A restitúció lehetőségét már jó ideje törvény biztosítja, a gyakorlatban azonban az ukrajnai orosz agresszió melletti kiállás erősítette meg az egyház pozícióit.

Szinte nincs olyan nap, hogy a művészeti sajtóban – de gyakran a közéleti-politikai kiadványokban is – ne jelenne meg valamilyen, a restitúció témájához kapcsolódó hír. A legtöbb írás továbbra is a vészkorszakkal összefüggő ügyek lezárásáról vagy további elhúzódásáról szól, de az utóbbi időkben mind erőteljesebben kerültek napirendre a gyarmati kontextusú, vagy tágabban, a globális Észak és a globális Dél konfliktusaival összefüggő restitúciós ügyek is. Oroszországról ugyanakkor eddig nemigen lehetett hallani ilyen összefüggésben, pedig ez az ország is jócskán érintett – gondoljunk csak a kommunista rezsim évtizedeiben kisajátított javakra, vagy a II. világháború alatt a szovjet csapatok által más országokból, így hazánkból elrabolt műkincsekre.

A közelmúltban azonban, legalábbis egy területen, a pravoszláv egyház kisajátított javainak ügyében megtört a jég: a híradások szerint két, felbecsülhetetlen értékű műkincs került vissza állami múzeumokból az egyházakhoz – egyelőre, úgy tűnik, csak megőrzésre, a tulajdonjog átruházása nélkül. Az viszont szinte biztos, hogy az időzítés nem a véletlen műve. Az orosz pravoszláv egyház általában és vezetője,

Kirill, Moszkva és egész Oroszország pátriárkája – akit a sajtó szerint közös KGB-s múltja köt össze Putyin elnökkel

– személyesen is az Ukrajna elleni orosz agresszió lelkes támogatója, ily módon az elnök fontos támasza, így a két gesztus, melyekről a továbbiakban szó lesz, elsősorban nem az orosz vezetés igazságérzete hirtelen feltámadásának köszönhető, sokkal inkább jutalom az egyház szolgálataiért.

Az orosz vezetés ráadásul nemzetközi szinten is igyekszik tőkét kovácsolni ezekből az ügyekből, úgy állítva be, mintha restitúciós gyakorlatuk példa lehetne azon nyugati országok számára – itt Nagy-Britanniát előszeretettel emelik ki név szerint is –, melyek úgymond vonakodnak jóvátenni egykori bűneiket és visszaszolgáltatni a törvénytelen úton birtokukba került műtárgyakat egykori jogos tulajdonosaiknak. Tegyük hozzá, hogy az ortodox egyháznak egy 2010-ben elfogadott törvény értelmében elvben már eddig is lehetősége volt visszaigényelni a kommunista rezsim által kisajátított javait, erre azonban eddig kevés példa akadt; a most bejelentett két intézkedés hatására azonban a megfigyelők valóságos igény-áradatra számítanak. 

Az első restitúciós lépést Mihail Pjotrovszkij, a szentpétervári Ermitázs több mint 30 éve hivatalban lévő, életének 79. évében járó igazgatója tette meg. Ismerve az oroszországi hierarchikus viszonyokat, bizonyosra vehető, hogy a döntés jóval magasabb szinten született meg, de Pjotrovszkij Putyin melletti feltétlen elkötelezettsége azt is biztossá teszi, hogy ez a döntés nem volt az igazgató ellenére. Míg a legtöbb jelentős orosz múzeum vezetői tartózkodtak attól, hogy nyíltan állást foglaljanak az Ukrajna elleni agresszió ügyében – akik elítélték azt, gyorsan elvesztették állásukat –, Pjotrovszkij a háború lelkes támogatójaként nyilvánult meg. 

A veterán múzeumi vezető, akinek már az apja is évtizedekig irányította az Ermitázst, májusban jelentette be, hogy a múzeum visszaszolgáltatja az ortodox egyháznak Névai Szent Sándor (Alekszander Nyevszkij) pompás szarkofágját, amit a világ legnagyobb ezüst műtárgyaként tartanak számon. Alekszander Nyevszkij vlagyimiri nagyfejedelem Oroszország 13. századi történetének kiemelkedő, jelentős katonai sikereket elért alakja volt, akit az orosz ortodox egyház 1547-ben szentté avatott, Nagy Péter cár pedig Szentpétervár védőszentjévé nyilvánította és elrendelte a nevét viselő monostor felépítését. A szarkofágot is magában foglaló monumentális síremlék építésére Nagy Péter lánya, Erzsébet cárnő adott megbízást 1743-ban. A szarkofágot az említett templomban őrizték a bolsevik hatalomátvételig, ezt követően azonban csak némi szerencsével kerülte el a beolvasztást és került a templomok bezárása után az Ermitázsba, ahol a legutóbbi időkig a Koncertteremben volt látható.

Az átadást bejelentve Pjotrovszkij nem is titkolta, hogy az összefügg a legutóbbi hónapok fejleményeivel. Az Ermitázs abból kiindulva lép, mondotta, hogy „a jelenlegi geopolitikai körülmények között a relikviák egyesítése a monostor területén megkülönböztetett jelentőséggel bír országunk sorsa és a társadalmi béke szempontjából. Ma e műtárgyak vallási jelentősége fontosabb, mint a művészeti értéke. Évtizedeken keresztül éppen ennek az ellenkezője volt a helyzet.” E kijelentés politikai üzenetén túl már egyfajta előzetes védekezés is volt, válasz azokra a várható – és, mint látni fogjuk, a másik érintett műtárgy esetében még erőteljesebb – kritikákra, melyek szerint

a monostorban nem biztosíthatók a szarkofág állagmegőrzésének feltételei azon a szinten, ahogyan erre az Ermitázsban lehetőség volt.

Most nem ez a legfontosabb szempont – olvasható ki az igazgató szavaiból. Azért az orosz állam óvatos duhaj módjára viselkedett: jelenleg nincs szó a szarkofág tulajdonjogának átadásáról, az egyelőre 49 évre, hosszabbítási opcióval kerül a monostorba és a megállapodás része az egyház kötelezettségvállalása is az állagmegóvásra. (Jogi értelemben a szarkofág az Oroszországi Múzeumi Alap tulajdona, csakúgy, mint az Ermitázs többi műtárgya.) Pjotrovszkij büszkén hangoztatta azt is, hogy lépésük jó példa a napjaink egyik nyomasztó globális problémájának minősített műtárgy-restitúció kielégítő megoldására, mely témakörben a legkritikusabb esetnek a British Museumban őrzött Elgin-márványok ügyét nevezte. Tegyük hozzá: az Alekszander Nyevszkij szarkofág és az Elgin-márványok ügyében a valóságban nem sok közös elemet találni.

A másik, ugyancsak májusban napvilágot látott döntést hivatalosan az orosz kulturális minisztérium hozta meg, de annak hátteréről sokat elárul, hogy Kirill pátriárka személyesen Putyin elnöknek mondott érte köszönetet. A pátriárka hangsúlyozta, „mélyen szimbolikus jelentősége van annak, hogy a történelmi igazság helyreállítására Oroszország, mint állam léte szempontjából sorsdöntő időszakban kerül sor”. A legfelsőbb, elnöki szintű beavatkozás tényét egy kérdésre válaszolva az orosz elnök szóvivője, Dimitrij Peskov is elismerte, hangsúlyozva, hogy

a döntéssel az ortodox hívők kéréseinek tesznek eleget, akik bíznak a „csodatevő ikonban”.

Más kérdés, hogy a kritikusok szerint a jogszabályok az elnök számára sem teszik lehetővé az állami tulajdonban lévő műtárgyak elidegenítését. Ez a döntés várhatóan még nagyobb visszhangot vált majd ki, hiszen tárgya az orosz ikonfestészet világszerte legismertebb darabja, a XIV-XV. században élt kiemelkedő ikonfestő, Andrej Rubljov főműve, a nagy valószínűséggel 1425-1427-ben festett Szentháromság. A festményt Rettegett Iván utasítására takarták le nagyobbrészt egy ún. rizával, azaz ikonborítóval, minek következtében – sok más orosz ikonhoz hasonlóan – egészen 1904-ig az angyaloknak csak a feje és a keze volt látható. Igazi, valósággal forradalmi hatását a mű csak „kicsomagolása” után tudta kifejteni, bűvköréből még az orosz avantgárd mesterei sem tudták kivonni magukat. 

Az ikont már el is vitték a Tretyakov Képtártól, ahová mintegy 100 évvel ezelőtt került; jelenleg az 1990-2000 között újra felépített moszkvai Megváltó Krisztus Székesegyházban van – ott, ahol a Pussy Riot 2012-ben legendás Putyin- és Kirill-ellenes performanszát tartotta. Innen egy június 4-i egyházi ünnepet követően restaurálni viszik – ez a kulturális minisztérium szerint már régóta tervezett volt –, majd innen kerül véglegesnek szánt helyére, a Moszkva melletti, az UNESCO kulturális világörökséghez tartozó Szent Szergiusz Háromság kolostorba.

A múzeumi szakemberek, elsősorban a restaurátorok közben riadót fújnak, mondván, a mű törékeny állapotban van, szállítása még rövid úton is veszélyezteti az épségét, rosszabb esetben egyszerűen darabjaira hullhat, ráadásul a szinte állandóan zsúfolt kolostorban gyakorlatilag lehetetlen az állagának megóvását biztosító feltételeket teremteni.

Ellenzéki politikusok és egyházi személyek szerint Putyin a háború érdekében instrumentalizálja az ikont; a frontra látogatva annak másolatát osztogatja a katonák között. A múzeumi vezetők közül viszont egyedül Jelizaveta Lihacsova, az Állami Puskin Múzeum közelmúltban kinevezett igazgatója fejezte ki rosszallását a Szentháromság „mozgatása” miatt, hangsúlyozva, hogy ehhez az ikonhoz soha nem fűződtek csodák (azaz ilyenek a fronton sem várhatók);

a mű Oroszország legfontosabb hozzájárulása a keresztény ikonográfiához, és vallási jelentőségét messze meghaladja művészettörténeti fontossága.

(Az orosz múzeumokban lezajlott, politikailag motivált vezetőváltásokról itt és itt írtunk.)  Az ügyben közvetlenül érintett Tretyakov Galéria ugyancsak frissen kinevezett igazgatója, Jelena Pronicseva a minisztériumtól várt dokumentumokra hivatkozva tartózkodott attól, hogy állást foglaljon a kérdésben, mint ahogy Pjotrovszkij sem lát semmi kivetnivalót a döntésben – igaz, ő nehezen is láthatna, miután szó nélkül lenyelte az Alekszander Nyevszkij szarkofág eltávolítását az általa vezetett múzeumból.