“Kihasználatlan tér volt, megláttam benne a lehetőséget” – Kopin Katalin, szentendrei PhotoLab
Számos jelentős fotográfus és fotóművész kötődik Szentendréhez és környékéhez, ezért is kapott helyet a Vajda Múzeum épületében a Ferenczy Múzeumi Centrum új kiállítóhelye, amely kifejezetten a fotográfiának dedikált hely. A PhotoLab második éve mutat be új fotóprojekteket, a következő Regős Benedek kiállítása, amely április 6-án nyílik majd. A PhotoLab vezetőjét, Kopin Katalint kérdeztük a helyről és a kurátori gyakorlatáról.
Kopin Katalin művészeti vezető, kurátor fotó iránti érdeklődését még Beke László keltette fel a Pázmány művészettörténet képzésén. A Ferenczy Múzeumban 2010-ben kezdett el dolgozni, számos fontos kiállítás kurátora volt, ezzel párhuzamosan pedig bevonódott a Forgács Társaságba, mely aktívan alakította Szentendre művészeti életét. Innen még hosszú út vezetett a PhotoLab megalapításáig. Erről és a kortárs fotó más kérdéseiről beszélgettünk egy borongós tavaszi napon a Folt Kávézóban, mely korábban az általa szervezett egyéjszakás kiállításoknak is helyet adott, hogy a zárt múzeumi keretek mellett a művészet intézményen kívüli arcát is felmutassák a fiatalok számára.
Nagyon profi anyagot állítottál össze a PhotoLab eddigi tevékenységéről. Ebből már gyanús volt, hogy van közöd az újságíráshoz. Az önéletrajzod olvasva meg is bizonyosodtam, hogy nem csak tanultál kommunikációt, de gyakorló újságíró vagy, interjúkat és videointerjúkat készítesz. Emellett érdekes volt, hogy itt a Ferenczy Múzeumban helyi képzőművészekkel, nem elsősorban fotográfusokkal dolgoztál korábban, mégis végül egy fotográfiai fókuszú kiállítóhelyet alapítottál. Hogy történt mindez?
2010-ben kezdtem el itt, Szentendrén dolgozni, a kisfiam születése után, akkor még csak négy órában. Már ismerős volt a terep, mert egyetemi gyakornokként is jártam itt korábban. Nagyon szimpatikus volt a múzeum és a város összetartó közössége. Úgy gondoltam, hogy jó lenne egyszer, a későbbiekben itt dolgozni, érdekelt az a változatosság, ahogy a művészet jelen van a városban. Az első munkám Ámos Imre életművének feldolgozása volt. Utána számos lehetőség adódott, különböző szentendrei helyszíneken rendeztem kiállításokat és dolgoztam együtt művészekkel. Ezekben az esetekben csak részben kaptam szabad kezet. 2013-ban volt az első olyan kiállítás, ami már kifejezetten az én kurátori elképzelésem szerint alakult. Ez volt a Testobjektív, ahol különböző műfajok egymás mellett kaptak helyet. Volt installáció, videómunka például Katarzyna Kozirától, és fotó is, nagy számban, Telek Balázstól, Gőbölyös Lucától, Szász Lillától páldául.
Megnéztem a portfolióban ennek a kiállításnak a dokumentációját, az alkotókat kategóriák mentén soroltad fel, ahogy most is kiemelted: fotó, festészet, installáció, satöbbi. Azon gondolkodtam, hogy miért vannak így csoportosítva a művek, művészek, miközben a kiállítótérben együtt, egymás mellett jelennek meg. A PhotoLab is kifejezetten fotográfiával foglalkozó intézmény lett. Szerinted van értelme a fotót minden más műfajról leválasztani? Segíti a kortárs fotó értelmezését, ha külön intézményrendszert építünk köré?
Igen, ez jó kérdés. A Testobjektívet bemutató prezentációban valóban külön műfajonként soroltam fel a neveket, azonban a kiállításon és a katalógusban meghatározott témák mentén kerültek egymás mellé a munkák. Egy-egy kiállításon belül szeretem vegyíteni a műfajokat, vagy párhuzamosan megmutatni, hogy ugyanarról a témáról ki mit gondol. A Testobjektív épp erről szólt. Azonban meg is nyitotta előttem a fotográfia izgalmas terepét. Annak ellenére, hogy még számos képzőművészeti kiállítást rendeztem utána, elkezdtem a fotó alapú munkákra fókuszálni.
Mikor megszületett a második kisfiam, kicsit több időm volt, újragondoltam, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Tíz évet már eltöltöttem itt a múzeumban, és úgy éreztem, hogy érdemes lenne hangsúlyozottabban a fotóval tovább menni.
Nem szeretném nagyon elkülöníteni, a PhotoLab inkább arra a sajátosságra válaszol, hogy itt Szentendrén sokféle kiállítóhelyünk van, eltérő fókusszal, a fotónak azonban eddig még nem volt dedikált tere. Ez a kis tér szabad mozgásteret jelent számomra, ahol tudok előre tervezni, nem random módon kapok egy idősávot valamikor az év folyamán. Nem kell sietni, előre gondolkodhatok. Egyszerűen örülök, hogy van egy tér, ahol autonóm módon lehet tervezni és szorosan együttműködni kortárs fotográfusokkal.
Mi volt itt korábban a PhotoLab helyén?
Ez a Vajda Múzeum épülete. Április végén újranyílik a Vajda Lajos kiállítás az emeleti teremsorban. A PhotoLab lényegében az épület alagsorában kap helyet. Itt korábban az Európai Iskolához kapcsolódó kiállítás volt, de komolyabb festészeti életművek bemutatására alkalmatlan a tér, például egy nagy méretű Korniss Dezső művet nem lehet itt bemutatni, viszont egy-egy fotós projekt prezentálására kiváló. Kihasználatlan volt a tér már évek óta. Megláttam benne a lehetőséget.
Az első évben szentendrei alkotók, vagy szentendrei kötődésű alkotók állítottak ki. Ebben az évben pedig nemzetközi elismertségű alkotókat mutatsz be. Ez elég tág megfogalmazás. Miért a nyitás?
Tavaly Bácsi Róbert László kiállításával indultunk, majd az Orbital Strangers alkotópáros hozott egy kifejezetten ide készülő anyagot, nyáron Deim Balázs időről szóló sorozatát mutattuk be, végül Csontó Lajos kiállítása jött. Most Regős Benedek projektjén dolgozunk, ő is szentendrei alkotó, tehát folytatjuk a megkezdett sort, ez a fókusz is megmarad. Miközben egy kicsit tágítani is szeretném a kört ezért meghívtam Hajdú D. Andrást és végül Dóka Bélát.
Fotó: Deim Balázs, FMC
Tavalyhoz képest idén kevesebb kiállítás lesz. Az energiaválság következtében kellett bezárnotok?
Igen, időlegesen bezártak az intézményeink, a többségük legalábbis, a fűtési szezon miatt. Nem maradt ki teljes három hónap, mert hétvégén, vagy részlegesen nyitva tartottak a különböző múzeumi egységek. A PhotoLab is látogatható volt hétvégente decemberben és januárban. Február-március maradt ki lényegében.
Nagyon várjuk az áprilisi nyitást, a PhotoLab-ban idén három alkotó kap bemutatkozási lehetőséget. Nem csoportos kiállításokat rendezünk, mert a tér adottságai inkább egyéni kiállításokra alkalmasak.
Erre az évre már egy külföldi alkotót is meghívtam, mondhatom a nevét is, bár meg nem valósult projektekről az ember nem szívesen beszél. Dmitrij Markov, orosz fotográfust kerestem meg a galériáján keresztül, és éppen sikerült megbeszélni a kiállítást, mikor kitört a háború. Úgy érzem, hogy több fronton is akadályozva lenne a kiállítás, így el kellett halasztani, habár a nemzetközi nyitás jegyében hívtam meg.
Szerinted mit jelent a nemzetközi elismertség, mire figyelsz, amikor választasz valakit?
Dóka Béla például, inkább külföldön ismert, Magyarországon kevésbé. A kubai anyaga ugyan nem új, de itthon ebben a formában még nem volt kiállítva. Dóka sokat mozgott nemzetközi közegben, voltak külföldön kiállításai, és rendszeresen jelent meg külföldi lapokban, tehát be van csatornázva a nemzetközi szcénába. Akárcsak Hajdú D. András, aki többek között a norvég köztelevíziónak dolgozik, és idén nagyon sok külföldi publikációja volt.
A fotográfián belül elég változatos területeket képviselnek a kiállított fotósok: kísérleti fotográfia, Deim Balázs, konceptuális fotográfia, Csontó, ott vannak a riporterek a dokumentarista fotóesszéikkel, aztán az Orbital Strangers, akik az alkalmazott portré és divatfotó felől érkeznek. Számodra ezt a sokféleséget jelenti a fotó?
Valójában pont ezt akarom megmutatni, hogy mennyiféle lehet a fotó, hogy mennyi módon lehet használni, mint médiumot. Bácsi Robinak öt hosszútávú dokumentarista anyagát fűztük fel a szabadság témája köré. Az Orbital Strangers, akik magazinfotós és portréfotós irányból jönnek, és filmekben is közreműködnek standfotósként, itt egy erősen konceptuális munkát valósítottak meg, kiléptek a megszokott mederből, és valami újat tudtak létrehozni. Deim Balázs egy éven át dolgozott a valóban kísérleti jellegű, analóg fotográfiát használó anyagán. Csontó Lajos is új formát választott a művei megmutatására, nagyon izgalmas volt ezt a folyamatot végigkövetni. Az is cél, hogy motiváljuk az alkotókat, hogy ami csak a gondolataikban körvonalazódik, az a gyakorlatban is megvalósuljon. Adott ez az egyszerű tér és teljesen mást tud mutatni kiállításról-kiállításra a változatos munkáknak köszönhetően. Azt mondanám, hogy nem műfajokban gondolkodom, hanem új fotográfiai anyagok megvalósításában, „előhívásában”.
Az látszik, hogy nagyon komolyan gondozod ezeket az anyagokat. Részt veszel az előkészítésben, segíted a projektek megvalósítását, ott vagy az installálásnál és interjúkat is készítesz az alkotókkal.
Fontos, hogy ne elszigetelt kiállítóhely legyünk, hanem benne legyünk a folyamatokban, ezért nyitunk többfelé. Az előkészítő munkában változóan veszek részt, ahogy az adott alkotó ezt igényli. Minden projektnél mást teszek hozzá, más mélységben tudok belefolyni a munkába. Van, aki azt szereti, hogyha már az első képek válogatásától jelen vagyok és együtt találunk ki mindent, van, aki ettől sokkal függetlenebbül dolgozik és beállít a kész anyaggal. Izgalmas, hogy a művészek szabják meg az együttműködés szintjét vagy mikéntjét, én alkalmazkodom ehhez.
Elkezdődött egy gyűjtemény építése is. A fotográfusok rengeteg új anyagot használnak, matricára nyomtatott képeket állítanak ki, kevésbé értékes, efemer felületeket építenek be az installációikba. A gyűjteménybe, gondolom, nem kerülhetnek be a kevésbé időtálló hordozók…
Az alkotók nagyon merészen nyúlnak a fotó műfajához, néha úgy érzem, sokkal bátrabban, mint ahogy a képzőművészeti alkotások esetében ezt megszokhattuk.
A kiállítótérben bármit meg lehet tenni a képekkel, lehet földre vagy plafonra helyezni őket, be lehet lógatni vagy térinstallációként értelmezni a műveket. Sokféle anyagot használtunk már eddig is, de figyelünk arra, hogy végül műtárgy értékű alkotások kerüljenek be a gyűjteménybe. Csontónál részben efemer anyagokkal dolgoztunk, tervrajzpapírra lettek printelve a hatalmas fotók, ezek nyilván bontáskor megsemmisültek, tehát nem lehetett műtárgyként kezelni őket. Az ő alkotói gondolkodásába ez abszolút belefért, de a gyűjteménybe végül 15 másik munkája került be egy sorozat részeként, NKA pályázat révén.
Érdekes, ahogy az installatív elrendezés vagy a különböző, efemer anyagok hogyan formálják a fotografikus gondolkodást, hogyan teszik összetettebbé a jelentésrétegeket, de gyűjteményezési szempontból valóban fejfájást okozhatnak.
Ez izgalmas kérdés, Szentendre a performansz és videóművészet, a land art, a public art, a helyspecifikus installációk terepe is, így muzeológusokként fel vagyunk készülve arra, hogy olyan művekkel is dolgozzunk, melyek adott esetben tényleg megsemmisülnek, csak egy adott időszakra szólnak, gyűjteményezési vagy restaurátori szempontból pedig kockázatot rejtenek és kihívás elé állítanak minket.
Kinek szólnak a kiállítások? A tavalyi év, a helyi alkotók miatt könnyebben megszólíthatta az itt élő közösséget. Ebben az évben kikre számítasz itt látogatókként?
A kiállításokon az adott alkotó köre mozdul meg elsősorban, az a közeg, amelyben ő otthonosan mozog, ehhez csatlakozik a szentendrei közönség. Lettek törzsvendégeink, akik minden megnyitóra, programra eljönnek, nekik különösen örülök. Többféle kísérőprogramot szervezünk, melyeknek épp a közösségépítés a célja. Bácsi Robi kiállítását például a Vajda Lajos Stúdió alkotói zárták, itt volt efZámbó István, Vincze Ottó és Margit Szabolcs is. Igyekszünk több szinten megmozgatni a közösséget, ezért minden kiállításhoz múzeumpedagógiai programot is kidolgozunk. A tinédzser korosztályhoz pedig a PhotoLab diák nagykövete, egy 15 éves gimnazista szól. Ő a saját csatornáin osztja meg az infókat. A nyári táborunkban Deim Balázs kiállításához kapcsolódva az analóg technikával és a camera obscurával ismerkedtek a gyerekek egy héten át. Mindig vannak filmvetítéseink is, az alkotók választanak olyan filmeket, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak a kiállítás anyagához és inspirálták őket. És elkezdtük a MasterClass sorozatot, amikor a kiállító egy számára fontos mentort, mestert hív el a galériába. Bácsi Robi Bánkúti Andrást hívta el, Deim Balázs pedig Drégely Imrét, de jelen volt már közreműködőként Gerhes Gábor, Tasnádi József, Batykó Róbert, Áfra János és Csanádi-Bognár Szilvia is többek között.
Bácsi Robert kiállításán, ha jól emlékszem, helyet kaptak az ukrán háború képei is, az előtérben.
Igen, február 11-én megnyitottuk Robi kiállítását és 24-én kitört a háború. Mivel az anyagban eleve helyet kaptak etnikai konfiktusok, ezért kerestük annak a lehetőségét, hogy hogyan reflektáljunk a kialakult helyzetre. Az Odesa Photo Days felhívására válaszolva adtunk teret a háború első képeinek egy külön a háborús konfliktusnak dedikált falon. Kateryna Radchenko közreműködésével Michael Palinchák fotóit kaptuk meg, ezek mellé kerültek Hajdú D. András és Hölvényi Kristóf képei. Ezzel egyidőben jótékonysági gyűjtést szerveztünk a Kijevi Gyermekkórház számára. Az Orbital Strangers pedig egyművet ajánlott fel, melyre a múzeum oldalán lehetett licitálni, a befolyt összeget a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segítségével a menekültek számára juttattuk el.
Mintha nem lett volna még egy női kiállító sem, pedig a fotós szakma nagyon sok kiváló női alkotót tud felmutatni.
Ez véletlenül alakult így, a jövő évre már két női alkotót is felkértem, én is éreztem, hogy félrebillent az egyensúly.
