műgyűjtés

Hat évtizedes pályáját maga mögött hagyva festőművészként épít új karriert a világhírű folk- és country énekes, Joan Baez. Ami nem változott: mély elkötelezettsége a béke és a társadalmi igazságosság ügye mellett.

Talán még mindig nincs olyan művész, akinek a nevével annyi embert lehet becsábítani a múzeumokba, mint Pablo Picassoéval. A múzeumoknak égető szükségük van arra, hogy újra elérjék a pandémia előtti látogatottságot és a művész halálának közelgő 50. évfordulója ehhez sokuknak jó esélyt kínál.

Az utólagos sajnálkozás már nem segít: a 91. évében járó Hermann Gerlinger kalapács alá viszi több tízmillió euró értékű gyűjteményét. Nem a pénz miatt, vagy, mert attól tart, a gazdag kollekció nem lenne jó kézben örököseinél.

A tizenöt éves SPIKE, amely sokszor harsány, de mindig élesen az aktualitásra reagáló lapszámaival vált ismertté, NFT-ként értékesíti eddigi hetven számának címlapjait.

Üzenetértéke is van annak, hogy egy 200 milllió dolláros becsértékű műalkotás éppen ezekben a hónapokban kerül kalapács alá.

Hogy hosszabb távon miként hat a háború a műkereskedelem különböző csatornáira, így a művészeti vásárokra, ma még nem megjósolható, néhány rövidebb távú következmény azonban máris érzékelhető.

Abban nincs semmi rendkívüli, hogy egy múzeum – főként vásárlóként, de egyre többször eladóként is – megjelenik a piacon; a lépést az ügyletekbe bevont műtárgyak árai teszik hírértékűvé.

A számok szintjén nem történt semmi rendkívüli a március eleji nagy londoni modern és kortárs árveréseken, melyek időben egybeestek az Ukrajna elleni orosz invázió kezdetével. De a háború hosszú árnyéka mégis rávetült a piacra.

Man Ray ikonikus munkája, az Ingres hegedűje 5-7 millió dolláros becsértékkel kerül kalapács alá a Christie’s-nél New Yorkban.

Erősödik a fotóalapú művészet súlya a külföldi vállalati gyűjteményekben. Hogy a jelenséget az „Amerika messze van” kifogással idehaza ne lehessen elintézni, a német nyelvi térségből vettem példákat, és megvizsgáltam mozgatórugóikat.

A múzeumi színtéren sokáig tabunak számított a gyűjtemények kétes eredetiségű műveinek kérdése. Az intézmények – félve a presztízsveszteségtől vagy a sok látogatót vonzó attrakciók elvesztésétől – nem is tettek lépéseket „gyanús” műtárgyaik eredetiségének tisztázására.

Csak az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó éveiben jött el az a régóta várt kezdeményezés, mely a műtárgyaukciókat már szervezeti, összehangolt alapokra kívánta helyezni, fő céljai között tűzve ki a magyar gyűjtői réteg széles körű fejlesztését.