Mulandó jelek a köztéren. LUGO graffiti albuma
A nemrégiben elhunyt fotográfus, Lugosi Lugo László falfirkákat fókuszba helyező urbanisztikai-társadalmi-esztétikai visgálódásait foglalja össze a Graffiti – read the signs címmel ősszel megjelent kötet. A könyv fontos, sok fotót összegez, de bőven hagy munkát az utána következőknek.
Az októberben piacra került kötetben Lugosi Lugo László (1953-2021) képei mellett különböző szövegek is helyet kaptak (vers, manifesztum, esszé, tanulmány, interjú, graffiti-szótár, vonatkozó jogszabályok), ezek egy része a kötet képanyagához kapcsolódva, míg a másik általánosabb módon értekezik a graffitiről. A könyv grafikusa Gerhes Gábor, aki több évtizedes tapasztalattal a háta mögött ismét egy rendkívül esztétikus könyvtárgyat tervezett. A keményfedeles, vászonkötésű borító dísztelen, typoval és színekkel operáló egysége jó kontrasztot teremt a beltartalom burjánzó képi világával. Mind a külső, mind a belső borítón a szerzőnek csak a művészneve jelenik meg csupa nagybetűvel, mely így óhatatlanul egyfajta összefüggésbe kerül a kötetben található, nagyrészt hasonlóan négy betűből álló „graffitis nevekkel”.
A 2021-ben elhunyt fotóművész 2016 és 2018 között nagy energiával kutatta Budapest graffiti-gócpontjait és örökítette meg az ott talált alkotásokat. Az életmű ismeretében elmondhatjuk, hogy törvényszerű volt, hogy Lugosi Lugo László, a bennszülött-antropológus előbb vagy utóbb eljut ehhez a témához is. A közterekre irányuló kiterjedt érdeklődése pályája egészét meghatározta: ipari épületek, kirakatok, neonfeliratok, furcsa városképi jelenségek… megannyi szállal kötődött az őt körülvevő városi közeghez.
A kötetnek választott angol nyelvű alcím (Read the signs) Lugo-nak a témához való alapállását rögzíti: megérteni, megfejteni a falakon talált jeleket, kvázi dekódolni a titkosírást: „azért kezdtem el fényképeken gyűjteni a budapesti graffitiket, hogy megpróbáljam megérteni a graffitinek a nyelvét, jelrendszerét” – olvasható Lugo bevezető szövegében, ám erről a megértett jelrendszerről a kötetben sajnos nem tudunk meg semmit.
Ennek fényében a közreadott anyag értelmezhető úgy, hogy: nekem nem sikerült, de próbálkozzanak, hátha önöknek sikerül, hátha önöknek összeáll valami, íme a fotók! Annak a megértése nélkül, hogy a graffitiben mi az a mögöttes tartalom, amit kereshetünk, és mi az, amit nem (mert olyasmit egész egyszerűen nem tartalmaz), olyan szemlélői leszünk ezeknek a kreációknak, mint az a konok művészetfogyasztó, aki egy Pollock-festményben alakokat próbál felfedezni, ugyanazzal a szemléletmóddal közelítve, mintha egy Dalí-képet nézne.
A borítót természetesen nem az alcím határozza meg, hanem az óriás méretű graffiti szó. Ez a címválasztás két irányból értelmezhető. Közelíthetünk onnan, hogy, ha egy könyv címe egyben egy művészeti ágat is jelöl (mégha ez oly’ speciális ág is), akkor az olvasó azzal az igénnyel veszi kézbe a kötetet, hogy mind képekben, mind szövegekben rendszerezett és széles történeti illetve stílusbeli spektrumát kapja a címben megjelölt témának. Más oldalról közelítve, egy ilyen cím szubjektív válogatást is jelölhet, megtudhatjuk, hogy az adott szerző, alkotó számára mit jelent a szobrászat, a mozaikművészet vagy éppen a graffiti. Ez az album arra tesz merész kísérletet, hogy ezt a két alapvetően különböző feldolgozási stratégiát összehozza.
A graffitikkel borított falak, falrészletek néha inkább esztétizáló, dekollázsszerű kompozíciókként jelennek meg, a pusztuló, egymásról lepattogzó rétegekkel teli felület önmagában mint vizuális közlés, az elmúlás, az idő megjelenítésére használt fotográfiai közhely – hasonlóan a ráncos, öreg kéz motívumához. A kötet egyik szövegében felmerül az archeológia fogalma, de attól tartok, hogy nincs olyan mennyiségű Foucault, Derrida, Groys vagy Ernst citátum, melyektől ezek a fotók közelebb kerülnének az archeológiához. Ez a képanyag akkor sem vált volna régészetté, ha Lugo megtette volna, hogy egy helyszínre pár hónap vagy év múltán visszatér, és ugyanabból a szögből lefotózza a látványt, rögzíti a változásokat.
Nem hívhatjuk Lugo-t archeológusnak a tényleges feltárás, leletek, időrétegek és főként ezekből levont következtetések nélkül. Persze az archeológia mutatós címke lesz a köteten, ami jól illeszthető áltudományos teóriákba, csakhogy így még kínosabban átlagosnak látjuk majd a képanyagot. Ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy lám, egy hatvanas éveiben járó alkotó fáradhatatlanul fürkésző tekintete rácsodálkozik egy számára új, izgalmas, titkokkal teli világra! Mégha ezzel negligáljuk is a tényt, hogy a témával már sokan, sokféleképpen foglalkoztak, és nem firtatjuk a kérdést, hogy ehhez a nagy, évtizedek óta bővülő halmazhoz ez az anyag mi újat ad hozzá.
De hihetünk ebben a fotókollekcióban csendben, síp, dob és nádi hegedű nélkül, várhatunk pár évtizedet, hátha kordokumentummá öregszik – de archeologiai mű akkor sem válik belőle. Ha mégis, akkor ez csak azzal a vakmerő gondolatcsavarral történhet meg, amely szerint minden archeológia (vagy idővel azzá lesz). „Gyűjtésemben igyekeztem bemutatni a budapesti graffiti időrendjét” – mondja Lugo, de a könyvben nehéz felfedezni ezügyben elért eredményeit. Elképzelhető, hogy azért, mert ehhez nem három, inkább harminc év elmélyülésre és dokumentációs munkára lett volna szükség.
Tudható, hogy Lugo eredeti elképzelése egy olyan album volt, amelyben firkász/graffitis karakterek „arc nélküli” portréi jelennének meg. Ez feltételezhetően egy izgalmasabb, egyedibb anyagot eredményezhetett volna, még akkor is, ha ez az elgondolás sem egészen új, hiszen láthattunk már hasonlót, Sjostrand Torkel 1207 – Portraits of Stockholm című, 2007-ben megjelent albuma és Peter Sutherland Autograf: New York City’s Graffiti Writers című, 2004-es könyve egyaránt ezt a koncepciót viszi végig.
Nem gondolom, hogy Lugosi ismerte ezeket a köteteket, inkább arról lehet szó, hogy egy fotós amikor rátalál egy szubkultúrára, akármilyen is legyen ez a közeg, az ember felől próbálja megfejteni a „titkot”. Talány, hogy ez Stockholmban és New York-ban miért valósulhatott meg, Budapesten pedig miért nem, de a kulcs talán az adott fotós kapcsolatrendszerének kiterjedtsége és meggyőző képessége, illetve, hogy a szóban forgó szubkultúra szereplői mennyire tartják hitelesnek az őket megkereső, felkérő fényképészt.
Sokak számára izgalmas, komplex témának tűnik a graffiti világa, hiszen a köztéri produktum csak egy szelete a nagy egésznek, legalább ennyire része a lázadás, a társadalmi konvenciók áthágása, a ránk kényszerített rend semmibevétele.
Egyszóval, bizonyos romantikus elképzelések szerint a graffiti társadalmi – politikai tettként is felfogható.
Ennél nagyobb tett talán már csak a dokumentálása mindennek: „Felesleges amellett érvelni, hogy LUGO csak lefényképezte a graffitiket, amelyek mások alkotásai, mint ahogyan Van Gogh is lefestette a széket, amit egy asztalos készített” – súlyosan koppannak a kötet főszerkesztőjének szavai.
A könyv képanyagából azok az atmoszférikus fényképek emelkednek ki, ahol a graffitik az épített környezettel együtt jelennek meg – kifogástalan kompozíciók, átgondolt képkivágások. Ha a kötet ezt a rendezőelvet vitte volna következetesen végig, tisztább egésszé állt volna össze ez a 3500 (!) fotóból válogatott kollekció. A fényképésznek és a kötet szerkesztőinek láthatóan azzal akadt nehézségük, hogy megkülönböztessék az értékest az értéktelentől, ezért nem valósul meg Lugo-nak az az elképzelése, hogy fotóival beemelje a művészeti diskurzusba ezeket a falra festett betűket, figurákat, és ez a bajos szelekció az, ami miatt hamis ezt az albumot a „hiánypótló” jelzővel illetni (a kötethez kapcsolódó több beszélgetésben, méltatásban mégis elhangzott ez a szó). Hiány valóban van, hiszen a magyarországi graffitiről nem jelent még meg átfogó kötet, de ennek a hiánynak, attól tartok, ez a könyv nem fog véget vetni.
A munka másik homályos pontja a városrészek szerinti bontás. Az egyes lokációkat megjelenítő fejezeteket impozáns, tusfestményszerű térkép-grafikák választják el egymástól. A markánsan megjelenő kartografikus kategorizálás alapján joggal várna az olvasó valamifajta kommentárt arra vonatkozóan, hogy van-e eltérés az egyes városrészekben fellelhető graffitikben, stílusukat, számukat vagy elkészítési módjukat illetően, de a kötetet hosszasan tanulmányozva sem igazán lehet felfedezni megragadható különbséget az egyes városrészek „régészeti leletei” között. Talán arra a feltehetően szerkesztői fiaskóra is itt érdemes felhívni a figyelmet, hogy a 75. oldalon található Kőbányai út – Orczy út – Hungária körút környékét megjelenítő térkép mellé, óriási betűkkel a Belváros fejezetcím került.
A könyv szándékoltan hanyag képszerkesztése bizonyos oldalpárokon úgy dobálja egymásra a fotókat, ahogyan a falakon a festékrétegek vagy még inkább a plakátok fedik részben egymást. Ez a meglehetősen problematikus elrendezési forma inkább fokozza a graffitik keltette vizuális káoszt, ahelyett, hogy letisztult rendezettséggel ellensúlyozni próbálná azt. A kiemelések véletlenszerűek, a képanyag, mint írtam, nem tükröz semmilyen kvalitás alapú szelekciót – ránk ömleszt mindent, ami egyébként is ránk ömlik a városban járva-kelve, ahelyett, hogy élne a lehetőséggel, hogy most, gondos rostálás után, rámutathat a felületesen szemlélődő városlakók elől rejtett értékekre. A szerkesztés nem tükröz mélyebb tudást a témává emelt vizuális szubkultúrát illetően. A graffitik megértése (ha van ilyen) szempontjából üdvös lett volna talán az is, ha Lugo a betűknél marad és nem hajlik el a gyermeteg macifejek és a groteszk rajzfilmfigurák irányába – de sajnos a kötet képanyagának harmadát azok az aranyos, „lakossági” figurák adják, amelyek minden járókelő arcára mosolyt derítenek, és amelyek előtt fotózkodni lehet.
De bízzunk abban, hogy a graffiti híre, a bohó mesefigurák mellett Lugosi Lugo László nevének, személyének köszönhetően is eljut majd olyan olvasókhoz, akik eddig tudomást sem vettek ennek a számkivetett műfajnak a létezéséről. Milyen szép lett volna, ha Lugo a ’90-es évek elején, a magyarországi graffiti kibontakozása idején csodálkozik rá és jár utána e témának, mert akkor ma valóban egy hiánypótló albumot tarthatnánk a kezünkben, hiszen erről az időszakról lényegében nem, vagy csak szórványosan lelhető fel jó minőségű képanyag.
