Érdekes életút, ellentmondásokkal övezett, nagy hatású életmű. Roger Ballen öt évtizedes – máig  tartó – fotográfiai karrierje alatt zseniális, nehezen felejthető képek sokaságát hozta létre, bár munkásságában – főleg a kétezres évek után – gyakoribbak lettek a túlzásba vitt formai megoldások, növekszik a kellékek és a “shock value” fokozásának érdekében tett lépések száma. Igaz, korábban olyan művészi magasságokba ért el, és olyan pszichológiai mélységekbe ért le, ahonnan nem lehetett könnyű a továbblépés.

A munkásságából válogatott reprezentatív, retrospektív anyag augusztus közepéig látható a Mai Manó Házban. Sok ismert, gyakran reprodukált, négyzetes formátumú, nyugtalanító képe néz le a falakról a látogatóra. A művész javaslatára három, szintén meglehetősen felkavaró tartalmú videóját is elhelyezték a kiállításban.

Roger Ballen-t világszerte rajongva tisztelik, albumai a legjobb kiadóknál  jelennek meg, másokéval összetéveszthetetlen stílusú fotóit a legkiválóbb múzeumokban és galériákban állítják ki. Ugyanakkor munkamódszere és képei erős ellenérzéseket is keltenek, és arra is volt példa, hogy életveszélyes fenyegetésekig elmenő ellenségességgel reagáltak rájuk.

A hetvenes éveiben járó művész sosem tanult intézményes formában fotográfiát, de anyja révén – aki a Magnum-nál dolgozott és később fotógalériát is nyitott –fiatal korától kezdve minőségi fotográfia vette körül, ráadásul egy olyan korszakban, amikor ez a médium aranykorát élte az Egyesült Államokban.

Ballen privilegizált, többdiplomás New York-i zsidó értelmiségiként az egyetemi tanulmányait követő ötéves világ körüli út után egy meglepő helyen, az apartheid alatt élő Dél-Afrika kaotikus világában találta meg új hazáját és kibontakozó fotográfiájának alanyait. Ezek az alanyok többnyire marginalizált helyzetben, elhanyagolt, nem egyszer kísérteties hangulatú környezetben éltek, súlyos testi-lelki nyomorokkal, gyakran mentális sérüléssel. Emiatt Ballent többször érte az a vád, hogy kihasználja az alanyait, vigasztalan helyzetükben és sérülékeny állapotukban karikatúra-szerűen ábrázolja a dél-afrikai szegény fehéreket. Ballen ezzel szemben alkotómódszerének pszichológiai vetületét  hangsúlyozza.

“Ha valaki azt mondja a képeimről, hogy felkavaróak, sötétek, ellentmondásosak, annak örülök, mert szerintem az illetőnek pont erre van szüksége.

Annak az oldalnak a tudatosítása, amit Jung árnyéknak nevez, közelebb visz a teljes személyiséghez.” – mondja  az egyik legjobb vele készült videóinterjúban.

Ballen bizonyos értelemben maga is kívülállóként élte meg életének nagy részét. Idegenként élve a változásokon átmenő, társadalmi problémákkal küzdő Dél-Afrikában, friss szemmel tekintett rá arra, amit a fejlett világ és a harmadik világ keverékét nyújtó ország kínált. Sokat volt úton, ugyanis három évtizeden át folyamatosan űzött egy “privát” szakmát is – geológus, bányászati tanácsadó  és bányavállalkozó volt –, és ez a tény nem hogy hátráltatta volna fotográfusi karrierjét, hanem éppen ellenkezőleg, kifogyhatatlan inspirációs forrással ajándékozta meg. A bányavidékek körzetében fekvő leszakadt kisvárosokban, az összetákolt vagy jobb napokat látott épületekben, és persze az ezekben élő, peremre szorult emberekben találta meg képei tárgyát és alanyait. Nagy élvezettel tartózkodott olyan helyeken, ahol a káosz az alapélmény, és ahol észnél kell lennie a látogatónak ahhoz, hogy ne essen baja, miközben együttműködésre bírja az ott élőket. (Geológusi szakmája mellett/előtt egyébként volt egy másik is: első diplomáját pszichológiából szerezte.)

Hosszú ideig hobbiként tekintett saját fotográfiai tevékenységére, és ez csak a harmadik, a kirobbanó sikert hozó Platteland című fotókönyvének megjelenése (1994) után változott meg. “Visszatekintve, ha ez a könyv nem lesz váratlan siker, nem hiszem, hogy tovább tudtam volna lépni; a fotográfia megmaradt volna hobbiként.” – mondta Ballen a fent említett interjúban.

A siker pedig attól kezdve nem hagyta el. Nevét mára a fiatalabb generációk tagjai is ismerhetik, ha máshonnan nem, a botrányoktól övezett, de átütő erejű és tehetségű, sajátos úton járó dél-afrikai együttes, a Die Antwoord tagjaival való, tíz évvel ezelőtt kezdődött  együttműködése miatt.

A Mai Manó Házban most látható 85 fekete-fehér Ballen-képet tartalmazó anyag megtekintésének elején a néző egy darabig azt hiheti, a kiállítás lineárisan fog haladni a képek keletkezési idejét követve, de aztán kiderül, hogy ez nincs így. A Woodstockban készült korai fotók és a művész első, Boyhood című fotókönyvéből (1979) származó, a későbbi tipikus Ballen-i jegyeket még nem mutató képeit bemutató terem elhagyása után nem a nyolcvanas-kilencvenes évek ikonikus dokumentarista képei következnek, hanem egyből beleesünk a Ballen által berendezett világ nyúlüregébe. A szomszédos termekben ugyanis a kilencvenes évek közepétől készült képekkel szembesül a néző:

ablak nélküli, lecsupaszított, nyomasztó belső terek, kábelek által szabdalt foltos falak, emberi lények kitekert pózban, gyerekes krétarajzok.

Leromlott testek, testrészek mintegy színpadra téve, a kiszolgáltatottság és reménytelenség állapotában. Ezeken a beállított képeken – melyek az Árnyékkamra (2005), az Outland (2001), illetve a Boarding House (2009) című albumokban is szerepelnek –, a pszichodráma mellett szinte mindig ott vannak a fekete komédia elemei is.

A Mai Manó Ház felső emeletén levő egyik terembe és a vele szomszédos folyosóra kerültek azok az ikonikus Ballen képek, melyek az alsó két teremben láthatóak születését időben megelőzték, és annak idején a Platteland (1994) és a Dorps, dél-afrikai kisvárosok (1986) című albumokban jelentek meg – például a szögletes fejű, vékony nyálat csurgató ikerpár, Dresie and Casie; az egyenruhájában és világlátásában megingathatatlannak tűnő F de Bruin őrmester, a  nyomorult pózban kuporgó Verandán borotválkozó. Kétségtelen, hogy az életmű korai csúcspontjai ezek. Ebben az időszakban Ballen kamerával még ritkán megy be zárt helyekre, szabadtéren készíti el rendkívül erős portréit és jeleneteit.

“Nincs olyan, hogy objektív realitás, a kamera sosem objektív” – mondja Ballen a már idézett interjúban – “én helyzetekkel dolgozom, rétegeket viszek fel a képre.(… ). Hosszú évekig dokumentaristaként dolgoztam, mert azt gondoltam, az a megfelelő kiindulási pont. Sok fotósnak indult akkoriban így a pályája, és úgy is maradt. Az ötvenes-hatvanas években az volt a levegőben, hogy inkább a körülöttünk levő külvilágot kell dokumentálni, és nem azt, ami belül van. A 80’-as évek elején, amikor a dél-afrikai kisvárosokban fotóztam, azt vettem  észre, hogy átléptem egy vonalat, egy folyót, hogy olyan jeleket veszek észre, amik elvezethetnek valahova. Inkább arról szólnak, amit magamban belül érzékelek, nem arról, amit önmagamon kívül.”

A kiállításba bekerült három rövid videó is, melyek közül az egyik, a négy és fél perces Ballenesque című a fotós legfontosabb motívumai mentén (Állatok, Tér, Vonalak, Jelek és rajzok, Káosz, stb.) strukturálódik. A videót a művész maga narrálja, teátrális és vészjósló hangon, rövid mondatokban beszélve saját művészi módszeréről, visszatérő szereplőihez fűződő viszonyáról, így indítva: “Öt évtizede készítek fényképeket. Ez idő alatt a tudatom olyan rétegein törtem át, amelyek létezéséről nem is tudtam, mialatt létrehoztam egy stílust, amit Ballenesque-nek hívnak. Azt gondolom, a fotóim olyan világba visznek, ami sokak számára egyébként elérhetetlen lenne.”

A kiállítás képei ebbe az elérhetetlen világba visznek el, ha hagyjuk. És miért ne hagynánk? Ballen már elment oda helyettünk, és vissza is jött onnan.

A Ballenesque – Roger Ballen szerint a világ című kiállítás augusztus 21-ig tekinthető meg a Mai Manó Házban

Borítókép: Roger Ballen: Puppy Between Feet, 1999, © Roger Ballen Photography