Hirdetés
Hirdetés
— 2023. január 15.

„Miért mondják erre azt művészek, hogy ez mindig is így volt?” Interjú Menesi Attilával

A szemünk előtt változik drasztikusan az intézményrendszer és a köztér, szűkülnek a művészi szabadság lehetőségei, de sokak szerint ez mindig is így volt – mondja Menesi Attila képzőművész. Az érdekli, miként viszonyulunk a jelenlegi helyzethez, milyen egyéni döntések születnek, milyen személyes stratégiák alakulnak ki a művészeti színtéren. De nem csak az foglalkoztatja, hogy mi van itt, hanem az is, hogy mi lesz.

Menesi Attila képzőművész egy 2011-es interjúban, amelyet az ikOn, illetve Koronczi Endre készített vele, arról beszél, hogy mivel egymást érik a kiállítások, a dolgok alapos megbeszélésére nincs idő. Kellene egy helyzet, amikor egyszer csak minden bezár, minden leáll, nem jelennek meg a művészeti lapok, nincs több kiállítás, ami van, azt leszedik a falról. Kellene egy szünet. Még azt is hozzáteszi, hogy úgysem fogjuk soha megcsinálni, pedig jót tehetne, és utána sok mindent újra lehetne kezdeni.

Menesi Attila: Igaz táj felkészülés, Hegyesd, 2020 – 22. Fotó: Menesi Vica

Nos, úgy tűnik, most két egymást követő hullámban ez a szünet, ez a cezúra mégiscsak elkövetkezett, bár valószínűleg nem úgy, ahogy annak idején Menesi elgondolta. Először a COVID időszak lezárásai, most pedig a kényszerű intézménybezárások hoztak szünetet – igaz, aktuálisan nem teljes a bezárás, csupán részleges. Viszont most már a pontos okában sem lehetünk biztosak: vajon tényleg az energiárak okozzák-e, vagy az egymásra halmozodó, és, mondjuk így, speciálisan hazai válságok.

Menesi Attilát először ezzel a kérdéssel szembesítettük, vagyis, hogy még mindig termékeny lehetőségnek gondolja-e a szünetet, de aztán hamar kikötöttünk a tevékenységeinél.

Idén lesz tíz éve, hogy létrehozta a független képzőművészeti tanszék nevű projektet, amelyet nevezhetünk edukációs, de ellenpedagógiai projektnek is: a hazai felsőoktatásba vitt be kortárs képzőművészeti workshopokat, gyakorlatokat annak érdekében, hogy a művészet gondolkodásmódjai beszivárogjanak az egyetemek falai közé.

Több mint húsz éve működteti az index – a művészet helyszínei című nyomtatott kiadványt, amely 2006 óta index-link néven jelenik meg, és nemcsak az aktuális kiállításokról számol be, hanem a helyzetre reflektáló szövegeket, elméleti írásokat is közöl.

Most pedig, a DLA programja keretében egy kutatáson dolgozik, és az eredményeinek a későbbiekben köztéri művészeti megjelenési formákat is teremtene. A művészi szabadság helyzete és lehetőségei érdeklik, iletve ezen belül az egyén döntései és cselekvései. Itt és most. Illetve nem csak itt és nem csak most, a projekt címe ugyanis: A művészi szabadság kontextusai. Különös tekintettel a 2013 – 2025 időszakra.

Fotó: Neogrády-Kiss Barnabás

„Ha megnézed, hogy most mi van a szcénában, például milyen kiállítások, akkor azt tapasztalod, hogy nagyon kevés az, ami a mindennapjainkra érvényes. Az összes többi múltba tekint, konzerv vagy szakmaiatlan. Miközben a szemünk előtt változik a jelen, az intézményrendszer és a köztér. Szeretném megérteni, hogy miért mondják erre azt művészek, hogy ez mindig is így volt, csak most éppen mások fociznak a pályán, vagy, hogy nem is változtak a körülmények” – mondja erről.

De először is rákérdeztünk arra a bizonyos interjúra és az általa javasolt a szünetre: miért kezdeményezte, és miért gondolta, hogy jó ötlet lenne?

Menesi Attila (MA): Ez a beszélgetés 2011-ben volt és az a rész egy még korábbi projektre utalt vissza. 2006-ban részt vettem a berlini Sparwasser HQ által kezdeményezett in action! című projektben. A kapcsolódó kiadványban A NAGY BEZÁRÁS címmel írtam szöveget, amit a COVID alatt újra elővettünk. Akkor, 2020 májusában, fennállása óta először úgy jelent meg az index-link, hogy egyetlen megnyitó sem volt benne, vagyis a nagy bezárás ténylegesen megtörtént. A kiadvány azzal a céllal jött létre 1999-ben, hogy a művészet helyszíneit és azok programjait közvetítse, és egyszer csak előállt az a helyzet, hogy minden zárva volt, az on view egyet jelentett a no view-val. Ami most van, párhuzamba állítható ezzel. A 2010-es években kezdődött el az a folyamat, aminek következményeként ma „biztonsági művészet”-ről beszélhetünk. Én magam akkoriban tapasztaltam meg először a cenzúra és az öncenzúra különböző megjelenési formáit. De ugyanebben az időben, vagy éppen ezért fejben már alakulóban volt a független képzőművészeti tanszék, ami 2013 óta van jelen a szcénában és azon kívül. Az elmúlt években szerteágazó tapasztalatokra tettünk szert a kortárs képzőművészet és a felsőoktatás kapcsán: az ország számos egyetemén és főiskoláján volt jelen flying art courses projektünk különböző képzési területeken ingyenes kortárs művészeti kurzusokkal. Eddigi 40 kurzusunk – melyeken összesen közel 1500 hallgató vett részt – 12 vidéki, 5 budapesti és 5 külföldi (1-1 osztrák, román és szlovák és 3 szerb) intézményben valósult meg, illetve 6 olyan helyszínen, amelyek nem felsősoktatásiak, de a generációhoz köthetők. 2019 óta azonban már nem tudunk bekerülni a felsőoktatásba, miközben folyamatosan érkeznek új egyetemi hallgatók a network-be.

Azért nem tudtok bekerülni, mert megváltozott a felsőoktatási intézmények struktúrája? Vagy egyszerűen azért, mert ott is leállás volt, a COVID miatt?

MA: Az egyetemi autonómia fokozatos ellehetetlenítése miatt. De szerepet játszott az önszabályozás is. Több olyan kurzusunk is volt, ahol bizonyos témákkal kicsaptuk a biztosítékot, és onnantól kezdve azt a választ kaptuk, hogy az intézmény már nem fogadhat be külsős programot.

Hogy fordítod le ezt magadnak: a rendszer összezár? Vagy pedig úgy, hogy amit csináltok, az végül is ellenpedagógia, független, vagy kritikai pedagógia, és erre most nincs nyitottság.

MA: Mindkettő, de közben időszerűvé vált, hogy közösségekben és köztereken jelenjünk meg és olyan projekteket csináljunk, amik intenzívebben képesek fókuszba állítani egy-egy témát. Már 2015-ben elindultak egyhetes nyári workshopjaink – Ádánd (2015), Hegyeshalom (2016), Velence (2017), Gyulaháza (2018) –, 2020-ban pedig megvalósult a f***k karaván, amellyel kilenc magyarországi településen voltunk jelen. Ez a munkamódszer egyre jobban működött számunkra.

Ugróiskola a határon. NAT helyett NYAT, f***k karaván, Kőszeg, 2020. Fotó: Vincze Márton

Az működött jobban, hogy megteremtitek a saját magatok helyszíneit? Ha az intézményrendszerhez nem lehet kapcsolódni, akkor azon kívüli platformokat és a helyeket?

MA: Igen, de igény merült fel a résztvevőkben is, akik a network-höz csatlakoztak menet közben, hogy cselekvő művészeti projektekben vegyenek részt. Ők különböző tanulmányi területekről érkeznek, azaz nemcsak művészeti hallgatók, és ez fontos. A nyári workshopok esetében majdhogynem ráböktünk a térképre, és úgy választottunk helyszíneket, hogy mindannyiunk számára ismeretlen területen kezdjünk el dolgozni új szituációkban. Ebben látom a projekt, mint edukációs modell fejlesztését is, az egyre szélesebb földrajzi spektrumú társadalmasításban és minél intenzívebb jelenlétben. Legújabb projektünk célja, hogy valódi diszkurzív tereket hozzunk létre vidéki közösségekben. Művészeti aktivitásokkal terjesztjük ki a kulturális antropológiából ismert résztvevő megfigyelést. Network-ünk tagjai 2023-ban a Balaton-felvidéken tevékenykednek.

Többen rövidebb-hosszabb időtartamra a résztvevő településekre költöznek.

Önkéntes és hétköznapi munkákat vállalunk bolti eladóként, takarítóként, újságkihordóként, bármire nyitottan. Együtt élünk a helyiekkel, részt veszünk a közösségi és a mindennapi életben.

A kölcsönös tanulás jegyében munka után a saját tudásainkat közvetítjük, festünk, színdarabot írunk, vagy éppen animációt készítünk. A projekt kutatási, közvetítési és művészeti aktivitások összessége, amelyek mind közösségi gyakorlatokban valósulnak meg, a részvevő települések lakóit minél szélesebb körben megszólítva.

Mit tekintesz a független képzőművészeti tanszék igazi eredményének? A közvetlen hatást, hogy a kortárs művészeti területet sikerült megismertetni olyanokkal, akik addig nem ismerték annak kommunikációs módjait és gondolkodásmódjait? Vagy pedig azokat az interakciókat, amiket az előbb említettél?

MA: Mindezeket együtt, és leginkább az új szituációkban való közös gondolkodást. De a projektnek folyamatosan vannak más típusú hozadékai is. Most éppen a doktori programom kapcsán tettem fel kérdéseket az eddig bevont több mint 100 művésznek és művészeti szakembernek azzal kapcsolatban, hogy véleményük szerint változtak-e a művészi szabadság feltételei és körülményei 2013 óta. Nagyon érdekes, hogy ezt most ki hogyan látja, és nem a konkrét nevek a fontosak itt. Név nélkül tárgyilagosabban jelennek meg a magatartásminták, a jelenségek és a tendenciák.

A DLA projekted összefügg az elmúlt 10-12 év kulturális politikai helyzetével, és azzal az atmoszférával, amit itt most részben le is írtál, a cenzurális viszonyokkal, az öncenzúrával, a művészi szabadság esélyeivel. Mi ez egész pontosan ez a projekt?

MA: A művészi szabadság kontextusai a témám, különös tekintettel a 2013 – 2025 időszakra, amely mindannyiunk számára jól ismert, illetve amelynek a következő években is részesei leszünk. Foglalkozom a szabadság fogalmának történelmi változásaival, a művészi szabadság különböző értelmezéseivel és a Freemuse legfrisebb, 2022-es State of Artistic Freedom jelentésével. A független képzőművészeti tanszék, mint edukációs modell fejlesztése is a program része, ahogy az a mindezzel összefüggő kritikai pszichológiai kutatás is, amely azt vizsgálja, hogy a jelenleg is zajló művészeti konszolidációhoz hogyan viszonyulnak a szakma szereplői.

Kovács Gyula A – Szapu Dániel: RÉGI – zászló, f***k nyári workshop, Ádánd, 2015. Fotó: Menesi Luca

Egy történeti tanszéken lehet, hogy azt mondanák, hogy oké, de várj nyolc, vagy tíz évet, amikorra megvan a kellő távolság. Te viszont in situ szeretnéd megragadni a folyamatokat.

MA: Igen, mert a részesei vagyunk. Az előzőekben megfogalmazottakon kívül egyébként is a múlthasználat a jellemző, még az OFF-Biennále is ilyen témákhoz nyúlt, már nem is egyszer. Ezeknek természetesen vannak jelen idejű referenciáik is, mégis a biztonság felé törekszenek, amikor olyasmivel foglalkoznak, ami bizonyos értelemben már lezárult.

Ez is hordozhat éppen kockázatokat. De azt mondod, nincs meg az a válaszkészség vagy bátorság, hogy próbáljuk meg azt elemezni, amiről egyébként a villamoson, meg a közértben meg az utcán beszélgetünk, hogy mi van itt, miben élünk?

MA: Ha megnézed, hogy most mi van a szcénában, például milyen kiállítások, akkor azt tapasztalod, hogy nagyon kevés az, ami a mindennapjainkra érvényes. Az összes többi múltba tekint, konzerv vagy szakmaiatlan. Miközben a szemünk előtt változik a jelen, az intézményrendszer és a köztér. Szeretném megérteni, hogy miért mondják erre azt művészek, hogy ez mindig is így volt, csak most éppen mások fociznak a pályán, vagy, hogy nem is változtak a körülmények. Ez önvizsgálat is, hiszen folyamatosan olyan döntési helyzetekbe kerülünk, amelyek megkérdőjelezik ezt az attitűdöt.

Azért sem egyszerű megragadni a most zajló folyamatokat, mert akkor először is vissza kellene térni 2010 elé. De ezzel együtt kritikát is kellene gyakorolni, mert a 2010 előtti helyzet sem volt ideális. Miközben mégiscsak ott húzódik az az alapvető választóvonal, hogy van-e szabadság, vagy nincs.

MA: Egyszer már mintha megelőztük volna a jelent, aminek szeretnék köztéri megjelenést is adni. A jelen az a nagyon közeli jövő, ami mindjárt itt van, holnap vagy 2023-ban. Ezt a jelenséget, a jelen megelőzését, vagyis a következő fordulatot kellene megragadni. Valahogy úgy, ahogy a sakk függő játszmájában, borítékba kerül a következő lépés.

Miben látod ennek a fordulatnak a lényegét?

MA: Abban, hogy nem megyünk el a dolgok mellett. Mindezzel nem csak mi nézünk szembe, de azok az egyetemisták is, akik a projektjeinkben részt vesznek és utána belekerülnek a rendszerbe. Ha tényleg van – ahogy a kérdésben fogalmaztál – eredménye a tevékenységünknek, akkor a rendszerben is lesz.

Koldulás Pécs belvárosában, flying art courses, 2k15.1. Pszichológiai Intézet, Pécs, 2015

Voltak azért különböző szakaszok a 2010-től kezdődő időszakban, és az elején épp a képzőművészeti színtér volt az, amelyik a leghangosabban és talán a leggyorsabban is reagált arra, ami történik. A direkt akciókra gondolok, a Ludwig Lépcsőre, a Szabad Művészekre…

MA: 2013-ban már tevékenykedik a Szabad Művészek csoportosulás, akciónapokat tart a tranzit.hu, zajlik a Szükségállapot sorozat a Pepita Ofélia Bárban, létrejön az Összefogás a Kortárs Művészetért és két hétig tartja magát a Ludwig-lépcső. Sajnos, ma már egyik aktivitás sincs jelen. A szabadság általában forradalmak kapcsán kerül szóba és fogalma sokat változott a politikai szabadságtól az egyéni szabadságig. Egy harmadik fogalom a szociális szabadság.

A cselekvés viszonylatokban, társas kapcsolatokban és közösségekben nyilvánul meg, ilyen értelemben tehát közös szabadság. Ezt érdemes megfontolnunk a művészi szabadság kapcsán is.

Hiába szeretnék én szabad lenni, ha a környezetem nem, és nincs meg a közös szabadságélményünk.

Beleférnek-e a kutatásodba azok a törekvések is, amik egyfajta párhuzamos építkezésre tesznek kísérletet? A sok kicsi, jobb híján függetlennek hívott helyszínről és kezdeményezésről beszélek.

Valóban jobb híján, mert ezeknek a helyszíneknek és kezdeményezéseknek az eseményein, a weboldalán vagy az impresszumában előbb-utóbb feltűnik egy olyan logó, amit nem feltétlenül szeretnénk ott látni. De „ismeretlen művész” barátomat idézve a művészek soha nem maradnak sokáig szomorúak, úgyhogy előzzük meg a jelent! Ezzel kapcsolatban ajánlom Michael Asher egyetlen köztéri munkájának tanulmányozását (Untitled, San Diego, 1991). Ivókút mint oktatáskritika: aki abból vizet iszik, akaratlanul is az azzal szemben álló zászlóra tekint, ami a jelenlegi egyetemi campus helyén lévő egykori katonai kiképző központ emlékpontja.

Michael Asher: Untitled, San Diego, 1991. Fotó: Menesi Móric, 2019