Amikor ezt a cikket elkezdem írni, Ukrajna már hetek óta támadás alatt áll, mégis tartja magát az orosz agresszióval szemben. A háború kíméletlenségéről fotóriportok és közösségi médiában megjelenő videók sokasága tudósít. A híroldalakat ellepték a gyenge idegzetűeket figyelmeztető 18-as karikák, melyekre kattintva egészen közeli kameraállásokból a megsebzettség, a rombolás, a halál pillanataiban készült képkockák válnak láthatóvá.

A háborút azonban nemcsak fotóriporterek, hanem művészek is közvetítik. A fiatal fotográfusok Instagram és Facebook profiljai pár nap alatt alakultak át az alkotói sorozatok bemutatásából a Molotov-koktélokat gyártó civilek sokaságáról az óvóhelyekre beszűrődő fényekben készült drámai képsorokká. Mármint azok számára, akikhez eljutnak ezek a képek, akik eljutnak ezekhez a képekhez.

A fotográfiának „hála” már az 1930-as évek óta követhetjük a közvetlen harctéri cselekményeket technikai képeken keresztül. Ezeket a szövegekkel ellátott fényképeket leginkább hírértékük és bizonyító erejük miatt használják az újságok, azonban akiknek ellentétesek az érdekeik, megkérdőjelezik ugyanezen képek hitelességét és igazságtartalmát. A kommunikációs hadviselésben nagy szerepet játszó képi (dez)informálás jelensége – amelyben a fotográfia az egyik fővádlott – nem új keletű probléma tehát. A jelenkort viszont nemcsak hivatásos fotóriporterek által készített, képszerkesztő ügynökségeken és állami szűrőkön keresztülfutó képek, hanem a közösségi oldalakra feltöltött privát, személyes fotográfiák is meghatározzák. Nem véletlen, hogy elsőként a Facebook blokkolta az orosz propagandát, majd erre reagálva az orosz tájékoztatási és távközlési hatóság tiltotta le Oroszország egész területén az amerikai techcég által működtetett közösségi médiumot. „A fényképek eszközül szolgálnak, hogy »valóságossá« (vagy »valóságosabbá«) változtassanak olyasmit, amiről a kiváltságosak és teljes biztonságban leledzők esetleg inkább nem vennének tudomást” – írja a 2003-ban, magyarul 2004-ben megjelent A szenvedés képei című, háborús fényképezésről szóló, újra aktualitást nyert könyvében Susan Sontag.

Ukrajnának nemcsak a jelenét, de a rég- és közelmúltját is meghatározza a békeidő-háború, elnyomás-lázadás, támadás-ellenállás konfliktusokkal teli állapota. Az egyik legrégebbi fotográfiai műhely, a Harkivi Iskola Boris Mikhailov (a cikkben neveknél az angol helyesírást követjük, ahogy a művészek is kommunikálnak a nemzetközi térben) művészeti tevékenysége miatt vált ismertebbé, akinek munkáit legutóbb 2018-ban a Permanens forradalom. Mai ukrán képzőművészet című csoportos kiállításon láthattuk a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumban. A Harkivi Iskola az 1960-as évek végén a szovjet realizmussal szemben létrejövő alternatív mozgalom volt, amelyet nem szó szerinti értelemben vett oktatási intézményként, hanem kocsmákban és kávézókban összegyűlő underground művészközösségként kell elgondolnunk.

Ahogy a többi szovjet uralom alatt élt országban, úgy Ukrajna területén sem voltak elérhetők a nyugati országok művészeti folyóiratai, így a Vasfüggöny másik oldalán létező különféle képzőművészeti tendenciák szinte ismeretlenek voltak, s ez önálló stílus kialakításához vezetett.

A közös művészeti elképzelésekkel rendelkező kollektíva tagjai – például  Anatoliy Makiyenko, Oleg Maliovany, Evgeniy Pavlov, Jury Rupin, Oleksandr Suprun vagy Viktor és Sergiy Kochetov – számos invenciózus fotográfiai technikát alkalmaztak.

Az átlényegítő montázs, kollázs, duplaexpozíciós vagy ráfestéses módszereket egyfajta fényképészeti „sorok közötti olvasás” eljárásaiként használták. Képeiket a szovjet cenzúra ellenében, tiltott és tabutémák ábrázolásával, valamint a propaganda ironikus kifigurázásával készítették.

A Szovjetunió felbomlását és Ukrajna 1991-ben kikiáltott függetlenségét követően néhány éven belül minden ukrán állampolgárnak új igazolványt kellett kapnia, sokaknak azonban nem volt lehetőségük és képességük arra, hogy igazolványképet készíttessenek. A probléma orvoslására fotográfusokat kértek fel, hogy a szociális munkásokkal együtt keressék fel otthonaikban a segítségre szorulókat, sokszor fogyatékkal élő vagy ágyhoz kötött idős embereket. Az akkor huszonöt éves, fotóstúdióban dolgozó Alexander Chekmenevet is megkeresték erre a feladatra. Az alkotó a luhanszki régióban járva a hivatalos munka végzése közben készítette el Személyi igazolván (Passport) című sorozatát, melynek fókuszában a szovjet rezsimben tabuként kezelt szegénység, kiszolgáltatottság és szenvedés áll. A sorozat képei jelenleg is megtekinthetők a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum gyűjteményének legújabb műveit bemutató Helyiérték – Új szerzemények című kiállításon.

A harkivi művészeti mozgalomból az évtizedek során számos kisebb alkotói csoport – a Vremya, a Gosprom, a SOSka, a Shylo, a BOBA, vagy az Azonnali reakció csoportja – alakult, eszköztáruk pedig a fotótechnika változásával együtt formálódott. Igor Karpenko digitális technikákat alkalmazva, megrendezett jelenetek felhasználásával és a különböző részletek kombinálásával készítette el legutóbbi, Ideális világ (Ideal World) című montázssorozatát. A képek modelljei többnyire a vidéki tájban, az állataik között, a természet közelségében pózoló falusi gazdálkodók, akik a munka és a szabadidő eltöltésének pillanataiban, egy idealizált világban jelennek meg. Ahogy Karpenkót idézik, ez a sorozat kísérlet arra, hogy „a mai instabil világot valami teljessel és ideálissal ellensúlyozza”.

A Harkivi Iskola értékeinek gyűjteményi megőrzésére és bemutatására, valamint a kortárs fotográfiai tendenciák népszerűsítésére alapították meg a Harkivi Fotográfiai Iskola Múzeumát (MOKSOP – Museum of Kharkiv School of Photography). A múzeumnak otthont adó épületet 2018-ban, a lvivi A44 Építészeti és Design Stúdió közreműködésével kezdték el kialakítani a városban. Jelenleg, ahogy számos ukrán kulturális és muzeális intézmény sem, úgy a MOKSOP sem koncentrálhat alapfeladatára, a művészeti értékek közvetítésére, Facebook oldaluk humanitárius segítségnyújtó információk tárházává vált.

Azonban nemcsak a kelet-ukrajnai városban élők reagáltak a konfliktusokra: 2014-ben a Krím annektálása és a kijevi Majdan téren zajló forradalmat követően fogalmazódott meg az Odessza Fotónapok Fesztivál (Odesa Photo Days Festival) létrehozásának gondolata. Az első és egyetlen ukrán fotográfiai fesztivál célkitűzései között szerepel a kortárs ukrán művészeti szcéna becsatornázása a nemzetközi vérkeringésbe, valamint a fotográfia oktatásban betöltött szerepének erősítése. 2015 óta minden tavasszal jelentkeztek kiállításokkal, vetítésekkel és beszélgetésekkel, kivéve a pandémia első hullámának idejét a 2020-as évben. Ekkor egy fiatal ukrán fotográfusokat felvonultató, So Sweet Ukraine című zenés slideshow-t mutattak be a YouTube csatornájukon. Az összeállítás első számú alkotója Garry Efimov divat- és dokumentarista fotós jelenleg is Cserkasziban él. Az elmúlt napokban az Instagram és Facebook profilján megjelenő alkotói sorozatok helyét a fegyveres védekezésre való felkészülés képei vették át. A fotókon tájképekként barikádokkal takart épületek, csendéletekként a betonfedezékek belső tereiben elhelyezett Molotov-koktélok készítésére váró rongydarabok és üvegekkel teli ládák, zsánerképekként hadviseléshez szükséges eszközök működésmechanizmusát tanulmányozó fiatal férfiak és fegyvereket töltő nők jelennek meg.

A háborús események tudósításában az Odessza Fotófesztivál is szerepet vállal, az ostromlott helyszíneken tartózkodó fotósoktól gyűjtik, majd közvetítik a képeket. „Jelenleg ideiglenes fotóügynökségként működünk, hogy más országokban is megismerhessék az igazságot” – mondja Kateryna Radchenko, a fesztivál igazgatója.    

De nemcsak Harkiv, Odessza és Cserkaszi képeit ismerjük meg, hanem Ukrajna számos más városából, így Kijevből is láthatunk felvételeket, melyeket légópincékbe menekült fiatal művészek készítenek. Az 1993-ban született Lisa Bukreyeva  két éve kezdte el érzékeny sorozatát szülővárosáról – a panelházak tövében fürdőző, vagy épp szánkózó emberekről, játszóterekről és egy istállóba rejtett Lenin büsztről – Ahol születtem címmel, azonban a témát neki is váratlanul kellett félbehagynia. Legújabb fekete-fehér képeit már az óvóhelyen töltött idő során készíti és mutatja be közösségi oldalán.

S hogy miért keressük, nézzük e sok fájdalmas sors és élet képeit, arra Sontag már idézett könyvéből kaphatunk választ: „Egy atrocitás fényképei ellentétes válaszokat gerjeszthetnek. Békefelhívást. Bosszúért kiáltást. Vagy egyszerűen elgondolkodó, a fényképi információ által folytonosan újratermelt tudatosságot, hogy szörnyű dolgok történnek.”