kiállítás

A beporzók titkos élete és egyéb organikus absztrakciók, mikro- és makrovilágok a berobbanó tavasz első áprilisi körképében.

A gamifikáció és a depresszió esztétikai dimenziói, a bio- és pszichopolitika spektrális minőségei, valamint a fogyasztói kultúra vizuális csapdái várják az e heti ajánlónkat böngésző kiállításlátogatókat.

Françoise Gilot Pablo Picasso egykori partnere volt, akitől két gyermeke is született, ám az ünnepelt művész mellett annyi megaláztatás érte, hogy viharos körülmények közt elhagyta a férfit. A szakítás után Picasso bosszúja és befolyása miatt a szintén képzőművész Gilot nem érvényesülhetett Franciaországban, most azonban egyenesen a Musée Picasso rendez kiállítást a tavaly, 102. életévében elhunyt alkotó munkáiból.

„Az én platóni barlangomban a rabok nem egy irányba vannak leláncolva, hanem nagy sebességgel forognak tengelyük körül… Miközben forognak, két képet látnak. Az egyik a valóság, a másik a medializált képe a valóságnak… Nem valószínű, hogy el tudjuk különíteni egymástól ezeket” – írta a 2021-ben elhunyt Révész László László doktori étekezésében, melyet most a Deák Erika Galéria kiállítása idéz; emellett az emlékezet, a kreált idő problematikája, valamint az avantgárd és az ikon kapcsolata is megjelenik ajánlott kiállításaink témái közt.

Mire vágyunk igazán, és mi történne, ha egyszer tényleg megkapnánk? – teszi fel a nem lényegtelen és elgodolkodtató kérdést az ISBN kiállítása, mely mellett olyan más tárlatokat is ajánlunk, amelyek mind nem csak és elsősorban a szemen keresztüli érzékelés lehetőségét…

A tavaly decemberben, nem sokkal a 100. születésnapja előtt elhunyt magyar származású francia alkotó, aki a hatvanas években az elsők közt használta a számítógépes művészet közvetlen előzményeként tekinthető generatív elgondolást és módszert munkáiban, s még utolsó életévében is NFT-ket bocsátott ki, centenáriumi kiállításai közül a legnagyobb szabásút a párizsi Pompidouban rendezték meg. A kiállításról, melynek előkészületeiben még Molnár Vera is részt vett, Cserba Júlia, a művész barátja készített beszámolót.

Virtuóz manierizmustól a rendszerszintű erőszakra adott performansz-reflexióig tallózhat legfrissebb heti válogatásunkban.

Bár a metszetek általában sokszorosíthatók, ő egy-egy mű elkészülte után nem használja újra a nyomóformát, hanem kiállítja az alkotás részeként. És bár grafikai nyomat alatt legtöbbünk valamilyen képre gondol, keretben vagy anélkül, esetleg egy kötet lapjain, az ő munkái szobákat töltenek meg, bejárható teret képeznek, beborítják a falakat és a padlót. Koós Gábort itthon az Inda Galéria képviseli, ahol jelenleg Gazing Into Darkness (A sötétségbe nézek) címmel a harmadik kiállítása tekinthető meg.

A túlélés egyik biztosítéka a humorérzék, mely a legnagyobb fájdalmakon és a legnagyobb félelmeken való felülemelkedés hathatós eszköze lehet. S aki az efféle művészet befogadását nem csak magányos kiállításnézőként élné át, vegyen részt egy oldott hangulatú Párlatvezetésen.

Két olyan alkotó, Csapó Ida (1952) és Kocsi Olga (1987), közös kiállítása látható a megújult Liget Galériában, akik amellett, hogy vizuális műveket hoznak létre, a következő szakmákban is szakképesítéssel és/vagy szaktudással rendelkeznek: újságíró, gép-és gyorsíró, női önismereti tréner, varrónő, villanyszerelő, karosszérialakatos, oktató. A kiállítás persze nem emiatt izgalmas, de talán jelzi, hogy némileg szokatlan az, ami a látogatóra vár.

Új relevanciával bír a kortárs műkereskedelemben és a kortárs művészeti intézményi politikában a globalizációval szembeállítható perifériák naiv, zárványszerű alkotóinak életműve. A jelenségről – amely az áprilisban nyíló 60. Velencei Képzőművészeti Biennáléra is hatással van – egy 78 éves grúz festőnő zürichi kiállítása kapcsán írt szerzőnk.

A létezés tűnékenységére gyógyír lehet az emberi kapcsolatokra való koncentráció, s még a történelem formálhatóságára is van remény.