Hirdetés
Hirdetés
— 2022. november 7.

Virág az ember?

Nagyszabású, gondolatgazdag, számtalan utat megnyitó kiállítás, amely fordulatot jelez alkotója pályáján. Dezső Tamás eddigi munkásságát a sajtófotó és a dokumentarista fotográfia határozta meg. Új korszaka következetesen gondolkodó művész profilját körvonalazza, aki kimerítve egy adott látás-és gondolkodásmód lehetőségeit, képes a radikális váltásra, művészetről alkotott felfogásmódja, identitása gyökeres átalakítására. Hipotézis: Levél minden. Karácsonyig még látható.

„Virág az ember”?[1] Nem. Igen.

Ha röviden meg szeretnénk fogalmazni, azaz lefordítani Dezső Tamás kiállításának válaszát, pontosabban válaszait a címben feltett kérdésemre, ezek a válaszok adódnak. A kiállítás két összefüggő téma, csomópont köré rendezi a munkákat: az identitás és az embernek a természethez, környezethez, azaz a non-humánhoz való viszonya. 

Dezső Tamás Hipotézis: Levél minden című kiállítása több szempontból is rendhagyó. A látszattal és a művészeti világ trendjeivel ellentétben relatíve ritka ugyanis a valódi kutatáson alapuló mű vagy kiállítás – a Hipotézis: Levél minden ilyen -, ami nem elégszik meg pár rövid Google-kereséssel, megfejelve azt egy tetszetősnek tűnő, a kurrens elméleti diskurzus szótárából gyorsan szárba szökkenő kurátori szöveggel, hanem szerteágazó és mély aprómunka után jut el saját problémafeltevéseihez, művészi következtetéseihez.

Emellett, bár témája olyannyira hot topic jelen pillanatban, hogy gyakorlatilag minden második kiállítás, konferencia, tanulmány az antropocén, az ökológiai katasztrófa vagy éppen a természeti, növényi lét tárgykörében mozog vagy éppen lötyög, ez nem akadályozza meg Dezsőt abban, hogy eredeti elképzelései, témafeltevései, kérdései legyenek.

A kiállítás, bár meglehetősen nagy elméleti hátteret mozgat meg – elég, ha csak felsoroljuk az idézett vagy utalt szerzők, filozófusok nevét: Bergson, Descartes, Goethe, Heidegger, Leibniz, Nietzsche, Wittgenstein -, és ezzel igen nehéz helyzetbe hozza magát, hiszen nehéz kitérni az elől, hogy a teória leuralja a képeket, minek következtében a művészi munka puszta didakszissá és illusztrációvá silányul vagy üresedik, szóval, bár minden adott egy színvonalas alibihez, az anyag nagyvonalú eleganciával és profizmussal kerüli ki a csapdákat. 

Dezső ugyanis nem óhajt semmit kijelenteni. Nem kíván túlterjeszkedni a művek határán, eszközként használva azokat gondolatai, végkövetkeztetései közlésére. A megmozgatott információmennyiség és elméleti háttér, a kiállítás egészének mediális és installatív heterogenitása, változatossága, inkább kérdéseket intéz hozzánk, problémákat, kontextusokat villant fel, kereteket helyez át, mintsem, hogy kész válaszokat adjon. Ez a nyitott és bizonyos értelemben interaktív jelleg a befogadót további kutatásra, nyomozásra ösztönözheti, a felvetett témák, tények, képek után való további keresésre, tényellenőrző munkára.

Enteriőrkép Dezső Tamás Hipotézis: Levél minden című kiállításán. Fotó: Dezső Tamás

A kiállítás további jellegzetessége archívumszerűsége, amit a kurátori szöveg wunderkammerként kontextualizál. Az installáció háromdimenziós művei mellett a képi ábrázolások tárgyai is nagyfokú változatosságot mutatnak, a művek között akad, aminek közvetlen természeti tárgya van, azaz egy sövény, egy erdő, és van, aminek tárgya maga is egy képi ábrázolás, egy metszet, vagy – és ebben az esetben ez is képnek tekinthető – egy tárgylemez. A feldolgozott tárgyak, témák időbeli fesztávja is nagy, a 19. századi tudományosságtól terjed a jelenkorig, pl. egy Azori-szigeteki erdőig (Erdő (utókép), 2018). A bemutatás tárgyai és a bemutatás módja kicsit egy tudományos kutatás prezentációjához hasonlít, minden gazdagsága mellett minimalista, precíz és száraz, érezhető benne egy a nyugati tudományt alapvetően meghatározó hideg vagy távolságtartó objektivitás. Az alkotó szubjektivitása, személye nem tolakszik előtérbe, és a műcsoportok formai változatossága sem viseli látványosan nyomát egyetlen szerzői kézjegynek vagy stílusnak.

Erdő (utókép), 2018 archív pigment nyomatok.

A kiállítás heterogenitása, egyfajta kreatív fragmentáltsága abból is adódik, hogy bár mindegyik mű szervesen kapcsolódik a másikhoz, azaz ugyanabban a kontextusban mozog, megformáltságában, anyaghasználatában, médiumában mégis nagyfokú önállósággal rendelkezik, nem művek sorozatai foglalkoznak az adott problémafelvetéssel, hanem – szigetszerű jelleggel – individuális művek. Mintha minden munka változtatna egy kicsit a gondolati-és formai irányokon, azaz újrakezdi a gondolkodást, nem pedig egy kialakított formai, esztétikai rendszerben, több-kevesebb automatizmussal variálja végig az adott kérdésfeltevést. Dezső művei mozaik kockákként vagy pixelekként nem rakják ki az összképet, a big picture-t, csak megvillantják ennek többféle lehetőségét.

Tamas Dezsö: inderwelt, 2021-2022 archív pigment nyomatok,
19. századi parányfürkész (Mymaridae) mikroszkóp-metszetekről készült fotográfiák, Campo del Cielo meteorit metszet

Már a kiállítás felütése, bevezetője, az inderwelt (2021-2022) triptichon – fricska Heidegger papa orrára- , is plasztikusan mutatja be a kiállítás egészének működését. Három nagyméretű, azonos hátterű fotót látunk egymás mellett, jobb- és balszélen egy-egy rovar képét, középen pedig egy tükörszerű ovális valamit. A falmatricáról megtudjuk, hogy olyasmit látunk, amit alapvetően nem is láthatnánk, és nem úgy láthatnánk, ahogy most. A világ legkisebb rovarai közé tartozó parányfürkész szabad szemmel nem látható, a kis tükörszerű tárgy pedig egy a Földbe több ezer éve becsapódott, és egyébként 4,5 milliárd éves meteoritnak egy tükörszerűre csiszolt darabja. A képek csillagos égre emlékeztető háttere pedig puszta por, mivel egy mikroszkóp üveglemezének fotója van átfordítva negatívba, ami ebben a nagyításban és méretben láthatóvá teszi a szennyeződéseit. 

A három kép egyrészt szédítő időbeli dimenziót nyit meg a meteorittal, de a Földön százmillió éve élő rovarfajjal is, másrészt felvillantja a minket körülvevő, számunkra láthatatlan idegenséget, azokat az élő-vagy élettelen dolgokat, amikről beszűkült antropocentrikus szemléletünk miatt nem veszünk tudomást. Úgyszólván nincs nyelvünk sem a non-humánra, ekképp a non-humán hangját, nyelvét sem halljuk meg és nem is értjük.

Világban-való-létünk (In-der-Welt-sein, Martin Heidegger) elméleti, gyakorlati kereteit non-humán környezetünkkel szembeni vakság határozza meg.

Kényelmes és hierarchikus dichotómiáinkba belepozícionálva magunkat (én vs természet, ember vs környezet, szubjektum vs objektum, a hangsúly mindig az első tagon) alapvetően úgy hajtottuk uralmunk alá azt, ami nem mi vagyunk, hogy fogamunk sincs arról, mi is az a nem mi.

Viszont ez a környezet/a világ a visszafordíthatatlan ökológiai katasztrófa képében most megjelent, láthatóvá vált előttünk. Oyan kísértetként vagy jelenésként, ami azért rémületes, mert egyrészt nem tudjuk meg nem történtté tenni azt, ami eddig és jelenleg is a kapitalizmus nevében történik a bolygóval, nem tudjuk még ideiglenesen sem elűzni, leküzdeni a rémalakot, másrészt sem gondolati eszközeink, sem szavaink nincsenek a megértésére, mert a rémalak, paradox módon, a megmutatkozás mellett, vissza is húzódik önmagába, elvonja magát tőlünk. Ahogy Michel Serres megfogalmazza, „…a természet egésze belép a történelembe. S ez teljesen új feladatot ad a filozófiai gondolkodásnak.”[2]

Dezső triptichonja az ember elé tartott tükör, megmutatja, hogy kozmikus távlatokban, idődimenziókban semmik vagyunk, parányok, semmilyen alapunk, jogunk a felsőbbrendűség tudatára, nincs különbség köztünk és egy parányfürkész vagy egy kődarab között. Ha pedig az ontológiát dehumanizáljuk, azaz lefejezzük, kiiktatva belőle az emberközpontú hierarchiát, lapos ontológiát kapunk (Levi Bryant), amelyben egy radikális mellérendeléssel ember, növény, kő és por egy szintre kerülve kénytelen párbeszédbe bocsátkozni egymással. 

A fejnélküliség pedig a növényekkel való párbeszéd egyik alapja lehet, ahogy Horváth Márk ezt a kiállítás megnyitószövegében megfogalmazta: „Amennyiben kidolgozzuk a növények radikális élhetőségének filozófiai és esztétikai konceptualizálását, akkor mi magunk is megtanulhatunk növényi, fejnélküli módon gondolkodni. Pontosan a fej hiánya az, ami számunkra érdekessé, sőt, akár vonzóvá teheti, a növényi létmódot.”[3]

Az ember tehát nem virág.

A triptichonnal szemben azonban ott láthatjuk a posztamensen a kiállítás zárókövének is tekinthető Variációk az Énre (2018-2022) című munka alapját adó mellszobor egy példányát, ami az identitás problémakörét hozza be. Azt a gondolatot, ami szerint, bár identitásunkat, azonosságunkat szeretjük szilárdnak, magszerűnek és változatlannak elképzelni, egy olyan belsőnek, ami voltaképp szemben áll a világgal, a környezettel, a természettel, ami jelentősen különbözik is mindentől, ami nem emberi, és természetesen ekképp, a tudat, a gondolkodás képességének megléte miatt felsőbbrendű, ez az identitás puszta konstrukció. 

Variációk az Énre, 2018-2022 archív pigment nyomatok, carrarai márvány. Fotó: Dezső Tamás

Inkább egy időbeli és térbeli folyamatként képzelhető el, ami permanens változásban van, ami, még ha ezt nem is vagyunk hajlandók tudomásul venni, mindazzal interakcióban van, amibe széttéphetetlenül beleszövődött, amitől leválaszthatatlan: a világával, minden élő és élettelennel, ami nem ő. Nincs olyan pont, amelynek állandóságára, rögzítettségére rá tudnánk mutatni. 

Dezső Tamás munkáiban hasonlításokat, analógiákat hoz arra, mennyire lehet hasonló egy fejetlen élőlény identitása a miénkhez. Mennyiben lehet ugyanannak tekinteni egy többszáz éves erdőt, sövényt? Hiszen gyakorlatilag nincs egyetlen eleme, egyede sem, ami ne cserélődött volna ki. A világ egymást keresztező, egymással összhangban és ellentétben lévő folyamatok, határáthágások, halálok, születések bonyolult rizómája, egyetlen permanens metamorfózis, amelyből az ember ideig-óráig kiszakadni, amitől elkülönülni, amelyen felülemelkedni csak a látszatok, a nyugati metafizika primitív sémái, konstrukciói segítségével tudott.

 A Variációk az Énre az identitás folyamatszerűségét demonstrálja azzal, hogy képekben megörökíti egy mellszobor ki-majd visszafaragásának stációit, ahol is, ha jól megnézzük, a kezdő és a végpont ugyanaz. Ahol azt láthatjuk, hogy az Én az nem egyetlen pont, egyetlen állapot, hanem egy időbeli folyamat összessége, születéstől a halál pillanatáig, egy jóval gazdagabb, élőbb, változékonyabb, nyitottabb rendszer, mint amilyennek magunkat képzeljük. Dezső példamondatának alanya, a szobor modellje pedig a nyugati metafizika (üres) nyelvének, (hamis) konstrukcióinak legélesebb és legradikálisabb kritikusa, leépítője, Ludwig Wittgenstein.

Egy további, picit más kontextusú példamondat az identitás konstrukció voltára, a descartes-i Larvatus Prodeo (2015-2022), amelyen 25 képen 25 drótból hajlított arcformát, maszkot látunk, mindegyik hasonlít egymásra, hiszen jól felismerhetően egy emberi fejet, arcot látunk, és mindegyik különbözik is egymástól, mindegyik más. A képeken egyébként baseball- vagy jégkorong játékosok, azaz elkapók/fogadók és kapusok védőmaszkjait, illetve azok egy elemét látjuk. A latin cím egy nevezetes idézet Descartes ifjúkori jegyzetfüzetéből, naplójából, jelentése: „álarcban/álarcosan jövök”. Az Ént álarcok, konstrukciók sorozatának is felfoghatjuk, hiszen saját magam számára sohasem lehetek transzparens, senki sem ismeri teljes egészében, minden részletében önmagát, így folyamatosan és ösztönösen a hiányokat, a vakfoltokat pótolja ki, helyettesíti be, azaz új-és új identitást, arcot konstruál, ami/aki azonban a saját tekintete, reflexiója elől természetszerűen elrejtőzik.

Mindegyik arcnak vannak állandó elemei, hiszen máskülönben nem ismerném fel magam, ám az is folyamatosan változik, hogy mik ezek az állandó elemek, és hol helyezkednek el. Ha életünk folyamán minden egyes pillanatban reflektálni is tudnánk önmagunkra, azaz egyszerre élni, koncentrálni arra, amit csinálunk, érzünk, és ugyanilyen intenzitással és valóban alaposan megfigyelni, látni azt, amik adott pillanatban vagyunk, akkor rájöhetnénk arra, amit Dezső Zsurló (2019) című képén is láthatunk, hogy bár távolról úgy tűnik, mégsincsen két azonos zsurlószál a képen, így nincs két egyforma pillanat, két azonos Én sem. 

Zsurló (2019) archív pigment nyomatok

Csak különbségek vannak. Egy zsurlómezőt, egy erdőt látunk, és mégsem egyet, hanem millió individuumot, folyamatos változásban, átalakulásban. Minden növényről készült ábra metszet a fajt reprezentálja ugyan, de ezzel együtt egyetlen specifikus és megismételhetetlen individuum képét. 

Érzékelő-apparátusaink és fogalmaink felépítése, hiányosságai nem teszik lehetővé sem az igazán pontos megfigyelést, a dolgok, jelek szoros olvasatát, sem azok megértését, annak megértését, aminek nincs köze hozzánk. Annak megértését, aminek/akinek a mi felfogásunkban nincs nyelve, nincs öntudata, nincs idegrendszere. Nem vagyunk felkészülve arra, hogy ne csak tükröket lássunk és a tükrökben saját konstrukcióink tükröződését, hanem valami radikálisan és felfoghatatlanul mást, ami számunkra maga a kísérteties. A növény fejetlensége, az, hogy nincs számunkra felfogható arca, egy sötét ontológia első képe, szemben  – részben keresztény gyökerű – fény-metafizikánkkal.

Az ember tehát virág (is lehetne).

A kiállítás talán legszebb, legtömörebb metaforája a Minden forma megreped (2022) című munka, amelyben az ember csodálatosan szép, áttetsző alkotását, alakzatát az üvegburát, ami alá valószínűleg rózsa volt helyezve, mégpedig egy az élőhelyéről kiszakított, levágott, halott virág, ami esztétikai célból kerülhetett búra alá, ennek a halott rózsának a tüskéje döfi, lyukasztja át. Az a valami, ami nem uralható többé, ami többé nem pusztán egy romantikus háttér, aranykor-fantáziák terepe, ami már nem pusztán az a természet, táj, amit magunktól kell megmenteni, megóvni, és amiről még mindig azt gondoljuk, hogy léte csak tőlünk függ, betör a világunkba. Pontosan a világunk tudatába.

Dezső Tamás sokféle értelemben nagyszabású, gondolatgazdag, számtalan utat megnyitó, számos kérdést újrafogalmazó munkája súlyát, jelentőségét és érdekességét bizonyos értelemben az is növeli, hogy igen jelentős és radikális fordulatot jelez az alkotó pályafutásán. A művész eddigi munkásságát a sajtófotó és a dokumentarista fotográfia határozta meg, ezek terén ért el kimagasló sikereket. Pályájának új korszaka egy következetesen gondolkodó művész profilját körvonalazza, aki kimerítve egy adott látás-és gondolkodásmód lehetőségeit, képes adott esetben egy radikális váltásra, művészetről alkotott felfogásmódja: arca, identitása gyökeres átalakítására. Dezső pályájának, identitásának ilyetén átalakulását, metamorfózisát is megvilágítja, értelmezi kiállítása. Műve termékenyen visszaíródik, visszahajlik alkotója (szakmai) élettörténetére.

Virág az ember.

Nem? Igen?



Dezső Tamás: Hipotézis: Levél minden
Kurátor: Virágvölgyi István
2022. szeptember 22. –  december 23.
Capa Központ

Borítókép: Az állhatatosság kertje, 2020-2022 (asztal, fa, fém, acél, antik metronómok, antik herbárium-példányok). Fotó: Kiss Imre


[1]  KURTÁG György: Bornemisza Péter mondásai op. 7, 1963-68, 1976.

[2] SERRES, Michel: Természeti szerződés, ford. Seregi Tamás, Kijárat Kiadó, I.T.E.M. Alapítvány, 2021, 15.

[3] HORVÁTH Márk megnyitóbeszéde, 2022. október 27. Utolsó letöltés: 2022.11.05.