Amennyire váratlan volt az agresszió, annyira nem okozott meglepetést – hallani többektől, akik a 2014 óta tartó kelet-ukrajnai konfliktus folytatását illetve kiterjesztését látják a mostani támadásban. Így vélekedik az 1985-ös születésű Mykola Ridnyi is, aki az utóbbi években számos munkában foglalkozott a háborús helyzettel, az eszkalálódó erőszakkal és annak társadalmi következményeivel.

Képzőművészi, kurátori és filmes munkájának is központi eleme az emlékezet és emlékezetpolitika kérdése, a társadalmi és politikai valóság reflexiója. 2005-től a SOSka Group nevű művészcsoportban dolgozott, amely egy galériát is működtetett. 2017 óta a Prostory című online lap szerkesztője. Ridnyi rendszeresen jelen van a nemzetközi kortárs művészeti színtéren. Készít helyspecifikus installációkat, de foglalkozik fotóval és videóval is, munkái számos múzeum, többek között a budapesti Ludwig Múzeum gyűjteményében is megtalálhatók.

Több kiállítás és csoportos projekt kurátora volt, legutóbbi ilyen típusú munkája a 2019-ben kezdődött Armed and Dangerous című projekt és eseménysorozat, amely olyan ukrán alkotókat vonultatott fel, akik a képzőművészet és a kísérleti film határterületén dolgoznak és kifejezetten a 2014-es fordulat nyomán beállt helyzetre, a hétköznapivá vált erőszakra reagálnak. A mű Mykola Ridnyi ukrán képzőművész-filmkészítőt kérdezte a jelenlegi helyzetről. De először is arról, hogy hol van most és mennyire biztonságos a környezete.

MR: Elhagytam Kijevet a harcok második napján. Jelenleg Lvivben vagyok, most értem ide, két napig tartott, miközben ez az út normál körülmények között hat-hét óra. Mit is mondhatnék? Sosem tapasztaltam ilyesmit, sokkoló volt, rakétatámadásra ébredtem hajnalban és az egyik rakéta vagy gránát pár száz méterre csapódott be a lakhelyemtől – akkor döntöttem el, hogy elmenekülök a városból, ugyanúgy, ahogy számos más ismerősöm, barátom. Alapvetően Kijevben élek, de Harkivból származom, az a város most nagyon kemény támadások alatt áll. A szüleim jelenleg ott vannak, egy óvóhelyen, ahogy sok mindenki más is, akit onnan ismerek. A harkivi kortárs művészeti központ, a Yermilov Centre menedékhellyé alakult, hatalmas alagsoruk van, ott most nagyon sokan tartózkodnak.       

A hadseregbe besorozhatnak?

Most csak azokra vonatkozik a hadkötelezettség, akiknek van valamilyen szintű katonai kiképzésük, tehát tartalékosok. Én nem kaptam ilyen kiképzést, egészségügyi okokból. De ettől függetlenül, ahogy a hadkötelesek, úgy én sem hagyhatom el az országot. Nem engednének át a határon, a férfiaknak itt kell maradniuk. Ez valamelyest érthető, hiszen most hatalmas menekülthullám van, rengetegen indultak el elsősorban Szlovákia és Lengyelország felé, Magyarországról nem sokat hallottam ebből a szempontból.  

Hetvenezer körül lehet a menekültek száma Magyarországon, most, amikor beszélünk.

Értem… Lviv egyébként most egy nagy tranzitállomás a menekülők számára, akik, mondjuk így, kénytelenek voltak elhagyni a lakhelyüket, és sokan mennek is tovább innen, többnyire nők és gyerekek.

Hoszabb ideig a SOSka Group nevű művészcsoporttal dolgoztál, amely nemzetközileg is ismert volt – mi a helyzet most a többiekkel, mit tudni róluk?

Noha a csoport már nem aktív, 2013 körül befejeztük a közös munkát, azért jóban vagyunk és számon tartjuk egymást, jelenleg csak az egyikük hollétéről nincs információm. A csoport egyik tagja ott maradt egy Kijev körüli településen, ráadásul elszigetelődött, mert az ukrán hadsereg felrobbantott ott egy hidat, hogy megnehezítse az oroszok mozgását.

Ez talán nem a legidőszerűbb kérdés, de mégis: lehetséges most művészként is reagálni a történésekre? Egyáltalán szóba jön, hogy valamilyen formában folytasd a praxisodat?

Ahogy a kérdésedben is benne van, ez most nem alkalmas pillanat arra, hogy bármilyen fajta művészi reflexión gondolkodjon az ember. Most mindannyian csak a gyakorlati teendőkre koncentrálunk, hogy mégis, mit kell tenni egy ilyen helyzetben. De közben a háború, nem ez, hanem egy másik háború Oroszországgal, már nyolc éve tart ebben az országban. És pont ez a háborús tapasztalat a reflexió terepe is lehetett a művészet számára, az elmúlt években az én számos munkám és filmem is ezzel foglalkozott. De ebben a pillanatban mégis nehéz lenne reagálnom erre a most kitört háborúra, mert ez olyasmi, amire senki sem számított igazán. Nem hittük, hogy tényleg megtörténik. Persze, mindenki tudott az orosz csapatmozgásokról a határ mentén, de talán ahogy Európában másutt is, úgy itt is azt gondoltuk, hogy ez csak politikai, taktikai játszma és nem fordul át valódi háborúba, megszállási kísérletbe.  

Mi a helyzet most a kulturális és művészeti intézményekkel és a kulturális infrastruktúrával?

Semmi sem működik most. Hadiállapot és kijárási tilalom van. Egy napra ugyan feloldották Kijevben, most a napközbeni órák szabadok, de éjszakára megint mindent lezárnak. Az egyetlen példa, amiről tudok, az említett harkivi Yermilov központ, amely teljesen átalakította a funkcióit és óvóhely lett belőle. 

Nehéz most terveket készíteni, de mégis, meddig látsz előre, mit hozhat a jövő?

Nagyon nehezen jósolnék bármit is. Éltem az életemet, megvoltak a magam tervei, itt van a repülőjegyem március elejére, Berlinbe, ahol egy kiállításon veszek részt. De nem hiszem, hogy ki tudok menni. Sajnos, az az érzésem, ez most hosszú lesz. Bizonyos források szerint az orosz terv az volt, hogy ez egy villámháború lesz, de az első napok alapján úgy néz ki, ez a terv bedőlt. Szóval, szerintem most egy hosszú háború jöhet, ami sokak életbe kerül és az infrastruktúra pusztulásába. Bárhogyan is zajlik le és bárhogyan is alakul a vége, Ukrajna sokat fog szenvedni. Már az is egy elég komoly csapás volt, ami 2014-ben történt, amikor Oroszország elcsatolta a Krímet és kirobbantotta a háborút a Donyeck medencében a helyi szeparatisták segítségével. De valahogy Ukrajna eközben mégiscsak fejlődni tudott, itt azért sok minden változott ezalatt. Nemcsak a gazdaságban és az infrastruktúrában, de az én területemen, a kultúrában is. Új intézmények kezdtek működni például. Ez most mind összeomlik és újra elölről kell kezdenünk. A másik, amit gondolok, az az, hogy Ukrajna ezt a háborút csakis a világ támogatásával nyerheti meg, elsősorban az EU és Amerika támogatásával. Merthogy ez nemcsak egy ellenünk vívott háború, hanem bizonyos értékek ellen is, a szabadságjogok ellen, amelyekre Európa épült, és amelyekre Ukrajna is építeni kezdett az utóbbi időben. És ez teljesen eltér a jelenlegi orosz kormányzat irányától. Úgyhogy, ez az egész azon is fog múlni, hogy az orosz emberek hogyan reagálnak majd. Mert a mostani orosz hatalmi rendszer teljes lerombolása nélkül nem lesz változás.  

Idáig meg tudtál élni a művészi munkádból, vagy volt emellett más bevételed is?

Én az elmúlt tíz évben már meg tudtam élni a művészi munkámból, benne voltam a kortárs művészet és film nemzetközi rendszerében, sok projektben vettem részt. Azért ez messze nem jelent gondtalan életet, de mégiscsak, ebből tudtam fenntartani magam és nem kellett más munkákat vállalnom. Ez a kivétel, ugyanis kevés művész tud megélni csak a művészeti tevékenységből. Többnyire a fiatalok, azok, akik benne vannak a nemzetközi vérkeringésben. De most az sem világos, hogyan alakul majd az az itteni művészeti intézményi színtér és közeg, amelyik képes volt kapcsolódni a világhoz. Nézd, reméljük a legjobbakat, és ahogy mondtam, ezt a helyzetet csak közösen oldhatja meg a világ, egyedül Ukrajna nem. És azt az apró kritikai megjegyzést azért el kell mondanom, hogy sem az EU, sem az Egyesült Államok nem reagált időben. Ha azokat a szankciókat, amelyekről most szó van, akkor vezették volna be, amikor ez az egész nyolc évvel ezelőtt elkezdődött, akkor talán ma nem lenne háború.

Borítókép: részlet Mykola Ridnyi Armed and Dangerous (2018) című videójából. Fotó a művész jóvoltából.