A szemünk előtt változik drasztikusan az intézményrendszer és a köztér, szűkülnek a művészi szabadság lehetőségei, de sokak szerint ez mindig is így volt – mondja Menesi Attila képzőművész. Az érdekli, miként viszonyulunk a jelenlegi helyzethez, milyen egyéni döntések születnek, milyen személyes stratégiák alakulnak ki a művészeti színtéren. De nem csak az foglalkoztatja, hogy mi van itt, hanem az is, hogy mi lesz.

Menesi Attila képzőművész egy 2011-es interjúban, amelyet az ikOn, illetve Koronczi Endre készített vele, arról beszél, hogy mivel egymást érik a kiállítások, a dolgok alapos megbeszélésére nincs idő. Kellene egy helyzet, amikor egyszer csak minden bezár, minden leáll, nem jelennek meg a művészeti lapok, nincs több kiállítás, ami van, azt leszedik a falról. Kellene egy szünet. Még azt is hozzáteszi, hogy úgysem fogjuk soha megcsinálni, pedig jót tehetne, és utána sok mindent újra lehetne kezdeni.

Nos, úgy tűnik, most két egymást követő hullámban ez a szünet, ez a cezúra mégiscsak elkövetkezett, bár valószínűleg nem úgy, ahogy annak idején Menesi elgondolta. Először a COVID időszak lezárásai, most pedig a kényszerű intézménybezárások hoztak szünetet – igaz, aktuálisan nem teljes a bezárás, csupán részleges. Viszont most már a pontos okában sem lehetünk biztosak: vajon tényleg az energiárak okozzák-e, vagy az egymásra halmozodó, és, mondjuk így, speciálisan hazai válságok.

Menesi Attilát először ezzel a kérdéssel szembesítettük, vagyis, hogy még mindig termékeny lehetőségnek gondolja-e a szünetet, de aztán hamar kikötöttünk a tevékenységeinél.

Idén lesz tíz éve, hogy létrehozta a független képzőművészeti tanszék nevű projektet, amelyet nevezhetünk edukációs, de ellenpedagógiai projektnek is: a hazai felsőoktatásba vitt be kortárs képzőművészeti workshopokat, gyakorlatokat annak érdekében, hogy a művészet gondolkodásmódjai beszivárogjanak az egyetemek falai közé.

Több mint húsz éve működteti az index – a művészet helyszínei című nyomtatott kiadványt, amely 2006 óta index-link néven jelenik meg, és nemcsak az aktuális kiállításokról számol be, hanem a helyzetre reflektáló szövegeket, elméleti írásokat is közöl.

Most pedig, a DLA programja keretében egy kutatáson dolgozik, és az eredményeinek a későbbiekben köztéri művészeti megjelenési formákat is teremtene. A művészi szabadság helyzete és lehetőségei érdeklik, iletve ezen belül az egyén döntései és cselekvései. Itt és most. Illetve nem csak itt és nem csak most, a projekt címe ugyanis: A művészi szabadság kontextusai. Különös tekintettel a 2013 – 2025 időszakra.

„Ha megnézed, hogy most mi van a szcénában, például milyen kiállítások, akkor azt tapasztalod, hogy nagyon kevés az, ami a mindennapjainkra érvényes. Az összes többi múltba tekint, konzerv vagy szakmaiatlan. Miközben a szemünk előtt változik a jelen, az intézményrendszer és a köztér. Szeretném megérteni, hogy miért mondják erre azt művészek, hogy ez mindig is így volt, csak most éppen mások fociznak a pályán, vagy, hogy nem is változtak a körülmények” – mondja erről.

De először is rákérdeztünk arra a bizonyos interjúra és az általa javasolt a szünetre: miért kezdeményezte, és miért gondolta, hogy jó ötlet lenne?

Menesi Attila (MA): Ez a beszélgetés 2011-ben volt és az a rész egy még korábbi projektre utalt vissza. 2006-ban részt vettem a berlini Sparwasser HQ által kezdeményezett in action! című projektben. A kapcsolódó kiadványban A NAGY BEZÁRÁS címmel írtam szöveget, amit a COVID alatt újra elővettünk. Akkor, 2020 májusában, fennállása óta először úgy jelent meg az index-link, hogy egyetlen megnyitó sem volt benne, vagyis a nagy bezárás ténylegesen megtörtént. A kiadvány azzal a céllal jött létre 1999-ben, hogy a művészet helyszíneit és azok programjait közvetítse, és egyszer csak előállt az a helyzet, hogy minden zárva volt, az on view egyet jelentett a no view-val. Ami most van, párhuzamba állítható ezzel. A 2010-es években kezdődött el az a folyamat, aminek következményeként ma „biztonsági művészet”-ről beszélhetünk. Én magam akkoriban tapasztaltam meg először a cenzúra és az öncenzúra különböző megjelenési formáit. De ugyanebben az időben, vagy éppen ezért fejben már alakulóban volt a független képzőművészeti tanszék, ami 2013 óta van jelen a szcénában és azon kívül. Az elmúlt években szerteágazó tapasztalatokra tettünk szert a kortárs képzőművészet és a felsőoktatás kapcsán: az ország számos egyetemén és főiskoláján volt jelen flying art courses projektünk különböző képzési területeken ingyenes kortárs művészeti kurzusokkal. Eddigi 40 kurzusunk – melyeken összesen közel 1500 hallgató vett részt – 12 vidéki, 5 budapesti és 5 külföldi (1-1 osztrák, román és szlovák és 3 szerb) intézményben valósult meg, illetve 6 olyan helyszínen, amelyek nem felsősoktatásiak, de a generációhoz köthetők. 2019 óta azonban már nem tudunk bekerülni a felsőoktatásba, miközben folyamatosan érkeznek új egyetemi hallgatók a network-be.

Azért nem tudtok bekerülni, mert megváltozott a felsőoktatási intézmények struktúrája? Vagy egyszerűen azért, mert ott is leállás volt, a COVID miatt?

MA: Az egyetemi autonómia fokozatos ellehetetlenítése miatt. De szerepet játszott az önszabályozás is. Több olyan kurzusunk is volt, ahol bizonyos témákkal kicsaptuk a biztosítékot, és onnantól kezdve azt a választ kaptuk, hogy az intézmény már nem fogadhat be külsős programot.

Hogy fordítod le ezt magadnak: a rendszer összezár? Vagy pedig úgy, hogy amit csináltok, az végül is ellenpedagógia, független, vagy kritikai pedagógia, és erre most nincs nyitottság.

MA: Mindkettő, de közben időszerűvé vált, hogy közösségekben és köztereken jelenjünk meg és olyan projekteket csináljunk, amik intenzívebben képesek fókuszba állítani egy-egy témát. Már 2015-ben elindultak egyhetes nyári workshopjaink – Ádánd (2015), Hegyeshalom (2016), Velence (2017), Gyulaháza (2018) –, 2020-ban pedig megvalósult a f***k karaván, amellyel kilenc magyarországi településen voltunk jelen. Ez a munkamódszer egyre jobban működött számunkra.

Az működött jobban, hogy megteremtitek a saját magatok helyszíneit? Ha az intézményrendszerhez nem lehet kapcsolódni, akkor azon kívüli platformokat és a helyeket?

MA: Igen, de igény merült fel a résztvevőkben is, akik a network-höz csatlakoztak menet közben, hogy cselekvő művészeti projektekben vegyenek részt. Ők különböző tanulmányi területekről érkeznek, azaz nemcsak művészeti hallgatók, és ez fontos. A nyári workshopok esetében majdhogynem ráböktünk a térképre, és úgy választottunk helyszíneket, hogy mindannyiunk számára ismeretlen területen kezdjünk el dolgozni új szituációkban. Ebben látom a projekt, mint edukációs modell fejlesztését is, az egyre szélesebb földrajzi spektrumú társadalmasításban és minél intenzívebb jelenlétben. Legújabb projektünk célja, hogy valódi diszkurzív tereket hozzunk létre vidéki közösségekben. Művészeti aktivitásokkal terjesztjük ki a kulturális antropológiából ismert résztvevő megfigyelést. Network-ünk tagjai 2023-ban a Balaton-felvidéken tevékenykednek.

Többen rövidebb-hosszabb időtartamra a résztvevő településekre költöznek.

Önkéntes és hétköznapi munkákat vállalunk bolti eladóként, takarítóként, újságkihordóként, bármire nyitottan. Együtt élünk a helyiekkel, részt veszünk a közösségi és a mindennapi életben.

A kölcsönös tanulás jegyében munka után a saját tudásainkat közvetítjük, festünk, színdarabot írunk, vagy éppen animációt készítünk. A projekt kutatási, közvetítési és művészeti aktivitások összessége, amelyek mind közösségi gyakorlatokban valósulnak meg, a részvevő települések lakóit minél szélesebb körben megszólítva.

Mit tekintesz a független képzőművészeti tanszék igazi eredményének? A közvetlen hatást, hogy a kortárs művészeti területet sikerült megismertetni olyanokkal, akik addig nem ismerték annak kommunikációs módjait és gondolkodásmódjait? Vagy pedig azokat az interakciókat, amiket az előbb említettél?

MA: Mindezeket együtt, és leginkább az új szituációkban való közös gondolkodást. De a projektnek folyamatosan vannak más típusú hozadékai is. Most éppen a doktori programom kapcsán tettem fel kérdéseket az eddig bevont több mint 100 művésznek és művészeti szakembernek azzal kapcsolatban, hogy véleményük szerint változtak-e a művészi szabadság feltételei és körülményei 2013 óta. Nagyon érdekes, hogy ezt most ki hogyan látja, és nem a konkrét nevek a fontosak itt. Név nélkül tárgyilagosabban jelennek meg a magatartásminták, a jelenségek és a tendenciák.

A DLA projekted összefügg az elmúlt 10-12 év kulturális politikai helyzetével, és azzal az atmoszférával, amit itt most részben le is írtál, a cenzurális viszonyokkal, az öncenzúrával, a művészi szabadság esélyeivel. Mi ez egész pontosan ez a projekt?

MA: A művészi szabadság kontextusai a témám, különös tekintettel a 2013 – 2025 időszakra, amely mindannyiunk számára jól ismert, illetve amelynek a következő években is részesei leszünk. Foglalkozom a szabadság fogalmának történelmi változásaival, a művészi szabadság különböző értelmezéseivel és a Freemuse legfrisebb, 2022-es State of Artistic Freedom jelentésével. A független képzőművészeti tanszék, mint edukációs modell fejlesztése is a program része, ahogy az a mindezzel összefüggő kritikai pszichológiai kutatás is, amely azt vizsgálja, hogy a jelenleg is zajló művészeti konszolidációhoz hogyan viszonyulnak a szakma szereplői.

Egy történeti tanszéken lehet, hogy azt mondanák, hogy oké, de várj nyolc, vagy tíz évet, amikorra megvan a kellő távolság. Te viszont in situ szeretnéd megragadni a folyamatokat.

MA: Igen, mert a részesei vagyunk. Az előzőekben megfogalmazottakon kívül egyébként is a múlthasználat a jellemző, még az OFF-Biennále is ilyen témákhoz nyúlt, már nem is egyszer. Ezeknek természetesen vannak jelen idejű referenciáik is, mégis a biztonság felé törekszenek, amikor olyasmivel foglalkoznak, ami bizonyos értelemben már lezárult.

Ez is hordozhat éppen kockázatokat. De azt mondod, nincs meg az a válaszkészség vagy bátorság, hogy próbáljuk meg azt elemezni, amiről egyébként a villamoson, meg a közértben meg az utcán beszélgetünk, hogy mi van itt, miben élünk?

MA: Ha megnézed, hogy most mi van a szcénában, például milyen kiállítások, akkor azt tapasztalod, hogy nagyon kevés az, ami a mindennapjainkra érvényes. Az összes többi múltba tekint, konzerv vagy szakmaiatlan. Miközben a szemünk előtt változik a jelen, az intézményrendszer és a köztér. Szeretném megérteni, hogy miért mondják erre azt művészek, hogy ez mindig is így volt, csak most éppen mások fociznak a pályán, vagy, hogy nem is változtak a körülmények. Ez önvizsgálat is, hiszen folyamatosan olyan döntési helyzetekbe kerülünk, amelyek megkérdőjelezik ezt az attitűdöt.

Azért sem egyszerű megragadni a most zajló folyamatokat, mert akkor először is vissza kellene térni 2010 elé. De ezzel együtt kritikát is kellene gyakorolni, mert a 2010 előtti helyzet sem volt ideális. Miközben mégiscsak ott húzódik az az alapvető választóvonal, hogy van-e szabadság, vagy nincs.

MA: Egyszer már mintha megelőztük volna a jelent, aminek szeretnék köztéri megjelenést is adni. A jelen az a nagyon közeli jövő, ami mindjárt itt van, holnap vagy 2023-ban. Ezt a jelenséget, a jelen megelőzését, vagyis a következő fordulatot kellene megragadni. Valahogy úgy, ahogy a sakk függő játszmájában, borítékba kerül a következő lépés.

Miben látod ennek a fordulatnak a lényegét?

MA: Abban, hogy nem megyünk el a dolgok mellett. Mindezzel nem csak mi nézünk szembe, de azok az egyetemisták is, akik a projektjeinkben részt vesznek és utána belekerülnek a rendszerbe. Ha tényleg van – ahogy a kérdésben fogalmaztál – eredménye a tevékenységünknek, akkor a rendszerben is lesz.

Voltak azért különböző szakaszok a 2010-től kezdődő időszakban, és az elején épp a képzőművészeti színtér volt az, amelyik a leghangosabban és talán a leggyorsabban is reagált arra, ami történik. A direkt akciókra gondolok, a Ludwig Lépcsőre, a Szabad Művészekre…

MA: 2013-ban már tevékenykedik a Szabad Művészek csoportosulás, akciónapokat tart a tranzit.hu, zajlik a Szükségállapot sorozat a Pepita Ofélia Bárban, létrejön az Összefogás a Kortárs Művészetért és két hétig tartja magát a Ludwig-lépcső. Sajnos, ma már egyik aktivitás sincs jelen. A szabadság általában forradalmak kapcsán kerül szóba és fogalma sokat változott a politikai szabadságtól az egyéni szabadságig. Egy harmadik fogalom a szociális szabadság.

A cselekvés viszonylatokban, társas kapcsolatokban és közösségekben nyilvánul meg, ilyen értelemben tehát közös szabadság. Ezt érdemes megfontolnunk a művészi szabadság kapcsán is.

Hiába szeretnék én szabad lenni, ha a környezetem nem, és nincs meg a közös szabadságélményünk.

Beleférnek-e a kutatásodba azok a törekvések is, amik egyfajta párhuzamos építkezésre tesznek kísérletet? A sok kicsi, jobb híján függetlennek hívott helyszínről és kezdeményezésről beszélek.

Valóban jobb híján, mert ezeknek a helyszíneknek és kezdeményezéseknek az eseményein, a weboldalán vagy az impresszumában előbb-utóbb feltűnik egy olyan logó, amit nem feltétlenül szeretnénk ott látni. De „ismeretlen művész” barátomat idézve a művészek soha nem maradnak sokáig szomorúak, úgyhogy előzzük meg a jelent! Ezzel kapcsolatban ajánlom Michael Asher egyetlen köztéri munkájának tanulmányozását (Untitled, San Diego, 1991). Ivókút mint oktatáskritika: aki abból vizet iszik, akaratlanul is az azzal szemben álló zászlóra tekint, ami a jelenlegi egyetemi campus helyén lévő egykori katonai kiképző központ emlékpontja.