Maurer Dóra művei egy egyszerre lehetséges és lehetetlen, művészi és matematikai térben lépnek működésbe – mondta Mélyi József a művész kiállításának megnyitóján a győri Torula Művésztérben. Most a megnyitón elhangzott szövegének a szerző által szerkesztett változatát közöljük.

Maurer Dóra új műve egyszerre kifordítottja a Bécsben, a Ringturm homlokzatán jelenleg látható monumentális alkotásának, illetve folytatása egy 1982-ben készült, és az ausztriai Buchberg várában ma is látható művének. Maurer Dóra életének és művészetének szálai a hatvanas évek vége óta mindig is szorosan kötődtek Ausztriához, illetve Bécshez. Még a buchbergi vár egyik termének kifestése is az osztrák fővároshoz kapcsolódik, hiszen Dieter Bogner, az osztrák konstruktív irányzatok akkori legfontosabb alakítója és szervezője ott, egy galériában látta Maurer térbe vetített kvázi-képeit, s ebből kiindulva keletkezhetett röviddel ezután a kurátor magánvárának öregtornyában térfestmény. Bogner az apjától örökölte az eredetileg XII. századi, néhány száz év múltán átépített buchbergi várat a maga 44 szobájával, ahol 1979-ben feleségével együtt megalapította a Kunstraum Buchberg intézményét. 1982-ben pedig épp Maurer Dóra elképzelései nyomán született az ötlet: időről időre kapjanak meg művészek egy-egy termet, amelyet saját elgondolásaik szerint formálnak át, festenek ki – mindez máig zajlik, s eddig 34 térinstalláció készült el a helyszínen.

Ahhoz, hogy megértsük Maurer akkori elgondolását, s hogy mindezt össze tudjuk kötni a mostani győri, szeszgyári alkotással, megint csak vissza kell tekernünk az időben. „1968-70-ben még a legkülönfélébb mozgásokat vizsgáltam: anyagok változásait (száradás, szivárgás), természeti jelenségeket (szélmozgás, áradás), helyváltoztatásokat (esés, járkálás), gesztusokat (lövés, rombolás). 1971-72-ben már kevésbé érdekeltek ezek a vehemens mozgások, minimális eltolódásokkal, mozgásvariációkkal foglalkoztam” – írta a hetvenes években Maurer. Ötven évvel ezelőtt bukkantak fel munkásságában a matematikai alapon konstruált képépítési eljárások, ekkor indult a mágikus négyzetek problémáinak kutatása, a kísérletezés különböző mérőrendszerekkel. A hetvenes években pedig ebből nőttek ki az úgynevezett kvázi-képek, amelyekben nem a kompozíció, hanem a dekompozíció, azaz a szétbontás érdekelte (ezért a kvázi jelző).

A szétbontás megértéséhez érdemes elővenni Maurer egy régi félmondatát: „ha úgy vizsgálom a szobát, hogy kihajtom az oldalait és a mennyezetét”. Maurer művei egy egyszerre lehetséges és lehetetlen, művészi és matematikai térben lépnek működésbe, ahol a mennyezet kihajtható, majd visszacsukható, mint egy gyerekkori babaháznál. Ahol a széthajtogatások és eltolások nyomán olyan formatalálkozások jönnek létre, amelyek nemcsak a képzeletben, és nemcsak az illúzió erejéig „megmozgatják a teret”. Pozitív és negatív formák keletkeznek, interferálnak egymással: kioltódnak, felerősödnek.

Maurer gondolkodásmódjának érzékeltetéséhez egy másik félmondat vihet közelebb. Amikor annak idején a buchbergi installációjának sajátosságait elemezte egy interjúban, egy nézőről beszélt, aki valamilyen különös dolgot vett észre a műben, ami nem volt benne az eredeti alkotói szándék szerint. Maurer azt mondta a nézőről, hogy „elkezdte nézni az egyik sarkot, megfordult 180 fokban”. A néző, aki ennek az installációnak – s ugyanígy a buchberginek – abszolút középpontja, ebből a félmondatból kiindulva, azaz maureri értelemben egyrészt a megismerő alany, akinek a fejében az eltolódások és a „szabásminták” mozgásba lépnek és hangulatokká, gondolatokká alakulnak, másrészt ugyanez az ember egy matematikai létező, aki megadott fokszámmal hajt végre forgó mozgást. Ebben a kettősségben ugyanarról van szó, amit Beke László Maurer egész életművére vetített rá: „Két vonzóerő között vezet a pályája: az egyik az intimebb, szubjektívabb, emberi problémákra érzékenyebb oldal, a másik a hűvösen gondolkodó, kiszámítottan racionális”.

A helyiség ebből kifolyólag szintén kétnézetű. Egyrészt egy síkba terített doboz, másrészt a szabásmintára a valóságban felfestett kvázi-kép. Ebben a térben – és mindez persze érvényes a győri térre is – a térillúziók véletlenszerű kölcsönhatásba kerülnek a buchbergi szoba (vagy éppen a szeszgyár) „valóságos” terével. Az eredeti térérzet megszűnik, egy kihajtogatott síkban állunk, s miközben absztrakt matematikai létezőként 180 fokban fordulunk, ezzel egyidejűleg mégis lépünk, tapintunk, érzünk. Ugyanez történik a színekkel is: a pontosan elrendezett hideg és meleg tiszta színek önmagukban teljesen érzelem- és gondolatmentesek. A néző mozgásával azonban nemcsak mindig új térkombinációk alakulnak ki, de a színek is asszociációkkal telnek meg. Mindez egyszerre figyelhető hideg, racionális szemmel és szubjektívebb, beleérző módon.

A fentiekben eddig nem tettem mást, mint Maurer Dóra eltolásos módszerével éltem. Mindazt, ami negyven évvel ezelőtt Buchbergben készült, s amit az itt is látható, a buchbergi festést dokumentáló film mint időkapszula is őriz, eltoltam a mai, szeszgyári munka felé. Valójában Maurer eredeti kulcsszava nem is az eltolás, hanem a nyelvtanilag nem létező eltolhatás volt. (Persze az Arcanum korában semmi sincs, ami ne létezett volna korábban a magyar nyelvben. 1916-ban jelent meg a Népszerű asztrofizika című kiadványban az alábbi mondat: „A rést alkotó lemezeket eltolhatás czéljából felette gondosan készült szánszerkezetbe foglalják.” Ha még hozzáteszem, hogy mindez egy színképelemző gépezet leírásához tartozott, akkor már meg is idéztem Beke László szellemét.) Az eltolhatás magába foglalja a feltételes módot, és az éppúgy része a mai jelenség megértésének. Hiszen negyven évvel ezelőtt Maurer – Bogner által utólag dekonstruktivistának nevezett – műve épp akkor készült, amikor Magyarországon Birkás Ákos bejelentette az avantgárd halálát. Egy ízig-vérig avantgárd mű született az akkori posztmodern külvilágban; ahogy Moravánszky Ákos fogalmazott, „egy tér könyörtelen alávetése valamilyen képzőművészeti elvnek”. Egy anti-tér a térben, egy lehetetlen lehetőség.

Hogyan tekintünk erre vissza most? Hogyan látható mindez a mai téren át, amely inkább a szilárd, makettszerű rendet hangsúlyozza, az elbizonytalanítás helyett inkább bizonyosságot teremt egy bizonytalan múlttal és jövővel terhes térben. Ami a két művet összeköti, az talán éppen ez a paradoxon, a két helyzet abszurditása. Nem véletlen, hogy Maurer már a kvázi-képek hetvenes évekbeli leírásában azt tűzi ki a képalkotás céljaként, hogy „mechanikus-racionális úton abszurd helyzet jöjjön létre”. Egy adott, építészetileg valóságosan létező térben kiismerhetőnek látszó, mégis kiszámíthatatlan struktúrák jöjjenek létre. Így mintegy varázsütésre két világ közötti abszurd átjárótér keletkezik, amelyben ugyan „minden vizuálisan érzékelt dolog egyenrangú”, egyik nézetében mégis racionális, a másikban mégis szakrális. És itt, ennél a varázsütésnél érdemes elővenni Goethét, mégpedig Maurer Dóra nyomán. Maurer ugyanis megint csak a kvázi-képek leírásánál a következőket mondja: „létrehozásuk célja (remélt eredménye) hasonló a „Bűvészinas”-éhoz: ismeretlen, elképzelésen kívül eső szín- és formaviszonyok jöjjenek mozgásba”. Goethe Bűvészinas című balladája arról szól, hogy az inas egyedül marad otthon, és kipróbálja mestere egyik varázsigéjét. A seprűből szolga lesz, aki vízhordásba kezd. Eleinte minden jól megy, aztán kiderül, hogy a dolgok kontrollálhatatlanná válnak, mindent elönt a víz, s az inas immár segítségért kiált. „Die ich rief, die Geister, / Werd’ ich nun nicht los.” „Szellemet idéztem / S nem bírok vele!” – így szól a sokat idézett mondat, amely mai, katasztrófába rohanó világunkat talán a legjobban jellemzi. Ismeretlen és az addigi elképzeléseken kívüli dolgok lendülnek mozgásba, mintegy varázsütésre történik minden, feltűnnek soha nem látott jelenségek, mások pillanatok alatt kioltódnak, mintha soha nem is léteztek volna. De mégis, valahogy a történet folyamatosan újraolvasható, hiszen Goethe balladája is már egy ősi mintához nyúlt vissza. S az egymásba fűződő történetekből, ugyanúgy, mint a Maurer Dóra életművében láncként egymáshoz kapcsolódó műalkotásokból kirajzolódik az is, hogy minél letisztultabbnak és egyértelműbbnek tűnik a jelen, annál komplexebbé válik a múlt.

Borítókép és szövegközi illusztrációk: Enteriőrök Maurer Dóra Térfestés című kiállításáról a győri Torula Művésztérben. Fotó: Simon Zsuzsanna és Bognár Benedek