Az ukrajnai orosz agresszió ügye válóoknak látszik Lengyelország és Magyarország között, de a kulturális politika azonosságai szorosan összekötik még mindig ezt a két országot.

A napokban végképp eldőlt, hogy a łódźi Muzeum Sztuki élén vezetőváltás lesz, az eddigi igazgató , Jarosław Suchan nem folytathatja. Az is eldőlt, hogy a helyén egy, a lengyel kormányzó párthoz lojális vezető kap szerepet, a festő Andrzej Biernaczki, aki éppenséggel sok mindent csinált már, írt konspirációs elméletekkel tűzdelt cikkeket és blogot is, vezetett egy apró galériát, de múzeumot még sosem irányított.

Az egyik legfontosabb európai avantgárd múzeumot 2006 óta vezető Suchan esete nem az első és nem az utolsó a sorban, hasonló mintázatok ismétlődnek Lengyelországban, ahol modern és kortárs művészeti intézmények szakmailag sikeres és a nemzetközi színtéren tiszteletnek örvendő vezetőit ismeretlen, felkészületlen, de a kormányzattal szemben mindenben kritikátlan vezetőkre cserélik. 

Formailag persze nem leváltások ezek, hanem „meg nem hosszabbítások”, azaz a cserét a  vezetői mandátumok lejártakor hajtják végre. Vagy jelzik előre az illető vezetőnek, hogy nem lesz hosszabbítás, mint ez Suchan esetében történt, vagy nem. Vezetői pályázatot kiírni nem kötelező, a kormány illetve a helyi vezetés eljárhat az intézményvezetői kinevezések ügyében.

Tavaly év végén hasonló módon váltották le a varsói Zachęta — Nemzeti Művészeti Galéria (Zachęta — Narodowa Galeria Sztuki) igazgatónőjét, Hanna Wróblewska helyébe januártól egy szintén vezetői gyakorlat nélküli festő, Janusz Janowski lépett, aki megint csak a kormányzat lojális embere. 2019-ben az Ujazdowski élén zajlott le váltás, Małgorzata Ludwisiak helyett egyenesen a szélsőjobb felől érkezett Piotr Bernatowicz és ott azonnal botrányok is követték a vezetőcserét. Bernatowicz például a magyar „nemzeti rock”, vagy mondjuk inkább, a neonáci szubkultúra egyik képviselőjét, a Hungarica zenekart akarta felléptetni a múzeum rendezvényén és csak a közvetlen tiltakozások hatására állt el ettől.

Tiltakozás, petíciók, nyílt levelek, a vezetőcserékért felelős kulturális miniszternek, Piotr Glińskinek címzett üzenetek minden esetben voltak és vannak, zajlottak kisebb-nagyobb tüntetések, demonstrációk is az új vezetők meghirdetett vagy nagy svunggal meg is kezdett programja ellen. Tavaly augusztusban az Ujazdowskiban bemutatott, kifejezetten szélsőjobbos művészek ellen tüntetett szakma és közönség, az év végén a lengyel kulturális minisztérium előtt zajlottak tiltakozó akciók a Zachęta ügyében.

Most, hogy egy ideje zajlik már mindez, nemzetközi szakmai szervezeteknek is kezd leesni, hogy tulajdonképpen mi is történik, mi a folyamatok iránya. A kortárs művészeti múzeumok vezetőit tömörítő nemzetközi szervezet, a CIMAM tűnik a leghangosabbnak az ügyben, az ő ingerküszöbüket, pontosabban a szervezet múzeumi megfigyelő bizottságáét (The Museum Watch Committee) tavaly januárban az lépte át, amikor Ljubljanában történt vezetőváltás, a nyugodtan mondhatjuk, világhírű szakember, Zdenka Badovinac mandátumának meg nem hosszabbítása az MSUM élén – és szintén egy kormányhű képzőművész megjelenése.

Ez a lépés valamiképp sokkal feltűnőbbé vált Európa és a világ számára, a korábbi lengyelországi fejlemények mintha önmagukban nem szóltak volna ekkorát. És elmondhatjuk: a magyar fejlemények sem.

Pedig nálunk mindkét országnál előbb kezdődött a kulturális, művészeti intézmények kormánypárti leuralása, jóval előbb indultak el a politikailag motivált vezetőcserék.

Némi spéttel, a CIMAM a tavalyi állásfoglalásában nevesítette Magyarországot és Lengyelországot is, mint ahol a „teljesen felkészületlen, alkalmatlan, szakmaiatlan személyek kulcspozícióba emelése rendszerszintűvé vált”, és ahol, hogy ismét a CIMAM-ot idézzük, a politika “visszatért ahhoz a régi gyakorlathoz, amely beavatkozik az államilag finanszírozott intézmények személyzeti döntéseibe és a tartalom létrehozásába is”. És ahol ez „a tendencia állandóan jelen volt, de most hozzáadódik az alulfinanszírozás általános trendjéhez, sebezhetővé téve a kulturális intézményeket, politikailag motivált agendákat valósítva meg”.

Szlovénia és Lengyelország éppen most szakítanak látványosan Magyarországgal, annak az Ukrajna elleni orosz agresszió ügyében elfoglalt pozíciója miatt. De ha azt gondolnánk, hogy EU stratégiáihoz és állásfoglalásaihoz való felzárkózás arról is szól, hogy az illiberális kulturális politikának is hátat fordítanának ezekben az országokban, tévedünk. Igaz, Szlovéniában kormányzati fordulat megy végbe, és egyelőre nem látható, ez mit hoz majd a kulturális intézményi területen. Lengyelország azonban e tekintetben biztosan marad a közösen megkezdett úton, a Putyin-rendszerhez való viszony válóok lehet, a többi semmiképp sem. Arról nem is szólva, hogy

az ukrajnai háború kérdésében tanúsított lengyel magatartás most éppenséggel el is fedi az uniós színtéren mindazt, ami a belpolitikában történik, ami miatt Lengyelország ugyanúgy fekete bárány, mint Magyarország.  

Lassan azonban talán a nemzetközi közeg egy meghatározó része számára is azonosíthatóvá válik, miről is van szó ebben a két országban. A mű is hírt adott nemrég az Artistic Freedom Initiative nevű amerikai szervezet magyar tematikájú, igen alapos országjelentéséről, amely a rendszert végre rendszerként értelmezi. Nem random kulturális intézkedések együttesét próbálja elemenként megfejteni, hanem a törvényi és intézményi változások során keresztül mutatja be, hogy az állam által fenntartott kulturális intézményi terület miként vált szinte hézagmentesen ellenőrzötté, pénzügyi, ideológiai és tartalmi szempontból is.

Ebben tökéletes az összhang a lengyel gyakorlattal, csak ott valószínűleg nehezebb leuralni a teret. Nagyobb ország, amely kevésbé centralizált, több szellemi és intézményi központtal, többszintű művészeti intézményi struktúrával, az autonómia talán mélyebb gyökereivel. De dolgoznak rajta. Ugyanúgy, mint itt.