kerülő, önálló hangvételű képek a pólusokra szakadt társadalomban, a populista politikai környezetben nincsenek könnyű helyzetben, főleg, ha egy közös, támogató valóságot próbálnak megrajzolni számunkra és oldani a feszültséget, közelebb hozva a széthulló közösség táborait. Simon valami ilyesmit vett a fejébe akkor is, mikor az Árnyéksáv című sorozaton dolgozott, amellyel néhány hete, a nemzetközi szakemberekből álló zsűri döntése nyomán, elnyerte a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat.

Miközben a sorozat több mint tíz évig készült, alkotója még mindig úgy ítélte meg, hogy csak a munka elején jár. Az Alföldön élők sorsfordulatai, a kiöregedés, az elvándorlás, a szűkös lehetőségek szorítása és a hagyományok nyomai, a közösségek életben tartásának kiüresedő helyszínei – ezek a fajsúlyos témák mind ott vannak a fotókon, de nem elidegenítően, nem a rendszer megkerülhetetlen elemeként, szükséges rosszként, hanem kulturális kapcsolatok felmutatásával, a generációk közötti párbeszéd türelmes, összetartozást teremtő hangján. A tanyákon és falvakban fotózott képek, az Alföldet érintő változások és azok összefüggései, ahogy az alkotó is jelezte, egy tágabb kontextus részét képezik. Most sem azért teljes az anyag, mert nem maradt nyitott kérdés e társadalmi jelenség ábrázolásakor, hanem a sors zárta le a folyamatot. Így Móricz-Sabján Simon sajátos törekvésein, elkötelezettségén erről a pontról visszatekintve fogunk még sokat gondolkodni.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Simon a fotós közösség koronázatlan borszakértő-királya is volt, így kivételesen mindenkit arra bátorítok, hogy egy pohár jó bor mellett nézze végig e fájóan hirtelen lezárult életmű néhány fontos állomását!

Az Árnyéksáv című sorozat az Alföldön élőkkel foglalkozik. 2022 számukra is nehéz körülményeket teremtett. A települések lakói kiszámíthatatlan helyzetbe kerültek a perzselő aszályok, a rendszeres bozót- és erdőtüzek, a válságnak köszönhető súlyos áremelkedések és az infláció miatt. A fotón a gombafelhőként hízó vattacukor finoman keretezi a párbeszédet, ahogy a felnőtt igyekszik szót érteni a gyerekkel. A cukor mint üresen maradt szövegbuborék a képregényben. Nem halljuk, nem látjuk, mit mondanak, csak elképzelhetjük, mi mit mondanánk.

A StreetWorkout sorozat olyan sportolókat követ a város utcáin, akik a torna és az atlétika kombinációjával létrejött gyakorlataikkal a nyilvános tér határait feszegetik. A szabadban, kizárólag saját testsúlyukat használva edző fiatalok új megvilágításba helyezik a mozgás és az épített környezet kapcsolatát. A szegedi Árvízi Emlékmű 1979 óta figyelmeztet a természet erejére. Ember és természet kapcsolatának egyensúlya a folyó és a város határán azóta sem vesztett jelentőségéből, erre emlékeztet a fémhullámokat fejjel lefelé meglovagló figura.

A társadalmi távolságtartás, a COVID-19 fertőzés terjedése elleni küzdelem új normákat teremtett. A kihalt nyilvános terek azonban nemcsak az emberi kapcsolattartás ideiglenes minőségeire mutattak rá, hanem új perspektívába helyezték megszokott környezetünket és a fogyasztás tereinek, a városi embertömegek ellátásának abszurd vonatkozásaira is ráirányították a figyelmet. Az élet sok tekintetben nem állt meg, de a különös helyzetek lehetővé tették, hogy a dolgok mögé nézzünk. A munka közben merengő pénztárosnő és a vendégek nélkül házasodó ifjú pár képe az emberi kapcsolatok beszűkülésének melankóliáját sűríti össze a hétköznapi élet egy-egy jellemző színpadán.

A pandémia első hónapjaiban készült Frontvonal című sorozat kórházi képein a fehér falak között rendezetten mozgó, kék köpenyes orvosok és ápolók absztrakt sormintákká alakulnak. A betegek alig látszódnak ki a technológiából és a védőfelszerelésben arc nélkülivé váló egészségügyi dolgozók hálójából. Talán ezért kezdett Simon egy személyesebb megközelítésen is dolgozni, és egy súlyos beteg felépülését végigkövetni az Uzsoki Kórházban.

A Második élet című sorozat, melynek fotózása miatt Móricz-Sabján maga is beköltözött a kórházba, nem áll meg az életveszély elhárításának időpontjában, hanem tovább követi a főszereplő felépülését. Mészáros Richárd a lenti képen már otthonába visszatérve igyekszik visszaszedni azt a 25 kilót, amit a kórház intenzív osztályán, élet és halál között veszített el.

Az Önkéntes karantén-napló szokatlan képei, köztük az ételét néző állatra hasonlító felhő, a maszkokkal díszített barka mind a megállított időről mesélnek. Az itt látható fotó, a tisztítószer megtisztítása az otthon és a nyilvános tér között sokat elmond arról, akkoriban a napjaink hogyan haraptak a saját farkukba, és az apró dolgok miként nőttek naggyá, jelentőségteljessé csak mert volt alkalmunk töprengeni, elbambulni rajtuk.

A Borsos család című sorozat egy Csongrád megyében, Csanyteleken élő família életét követi nyomon. A korai, 2018-ban készült fotókon még erősen jelen vannak a sajtófotós tanulmányok és gyakorlat nyomai. Nem is ezért választottam a fenti képet zárásul.

A fotó egyfajta “kép a képben”, ahol a színpaddá avanzsált ágyon egy kislány áll, csakhogy a függöny mögötte hull alá, így a backstage-ben vagyunk. A függöny félig kitakarja a falon függő keretezett nyomatot, míg a lány dinamikus mozgása egy hasonló keretet (párnát) mozgat meg, dob ki a néző felé. A vidám játék így álló és mozgókép közé fogja a szereplőt, aki boldogan, önfeledten kavarja fel az állóvizet maga körül.