“A kognitív disszonanciát kizárandó, egyre többen próbálnak normálisként tekinteni arra, ami körülvesz bennünket, egyben alkalmazkodni az új normarendszerhez. Kilátástalannak tűnik, hogy meg lehessen állítani ezt a folyamatot.” KissPál Szabolcs képzőművész a Szabad Művészek csoport és a Ludwig Lépcső szervezői között is ott volt tíz évvel ezelőtt. Az azóta eltelt időről kérdeztük.

Tíz évvel ezelőtt, 2013 tavaszán zajlott a Ludwig Lépcső néven ismert épületfoglalás, a hazai kulturális politika jobboldali-nacionalista (illiberális?) fordulatával szembeni talán legnagyobb tiltakozó akció. Ez az akció egyike volt a 2012 és -15 közötti tiltakozáshullámnak, amelynek során a Szabad Művészek csoport, az Összefogás a Kortárs Művészetért és más csoportosulások demonstráltak. Ebben az időben zajlott a Tranzit Akciónapok sorozata, amelynek során a kortárs művészeti színtér számos szereplője tett kísérletet a dolgok közös megvitatására, 2014-ben indult az Eleven Emlékmű, a kormányzat emlékezetpolitikájával szembeni tiltakozó akció és párbeszéd-sorozat.

2013 kulcsév volt a magyar művészeti intézményrendszer átalakítása, a művészeti szabadság intézményes feltételeinek szűkítése szempontjából.  Akkor, a 2010-es évek elején, a kortárs képzőművészeti színtér volt az első, amely határozottan tiltakozott a hatalom lépései ellen. Ugyanis a kulturális mezőben ez a színtér ismerte föl és azonosította elsőként e radikális változások természetét – mint mára kiderült, pontosan.  

A mű körkérdés formájában igyekszik megszólítani néhányat az akkori szereplők, résztvevők, jelenlevők közül.

KissPál Szabolcs online beszélgetésben válaszolt a kérdésünkre, ennek szerkesztett változatát közöljük.

Miként látod tíz év távlatából 2013-at, illetve hogyan látod az eltelt időt a hazai művészet, a művészeti szabadság helyzete szempontjából? Mi a te szubjektív megélésed erről a tíz évről?

Normalizáció. A kifejezés Foucault-i értelmében. Ez az elmúlt tíz év legszomorúbb, legkétségbeejtőbb és egyre inkább általános jellemzője. Ahogy ezt annak idején, Szilágyi Domokos megfogalmazta: „a legborzasztóbb az, hogy megszokod”. Más kontextusra, konkrétan a gyűjtőtáborokra vonatkoztatta, de akárhogyan is, valami hasonló történik körülöttünk: egyrészt az emberek megszokták, másrészt szociálpszichológiai értelemben, a viselkedésminták, attitűdök terén is kimutatható a normalizáció folyamata. Ezt lényegében az az agresszív és átfogó stratégia okozta, ami a NER meghirdetésével kezdődött, és ami konkrétan megteremtette a normalizáció kereteit és viszonyítási pontjait hosszú távra. A kognitív disszonanciát kizárandó, egyre többen próbálnak normálisként tekinteni arra, ami körülvesz bennünket, egyben alkalmazkodni az új normarendszerhez. Mostanra pedig már egyre inkább kilátástalannak tűnik, hogy bármilyen módon, bármilyen szinten el lehessen téríteni, meg lehessen állítani ezt a folyamatot. A jövőben valószínűleg jelentős tanulmányok születnek majd a NER felemelkedésének szociálpszichológiai vonatkozásairól, remélem, komoly kutatómunka folyik már most is ezzel kapcsolatban valahol.

Ami engem leginkább elkeserít ebben a folyamatban, a gray zone, a morális szürke zóna terjedése. Egyre kevesbé emlékszünk azokra a szempontokra, amelyeket tíz éve méltatlannak, végtelenül bosszantónak és igazságtalannak tartottunk, és amelyek egy hajszálnyit sem javultak, sőt! A normalizációs folyamat hatására egyre több pozíció keveredik ebbe a szürke zónába. A nyilvánosság romokban, a buborékjainkon túl pedig nem nagyon beszélünk róla, de attól még ott van, és eközben azt, hogy ki mit tesz, mikor, mit tart helyesnek, vagy helytelennek, miben vesz részt és miben nem, hogyan magyarázza saját pozícióját, tehát ezt a teljes felületet – mint az itatóst a tinta – beteríti apránként a szürkeség.

Az egész közélet, lassanként egyetlen összefüggő szürke zóna. A legfölsőbb szintektől a legalsóbb, személyközi szintekig mindent áthat.

Hozzáteszem, sok esetben még én magam is elbizonytalanodom, hogy most éppen a szürke zónában mozgom-e, vagy sem. Ez tulajdonképpen tragikus, és hosszú távon helyrehozhatatlan rombolást végez a társadalom szövetében.

Hogy az ellenállás elhalt, szerintem nem kérdés. Még 2015-16 környékén, amikor különböző előadások, beszélgetések keretében, tágabb, globális kontextusokban is szó volt erről, megpróbáltam beazonosítani azokat az okokat, amelyek hozzájárulhattak annak a kritikus ellenállásnak a széteséséhez, ami 2012 környékén megszületett. Az egyik legfontosabb ok talán, hogy nem voltunk elég radikálisak, a másik, hogy az aktív csoportok belső dinamikájába kódolt hibák elértek egy kritikus szintet, ami az összeomlásukhoz vezetett. Ráadásul a hirtelen összeálló protest mozgalmakat általában rögtönzött, hibrid összetételű csoportok animálták, és ez egy történelmileg ismétlődő minta; ha valami nagy disznóság történik egy társadalommal, a düh, a felháborodás, a tiltakozás igénye, a kényszerű azonos oldalra sorolódásból fakadó látszólagos világnézeti azonosság összeránt szereplőket, de nem feltétlenül koherens csoportokba. Tevékenységük azért halt el, mert nem volt elég kohéziós erő bennük, mivel – ahogyan a Szabad Művészekkel is történt – az energiák jelentős részét felemésztette a tiltakozó akcióik megtervezése, kivitelezése, és éppen arra nem maradt elég energia, hogy önmagukat csoportként, hosszútávú stratégia mentén működtessék. Bár ilyesmire mi magunk is tettünk sikertelen kísérletet, azt gondolom, ez az egyik fő oka annak, hogy országos szinten apránként teljesen eltűnt a szervezett ellenállás.

Például, ha csak a Ludwig lépcsőre gondolunk, ott a JAK-tól kezdve a független előadóművészeken át a HaHa, az Alkotmány nem játék csoport tagjaiig, számosan jelen voltak, gyakorlati és szellemi értelemben is támogatva a foglalást. És éppen ez a fajta felemelő, kölcsönös szolidaritás került veszélybe, illetve szűnt meg a későbbiekben, miután e kis csoportok a maguk helyén mind elkezdtek meginogni, szétesni, törésvonalak keletkeztek, elfogyott az erő, belefáradtak a résztvevők, és a szövetséges csoportoktól sem kaptak már kölcsönösen támogatást. Az össz-energia pedig már nem volt elég ahhoz, hogy ezek a hálózatok fenntarthatók legyenek, és úgy 2015 közepe táján összeomlott, mint a hullámfüggvény. A Szabad Művészek utolsó, még akciónak nevezhető megnyilvánulása 2015 novemberében történt.

Nem igazán érzékelem azt, hogy marginalizált eseteket leszámítva ezek az aktív magatartások és stratégiák átöröklődtek volna.

Például a kritikai távolságtartás bizonyos intézményektől, vagy a bojkott. Amikor 2013-tól kezdve megjelentek MMA-s pályázatok, lehetőségek, akkor néhány fiatal kolléga, egyetemi hallgatóim kétségbeesve kérdezték tőlem, hogy most mi legyen, pályázzanak, vagy sem. Én akkor azt mondtam nekik, hogy hát persze, pályázzatok, mert itt úgy tűnik, ez a paradigma lesz domináns hosszú távon, fiatalok vagytok, nektek még sok mindent meg kell csinálni, szóval „fogd a pénzt és fuss”. Én egy másik generációhoz tartozom, és ha akár teljesen kizáródom a kultúrából, akkor sem esem kétségbe, viszont nektek ez nem megoldás.

Mára a kompromisszummentes lehetőségek száma jóformán a nullához közelít, a kontroll teljes mértékben kitölti a hazai kulturális mozgásteret, így sokan, akik nem hagyták el az országot, légüres térbe kerültek, kiváltképpen, ha szigorúan vették, veszik a bojkott kérdését. Én a mai napig fenntartom. Nemrég hívtak meg egy kiállításra, ami ősszel lesz a 2B-ben, és bár sejthető volt, hogy minimális esélye van a kompromittáltságnak, mégis, reflex-szerűen azzal kezdtem, hogy rákérdeztem, milyen pénzből készül, ki áll mögötte. Csak amikor kiderült, hogy ez tiszta, akkor vállaltam a felkérést, amit egyébként nagy fájdalommal utasítottam volna vissza, mivel a projekt nagyon fontos és releváns. Ezt csak annak illusztrálásként említem, hogy a bojkottnak vannak következményei, például a marginalizáció és a magány. Nyilván mindenki joga magának döntenie részvételről, távolmaradásról, de néha fájdalmas találkozni bizonyos nevekkel bizonyos intézményes kontextusokban. Ilyen szempontból szerencsés helyzetben vagyok, mert engem nyilván nem is hívnak ilyen helyzetekbe, úgyhogy tépelődnöm sem kell, hogy elfogadjak-e egy-egy ilyen felkérést vagy sem. Ennyi előnye mindenképpen volt a tíz évvel ezelőtti tevékenységemnek, meg szerencsés is voltam, mivel mindezek ellenére sikerült kiviteleznem néhány nagyobb szabású művet, és számos külföldi felkérést kaptam az elmúlt években.

A bojkottnak van egy individuális-morális és egy szociális-gyakorlati vonatkozása.

Akkor nyer értelmet, ha a kettő együtt mozog, vagyis amellett, hogy az egyén személyes meggyőződésből vállalja, létezik egy olyan tágabb, szociális léptéke is, amely által aktívan hatni képes a körülményekre. Ellenkező esetben a bojkott gyakorlatilag önkizárás. Ezért is érdekes a jelenlegi időszak – és nyilván erről is születnek majd alapos tanulmányok meg doktori disszertációk a jövőben –, hogy miként is alakult ebben az évtizedben a bojkott státusza, hogyan alakultak a művészi pozíciók, hiszen például az én esetemben egyértelmű, a bojkottnak az égvilágon semmi közvetlen hatása nincs a rendszerre. Viszont a saját integritásom szempontjából megkerülhetetlen, és ameddig csak lehet, fenntartom, miközben fennáll a veszélye, hogy egyszer csak ennek ellenére mégis bele fogok keveredni valamibe.

Alternatívák persze még most is léteznek, és próbálkoznak is ezekkel főként fiatal művészcsoportok, viszont ezek törékenyek és bizonytalanok, leginkább a fenntarthatóságuk kérdéses. Arra ugyanis még mindig nem sikerült jó választ találni, hogy ez hogyan biztosítható. Aki ismeri a magyar kultúrafinanszírozási rendszert, intézményekkel, pályázatokkal, NKA-val együtt, annak nem újdonság, hogy ezen a körön kívül lenni, az körülbelül olyan, mint amikor egy oázisból elüldöznek, és a következő oázis nagyon messze van, fizikai és a kulturális hozzáférhetőség tekintetében is. Persze, ilyen helyzetekben is lehet valamit kezdeni, de azért csekély a túlélés esélye, ráadásul sok esetben felerősíti az apolitikus álláspontokat.

Ebben a történetben külön – ráadásul szerencsés, örömteli – fejezetet érdemel például az OFF-Biennále léte és túlélése, viszont, ha megnézzük a fázisokat, hogy milyen stratégiaváltásokra kényszerültek, és hogy áll éppen most a fenntarthatóságuk, akkor látható, hogy a kasseli documentával és mindennel együtt valamiképp mégiscsak a magyar kultúrából való kiszorulásról (is) szól ez is. Az pedig, hogy a nemzetközi, vagy EU-alapú hálózatok képesek-e kezdeményezéseket hosszabb távon fenntartani, nagyon kérdéses. Arról már 2012-13 környékén voltak viták, hogy az EU miként kezelte a magyar közélet akkori fordulatait, miként reagált a kibontakozó szimptómákra. Akkor – főként az ipari-gazdasági lobbik hatására – az EU-s intézmények érdemben keveset tettek a magyarországi folyamatok megállítása érdekében, amelyeket most már lehetetlen visszafordítani, sőt Európa- és világszerte teret nyertek. Már csak azért is fontos ez, mert az a gondolat, amit az OFF is képviselt indulásakor, vagyis, hogy a gyűjtők és a magán mecenatúra segítségével lesznek majd fenntarthatók a kulturális alternatívák, egyelőre nem vált be. Az ok egyszerű: a potenciális mecenatúra értelemszerűen soha nem fogja felrúgni azokat a mindenkori hatalmi kötődéseit, amelyek a pozícióit biztosítják, ezt nem fogja soha meglépni.

Ahogyan magam is elvesztettem azt a lendületet, meg azt a jogos és termékeny dühöt, ami sok éven keresztül erőt adott harcolnom a körülmények ellen, ez ugyanúgy veszélyeztet másokat is, akik az aktuális normarendszer ellenében próbálnak meg kulturális mozgásteret létrehozni. Ez alól talán a pedagógiai gyakorlatok az egyetlen kivétel, ami viszont intézményes értelemben éppen most szenvedi el a legdurvább ostromot.

A fentiek ellenére még mindig vannak néhányan, aki egyre nagyobb elszigeteltségben ugyan, de aktívak, és vannak mikro-kezdeményezések, független csoportok, új terek, helyszínek alakulnak, amire végülis, mondhatnánk azt, hogy a független kultúra továbbélésére van esély. De míg, mondjuk a magyar ’70-es, ’80-as évek második nyilvánosságában azért jelen volt egy közösségi ethosz, ami képes volt megteremteni egy viszonylag konzisztens, alternatív kulturális mezőt, addig, meglátásom szerint ez az ethosz ma hiányzik.

A problémát tetézi, hogy a tágabb, nemzetközi politikai, gazdasági viszonyrendszerek tónusa is jóval sötétebb lett az elmúlt években, ami egyben relativizálta a kulturális cselekvés relevanciáját a közvetlen beavatkozással szemben.