„Azonban az antropocén éppen arra hívja fel a figyelmünket, hogy nem emberi perspektívákon és posztantropocentrikus léptékekben gondolkodva ráébredhetünk, hogy a fajok tömeges pusztulása és a globális felmelegedés lokálisan lehatárolhatatlan, kísérteties zónaként mindnyájunkat fenyegeti”
– Horváth Márk filozófus írása.

Az ökológiai válság és az antropocén egyik legkülönlegesebb sajátossága az észlelhető és a visszahúzódó jegyek furcsa dinamizmusa.

Ez a kettősség a klímaválság egészét kísértetiessé és komplexitásánál fogva nehezen megragadhatóvá teszi. Dezső Tamás Kóda című anyaga az antropocén hiperobjektum mivoltát lokális megnyilvánulásainak megrendítő és összesűrített színrevitelén keresztül tárja fel, figyelve és előtérbe helyezve a visszahúzódást és az elrejtőzést.

Dezső reflexív módon veszi számításba az ökológiai esztétika különböző lehetőségeit, egy olyan ökológia keretén belül, amely immáron nem tiszta természetként, hanem szennyezett, bemocskolódott és összeomlott valóságként jelenik meg.

Az ősi erdőségeket fenyegető klímaváltozás egy aszimmetrikus esztétikai viszonyulást kíván meg. Az aszimmetria egyenes következménye, hogy a hipertárgyak temporális és térbeli értelemben nem alkalmazkodnak az ember vagy bármilyen egyéb élőlény szenzuális berendezéséhez vagy képességeihez. Kölcsönösség és harmónia helyett, aszimmetria és egyensúlyzavar jellemzi a létezők heterogenitását.

Átváltások, átalakulások, transzformációk és technológiai leképeződések hatják át Dezső antropocén esztétikai kísérleteit.

Antropomorf létezők helyett Dezső a dolgok és különböző létezők hatóképességére irányítja a figyelmünket, rámutatva arra, hogy az emberinél lényegesen erősebb szereplők is jelen vannak körülöttünk. 

A hatalmas, megatüzeknek nevezett jelenségek állatfajok és ősi fák felfoghatatlan tömegeit fenyegetik. A tűz forrósága, a füst és a katasztrófahelyzet drámaisága mintha elzárná előlünk az ökológiai válság idegenségét.

Azonban az antropocén éppen arra hívja fel a figyelmünket, hogy nem emberi perspektívákon és posztantropocentrikus léptékekben gondolkodva ráébredhetünk, hogy a fajok tömeges pusztulása és a globális felmelegedés lokálisan lehatárolhatatlan, kísérteties zónaként mindnyájunkat fenyegeti.

Valójában mind az antropocén sötét ölelésében vagyunk, a megatüzek fenyegető, fullasztó füstje mindenhol jelenlévő kísértetként bizonytalanítja el megszokott észlelési mechanizmusainkat. 

Ennek a visszahúzódó, mégis multi-szenzuális hiperobjektumnak a megragadásához többféle művészeti megközelítés és multimedialitás szükséges.

Dezső alkotása lírai mű az eltűnéshez és a felszámolódáshoz. A több ezer éves mamutfenyők elszenesedett maradványával rajzolt, fenyegető, zaklatott madárhangok a mega-erdőtüzek által érintett nonhumán létezők reakcióját és szenvedését tárják fel.

A megatűz mint az antropocén hipertárgyának egy kisebb megynilvánulása, mely maga is hiperobjektum, ragacsos módon hozzátapad az erdő minden létezőjéhez. Az Átirat című triptichon száz, a Sierra Nevada-hegység erdeiben élő, és a megatüzek által különösen fenyegetett madár vészjelző hangját jeleníti meg hanghullám formájában, technológiai átváltásokon keresztül. Dezső műve éppen az ökológiai válság komplexitását és hozzáférhetetlenségét jeleníti meg. 

A spekulatív realista filozófia pozíciója szerint a hatóképesség semmilyen értelemben nem szűkíthető, minden entitás rendelkezik társadalmi hatóképességgel, és az ember nem tekinthető sem a társadalom, sem az ontológia központi szereplőjének. Mindenütt található rejtettség, fel nem tárulkozó vagy nehezen megismerhető erő, amely megannyi létezőt befolyásol.

De mit is jelent a hiperobjektum kifejezés? A hipertárgy olyan konceptuális séma, amely mindazon entitásokra vonatkozik, amelyek az emberi mértékegységeket felülmúlják. Timothy Morton definíciója alapján hipertárgynak tekinthető minden entitás, amely az emberhez viszonyítva vagy más objektumokhoz képest térben és időben nagyságrendekkel nagyobb hatóképességgel bír. A hipertárgy visszahúzódik a közvetlen kontaktustól, és csak felszíni jegyeivel találkozhatunk. 

Dezső alkotásaiban az antropocén mint hipertárgy felszínének esztétikai feltűnéseit jeleníti meg.

A pusztulás és a felszámolódás multi-szenzuális feltűnéseit azonban nem egyszerűsíti le vagy redukálja valamilyen homogén apokaliptikus tónusra vagy egysíkú sötétségre. A művész ezzel ellentétesen eljárva az átváltozás és a destrukció heterogenitására, valójában a sötét ökológia (Timothy Morton által kidolgozott fogalom, amelyben arra utal, hogy a romantikus, zöld természet helyébe egy megfertőződött, elsötétült ökológia került) gazdagságára, árnyaltságára és komplexitására mutat rá.

Csak akkor érzékelhetjük és kerülhetünk közel a különböző fenyegetett létezőkhöz, ha a saját, nem-emberi narratívájukat engedjük hatni.

Ez a poszthumán esztétikai megnyílás az, amely lehetővé teszi, hogy a Kóda egyszerre legyen fenségesen lágy és végtelenül, visszafoghatatlanul felkavaró.

A két esztétikai, szenzuális gyakorlat egyszerre működik a tárlat során.

Az antropocén mint hipertárgy szörnyű és megrendítő zaja mellett annak szenzuálisan felfogható felszínei lehetnek lágyak és személyesek. De mindez fordítva is igaz lehet. Az antropocén poszthumanisztikus lágyságának, a hipertárgy komplexitásának összesűrűsödő pontjai lehetnek teljesen felkavaróak és letaglózóak. 

A tárlat alaphangját Birtalan Áron, Cséka György és Dezső Tamás Tájkép című hanginstallációja adja, amely a Sierra Nevada-hegység erdeiben élő madarak éneke és vészkiáltásainak különleges remixelése.

Ezen felkavaró, elbizonytalanító hanginstalláció a látogatókat körülölelő és elnyelő hanghullámokon keresztül a hipertárgyak interobjektivitására és kiterjedt, poszthumanisztikus időbeliségére utal. Olyan időbeliség jellemzi a hipertárgyakat, amely az időstruktúrát meggörbíti, a jövőt jelenvalóvá teszi, míg a múltat torz formában megőrzi.

A már halott madarak dalai nem gyászköltemények vagy siratódalok, hanem a globális antropocén jövő kísérteties előhírnökei.

Esztétikai szempontból Dezső kiállításának legérdekfeszítőbb eleme az interobjektivitás.

Ezen jellegzetességen azt kell értenünk, hogy a hipertárgyak szenzuális módon kapcsolódnak más objektumokhoz, azaz végső soron esztétikai tulajdonságok komplex összekapcsolódásai jellemzik a hipertárgyak által megfertőződött térbeliséget. A hipertárgyakból csak bizonyos darabokat láthatunk, mivel egyszerre sok dimenzióban képesek hatni. A Kódában ezen részelemek állnak össze, de nem egésszé, hanem a tűz füstjéhez vagy a zajhoz hasonló, egyszerre kellemes és elbizonytalanító interobjektív kiterjedéssé, amelynek mindenható jelenléte rosszindulatú, szétterült kísértetként magába szippant bennünket, és megváltoztatja saját valóságészlelésünket. 

A megszűnés ezen kiterjedt esztétikai interobjektív zónája a természetet már nem megjeleníteni vagy reprezentálni kívánja.

Sokkal inkább az antropocénre jellemző komplex, hibrid viszonyokat és a sötét ökológia fenyegetését tárja fel érzékenyen. Ez a behatolás vagy felmutatás azonban elbizonytalanító és a megszokott antropocentrikus perspektívánkat alapjaiban változtatja meg.

A Kódán szereplő multiszenzuális művek kísérteties jelenléte arra mutat rá, hogy nincsen természet, amely a reprezentáció ellenpólusaként szolgálhatna, a megmentésre szánt esszenciaként. Másképpen:

nem létezik elkülönült, tőlünk teljesen független zöld környezet, csak a földrendszer funkcionalitása és a sötét ökológia fenyegető működése létezik.

Minden ökoművészeti gyakorlatnak ezért nem reprezentálnia kell a nem létező, idealizált természetet, hanem megközelíteni azt az antropocén ökológiát, amelyben maga a művészet is helyet foglal. 

Elégett fák maradványai, menekülő madarak megrendítő hangja: az antropocénnek, mint hipertárgynak a töredékes esztétikai megnyilvánulásai, amelyek kísérteties zónájuknál fogva mégis az antropocén komplexitását jelenítik meg.

Dezső kiállításán azt láthatjuk, hogy a kortárs művészetnek egyszerre kell az ökológiai válság által megváltoztatott valóságszintek, létezők és dolgok felé fordulnia, és ezzel párhuzamosan fel kell tárnia ezen aszimmetrikus viszonyulást.

A hipertárgyak interobjektív térben helyezkednek el, a dolgok közötti átmeneti térben, és ahhoz, hogy akár korlátozott mértékben is megismerhessük őket, a dolgok felé kell tekintenünk. Az antropocénben ez a dolgokhoz való fordulás megrettentő és horrorisztikus alakzatokat tár fel, amelyek a megfigyelőt is veszélyeztetik.  

A Kódát megtapasztalva az antropocén jövő fenyegetése ölel körül bennünket képek, hangok és különös materialitások formájában. Mégsem tolakodó vagy erőszakos, hanem végtelen lágyság járja körül, amely a tárlaton szereplő képeken is megfigyelhető. Azonban ezt a már-már kellemes, szépséges vagy sötét ökológiai lágyságot a háttérben egy, a csontokig hatoló erőteljes dinamizmus és zenei alkotás hatja át, amely az egész élményt furcsává és megrendítővé varázsolja. 

Megtekinthető: Einspach Fine Art & Photography, 2023. október 3-ig