A Kieselbach Galériában augusztus 12-ig megtekinthető, magyar fiatal képzőművészeket bemutató tárlat kapcsán cikkünk áttekinti a 60-as évektől rendezett hazai generációs-összegző kiállításokat, s természetesen kitér a mostani vállalkozásra is.

Az idei művészeti szezon első félévét egy frissítő tematikájú és dizájnú kiállítás zárja, a Youhu. Már rögtön a címadásnál érdemes megállni, hisz a juhú örömöt, meglepetést kifejező indulatszó, ugyanakkor nem felel meg sem a magyar, sem más egyéb nyelv helyesírási szabályainak, és ennek az „elkülönbözésének” nyilvánvalóan jelentősége van. Benne rejlik a you, azaz a te és a ti, a magyar emailcímek, domain nevek .hu-ja, jelentése pedig mintha az volna: mintegy közös, magyar örömként: „íme, a te hazai művészeid!”

A most nyílt kiállítás – melyhez könyv is tartozik Youhu: The New Generation of Hungarian Contemporary címmel – szubjektív áttekintő válogatás, bár a kurátorok, Rieder Gábor és Sárvári Zita a szándékukat egyrészt a 2010-es éveket meghatározó művészek kiállításaként definiálják, másrészt előzményként nem kisebb jelentőségű tárlatokat jelölnek meg, mint az Iparterv bemutatóit. Korszakot áttekintő kiállításként értelmezve a youhut, érthető is volna mindez, de a két Ipartev-kiállítás gyökeresen más céllal, más célközönségnek készült, és a korszak kultúrpolitikájához való viszonyuk is szignifikánsan eltért.

Az 1968-69-es Iparterv kiállításokkal a kurátor Sinkovits Péter azt kívánta megmutatni, hogy a szocializmus évei, a 3T időszakában a hivatalos kultúrpolitikával, a korszak támogatott művészetével szemben létezik egy új és más, a nemzetközi tendenciákhoz jobban kapcsolódó, valóban kortárs képzőművészeti mezőny. Nem volt közös hívószó, átfogó koncepció, egészen különböző stílusokkal és technikákkal lehetett találkozni a kiállításokon, reprezentálva, hogy a hazai művészetben többféle tendencia létezik párhuzamosan. Ráadásul kifejezetten válogatásokról volt szó, a kurátor nem tekintette céljának az összes jelentős neoavantgárd művész bevonását. Éppen ebből is fakadnak a napjainkig tartó terminológiai zavarok, hiszen az „Ipartervesekhez” sorolnak olyan alkotókat is, akinek nem volt közük a két kiállításhoz, s mintha ide értenék az egész neoavantgárd nemzedéket.

A következő nagy áttekintésnek talán az 1984-ben Hegyi Lóránd által rendezett Frissen festve (Ernst Múzeum) tekinthető, amely eleve a festészet médiumára és a transzavantgárdra, azaz kifejezetten egy típusú művészetre fókuszált. Az ettől eltérő, illetve az underground művészet teljesen mellőzve volt itt és a többi Új szenzibilitás-kiállításon, s az utókor számára úgy tűnhet, mintha összesen csak 15 művész létezett, lett volna érvényes a korszakban. Érdekes módon, a KEMKI nemrégiben rendezett ’80-as évek konferenciáján (A bomlás virágai – A nyolcvanas évek művészete) viszont az összes többi, ezekből a válogatásokból kimaradt jelenség kapott nagyobb súlyt.

Az ezredforduló környékén legnagyobb igényű áttekintés a Műcsarnokban Beke László igazgatói időszakában (erőteljes nyomásra), több éven át, médiumspecifikusan, viszonylag a teljesség igényével készült kiállítások sorozata volt. Nem feltétlenül a markáns tendenciákat, az aktuálisan divatos művészeket mutatták be, hanem egy összképet próbáltak nyújtani az egyes mediális kiállítások kurátorai. Vagy húsz év távlatából igen hasznosnak tűnnek ezen kiállítások katalógusai. A sorozat 1997-ben kezdődött az Olaj/vászon című, 1994 utáni magyar festészetet bemutató kiállítással és a hozzá kapcsolódó kiadvánnyal, majd 2000-ben a Médiamodell (Peternák Miklós, Angel Judit) címmel a médiaművészeti alkotók mutatkoztak be. Ugyan nem ennek a sorozatnak volt a része, de mégis számvetésnek tekinthető ebben az évben Petrányi Zsolt által rendezett Áthallás című kiállítás is. Ebben már fellelhető a Youhu előzménye, hisz azokat az alkotókat mutatták be, „akik az elmúlt években nemzetközi figyelmet keltő szakmai munkát folytattak”. Tehát a nemzetközi reprezentáció mint szempont itt már markánsan megfogalmazódik. A millenniumi mediális kiállítások sorát 2001-ben a Feketén-fehéren (Stefanovits Péter, Gelencsér Rottmann Éva) című grafikai áttekintő kiállítás folytatta, s szintén ebben az évben az iparművészet áttekintése.

A műcsarnoki millenniumi sorozat szinte mindenkit számbavevő tárlataival párhuzamosan, pontosabban azokkal szemben, a 2001-ben nyílt magánkiállítóhely, a MEO Bencsik Barnabás rendezésében egy, a hazai kortárs művészetből erőteljesen normatív módon szelektáló, a kortárs művészet krémjét bemutató kiállítással indított. Már a cím is (Krém) jelezte, hogy itt szignifikáns különbség van a ma élő művészek és a kortárs szemléletű, friss művészetet létrehozó alkotók közt, s ez utóbbiak bemutatásával találkozhattunk.

Néhány év múlva, 2008-ban, ismét a Műcsarnokban Na mi van? címmel Petrányi Zsolt és Angel Judit adott több generációt átfogó, szélesebb áttekintést, amely a kortárs szemléletet nem generációs szempontokhoz kötötte, hanem releváns életművekhez.

Elmondhatjuk, itt volt az ideje egy újabb kortárs válogatásnak, amelynek megvalósulását eddig talán a művészeti intézmények erőteljesen megváltozott pozíciója sem segítette.

A hazai művészeti intézményrendszer állapotát tekintve az is beszédes, hogy a helyszín megint csak egy magángaléria, 2022-ben a Youhu a Kieselbach Galériában kapott helyet. A korábbi kiállításokhoz képest deklaráltan nem látleletet kapunk, noha a kurátorok kommunikációja és a tárlat marketingje szerint a szereplők: „fiatalok, akik az elmúlt évtized művészettörténetét írták.” Az elmúlt évtized a 2010-es évek, ám a kiállító művészek nagy része ekkor még nem is volt a pályán, többek 2018-19-ben jegyzik az első jelentős kiállításaikat, ők tehát az elmúlt évtizedet nemigen alakíthatták. Ugyan egységesen Y-generációról beszél a kiállítás, de a legidősebb alkotó 1979-ben született, sokan 1980-asok, s régóta a pályán vannak, komoly hazai és nemzetközi szereplésekkel a hátuk mögött, míg a legfiatalabbakról (akik közül többen is 1992-ben születtek, tehát már harminc évesek), még alig hallott a szakma. A kiállítók közül többekkel találkozhattunk a Derkovits-ösztöndíjasok kiállításain, az Esterházy- és Leopold Bloom–díjasok jelöltjei, illetve díjazottjai között.

Úgy tűnik, a kiállítás és a kötet valódi szempontja inkább az, hogy a kurátorok kiket tartanak olyan alkotóknak, akik a nemzetközi műtárgypiacon is megállják a helyüket. Mindenesetre a művek többnyire látványosak, direktek, harsányak, sokszor könnyen befogadhatóak – finomabb, összetettebb konceptuális művekkel (mint például Kiss Judit munkái) kevéssé találkozhatunk. 

A Youhu kurátorai látlelet helyett inkább elébe mennek a 2020-as éveknek, s azt állítják, itt és most ezek az alkotók izgalmasak a számunkra, bennük látunk globális piaci potenciált.

Az, hogy a Youhu nem annyira a hazai, hanem inkább a nemzetközi színtérnek szól, abból is kiderül, hogy a kötet kizárólag angol nyelvű – ami különben egyáltalán nem baj. Miközben a válogatásban – melynek az alcíme The New Generation of Hungarian Contemporary Art – nem egészen tisztázott, kit is tekinthetünk magyar művésznek. Elég, ha a neve magyar, de nem itt indult, vagy itt született, valamikor itt végzett, de alapvetően külföldön él és semmilyen kapcsolata nincs a hazai szcénával? Ha pedig valaki külföldön él és dolgozik, ez az élethelyzet önmagában már nemzetközi pályának, elismertségnek is tekinthető? Mindez árnyaltabb, ahogyan ezt a korábbi generációk, a valaha hosszabban külföldön élő alkotók esetében már láthattuk: ha adott esetben német, francia, brit művészeti közegben éltek is, nem feltétlenül váltak láthatóbbá a nemzetközi szcéna számára. Miközben az igaz, hogy akinek van külföldi galériása, nagyobb eséllyel számíthat sikeres nemzetközi karrierre.

S ha már a külföldön élőket begyűjtötte a kiállítás, bőven kimaradtak külföldön élő, de a magyar művészeti közeggel kapcsolatot tartó művészek (mint például a Berlinben élő, 1987-es születésű Sági Gyula, aki a Molnár Ani Galéria művésze).

Nagyon is fontosak az effajta áttekintő, számvetést jelentő projektek, így a Youhu kiállítás és a kiadvány is, amely egy izgalmas, szubjektív best of, amolyan itt és most-típusú válogatás. Két kurátor prognózisa, tele olyan alkotókkal, akik bármilyen válogatás számára megkerülhetetlenek lennének (pl. Nemes Márton), de számos olyan művésszel is, aki teljesen ismeretlen a hazai szcéna előtt.

A kiállítást kísérő kötet hasonló a 2002-ben megjelent és reveláció számba menő Vitamin P-hez (Vitamin P: New Perspectives in Painting, a könyv egyébként megtalálható a Youhu kiállítás olvasó szekciójában is), amely minden különösebb koncepció, kontextus és kapcsolódási pont nélkül veszi leltárba az akkor épp fontosnak vélt festőket. A Vitamin P-nek egyébként olyan nagy sikere volt, hogy 2019-ben megjelent a 2. és 3. kötete is. 

Míg a Youhu kötetben koncepció és tendenciák nélkül következnek egymás után az alkotók, a kiállítás rendezésében szerencsére markáns csoportosításokkal találkozhatunk. Van például absztrakt szekció, benne mások mellett Kristóf Gábor, Bernáth Dániel; a giccs eszköztárát használó művek (pl. Kárándi Mónika), bár itt komoly kétségeim vannak, hogy ezt reflektáltan teszik-e az alkotók. Külön csoport az ember-gép tematika (pl. Keresztesi Botond, Batykó Róbert) és a környezettel foglalkozó művek (pl. Süveges Rita). Ahogy az idei Velencei Biennálén, itt is erőteljes vonal a naiv művészetre való reflexió (pl. Tranker Kata, Erményi Mátyás). Ami pedig kifejezett erénye a válogatásnak, hogy reagált a régebb óta a pályán lévő alkotók stílusváltásaira is (pl. Kis Róka Csaba, Mojzer Zsuzsa, Borsos Lőrinc). A kurátorok nemcsak a művészek tekintetében koncentráltak az Y-generációra, a szerzők tekintetében is radikálisan lecserélték a már bevált neveket (két idősebb generációjú szerzővel találkozni), miközben megállapítható, hogy a külföldi szerzők által írt szövegek semmivel sem izgalmasabbak, mint a hazai szerzőkéi.

A visszafogott arculatú Vitamin P-hez képest a Youhu kötetnek a kiállítás arculatához illő markáns dizájnja van. A kurátorok rágógumi-buborékot fújó marketing-videója inkább kínos, mint eredeti, a bubble gum messze nem a polgárpukkasztás eszköze, inkább úgy hat, ahogyan a boomerek képzelik a vagányságot. Ezzel együtt, a projekt meghatározó része az arculat, mely a kötetben, a kiállításon, a kommunikációban is dominál.

Megfog és nem ereszt az élénk neonzöld, amely sugallja a frissességet és a harsányságot is, kiválóan kapcsolódik az idei nyár divatszínéhez, a zöldhöz, és visszaköszönt még a fogadás menüjében, az apró zöld(borsós) szendvicsekben, zöld koktélokban is. Csak arra kell figyelni, hogy a kiállítók pályája tartósabb legyen, mint az idei nyári divatszíne.