A paradox helyzetekkel egész életművében játszó, kísérletező, azokon elmélkedő Szabó Ádám „a fény aktív ellenfelét” materializálja szoborrá – írta Szabót idézve Kozma Zsolt kurátor a művész legutóbbi, az Inda Galériában megrendezett kiállításának megnyitójához. Ennek a tárlatnak az apropóján készült interjúnkban az árnyékművek mellett a világpolitika és a honi kulturális közélet árnyékos oldalai is szóba kerültek.

Az árnyékkal mint témával foglalkozó munkáidból nemrég volt látható három teremnyi az Inda Galériában, illetve nem sokkal előtte egy csoportos kiállításon, a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben (ICA-D) is volt belőlük egy merítés. De az árnyék-szobrok korábbi variációból néhányat már 2018-ban is megmutattál az Inda Galéria-beli önálló kiállításodon.

Messzebbről nézve lényegében szinte minden képzőművész két-három visszatérő témát visz, legfeljebb a formán variál. Ugyanakkor elvárás a kortárs művésszel szemben, hogy mindig valami újat és meglepőt mutasson. A képzőművészeti világot a minket körülvevő világhoz hasonlóan egyfajta fogyasztói gondolkodás határoz meg; állandóan pörögni kell és újjal előjönni. 

Az árnyékos műveket például megelőzte egy hosszabb másik, amikor füstök, ködök, felhők szobrászi megformálása érdekelt, és a végeredmény általában úgy nézett ki, hogy valamilyen fém-, fa,- vagy kőszobrot egészített ki egy gyapjúból vagy vatelinből készült pamacs. Izgatott, hogy egy olyan efemer jelenségnek, mint a füst, milyen határozott formája van.

Azért valószínű, hogy nem csak formai megoldások foglalkoztatnak; a mostani “árnyékos” kiállításod egyik legerősebb darabja egy (feltehetően) harci repülőgép “árnya”, aminek a létrejötte talán nem független az orosz-ukrán háborútól. 

Az alkotó nem tudja magát elzárni a világ történéseitől, meg nem is akarja. Pedig nehéz dolog az aktualitás, mert ha valami túlságosan is aktuális, akkor félő, hogy a mű elveszti az értékét vagy az értelmét, amint az adott aktualitásnak vége van. Az említett munka születésére valóban hatott a szomszédunkban zajló háború; ez egy bombázó, pontosabban egy precíziós bombázó repülőgép árnyéka. Az árnyékban eleve van valamifajta baljóslatú, magának a fogalomnak is van egy olyan értelmezési tartománya, ami az elmúláshoz, az árnyékvilághoz kapcsolódik, meg persze ott van például a settenkedő árnyék, a lassan bekúszó árnyék, az eseményeknek hosszú árnyéka tud lenni, ami azt jelenti, hogy valamilyen történésnek időben hosszan tartó hatása lehet. Szóval ez a kontextusa az egésznek, így ez egy orosz bombázó repülő árnyéka egy város felett: a leegyszerűsített formákból álló kubusokra vetül a repülőgép árnyéka. Majdnem olyan, mintha romokat látnánk, pedig nem azok, az épületekből és a köztük levő térből csak az elhaladó gép rájuk vetülő árnyékát tartottam meg. Ez egyfajta fenyegetettség-érzést azért ad.

Annak, aki nem ismeri fel rögtön a repülőgép-formát a kiállítótér padlóján kirakott elemeket látva, segít a falra kihelyezett képernyőn megjelenő felülnézet.

…amit egy kamera vesz fel valós időben, vagyis a néző is bekerül a képbe, érezheti úgy, hogy figyeli őt a kamera. Amikor ezt a munkát készítettem, eleinte abban gondolkodtam, hogy majd valami emelvényt építek mellé, amiről nézve majd át lehet tekinteni a teljes képet, és úgy áll össze a repülőgép formája a látogató számára. Ez a mű eredetileg egy németországi kiállításra készült  a Schafhof Europäisches Künstlerhaus Oberbayern-ben, Freisingben volt tavaly egy kiállításunk Nagy Barbarával. És amikor ott kiderült, hogy különböző okok miatt nem lenne jó oda emelvényt építeni, akkor valaki a jelenlévők közül felvetette, hogy miért nem szerelek fel egy kamerát monitorral?  Eike, aki most ott a művészeti igazgató (Eike Berg, aki korábban több mint 20 évig Magyarországon élt, és ezalatt a hazai videóművészet központi alakjává vált – a szerk.),  természetesen azonnal szerzett kamerát, monitort és mindent, ami kellett. 

Nem ez az első háborúra reflektáló munkád. A korábban említett füst/felhő/pára-időszakodban, még 2016-ban készült egy puskasorozat is…

Éppen akkor zajlott a szíriai háború, és tulajdonképpen arra reflektáltam, de a megvalósításban valójában  XVI.-XVII. századi metszetek játszottak szerepet. Azokon a metszeteken a puskákból, ágyúkból ilyen kis cuki pamacsok lógnak ki  torkolattűzként… A fegyvereket replika szinten készítettem el: lemértem, lefotóztam, körberajzoltam a Hadtörténeti Múzeumban, meg máshol, és megfaragtam őket fából, amennyire pontosan csak tudtam, majd a végükre oda tűztem a pamacsokat, mint füstöt. A Paksi Képtárban War Games című kiállításon szerepeltek egyszerre utalva a háborúra és a háborús játékokra. Mindig vannak katonák, és mindig van valaki, akit meg lelőnek. Az, hogy éppen ki kicsoda,  változik, de maga az aktus azonos. Tulajdonképpen ez volt az alapgondolat. És persze az ezen való gondolkodásom nem független attól sem, hogy a hazai politikai közbeszédben sajnos jó ideje állandósultak a háborús hasonlatok.

….és kialakultak hadállások is, a vizuális kultúrán belül is. Nem akarnám ok nélkül kiélezni a dolgot, de a Műcsarnokban augusztus végéig látható egy csoportos szobrászati anyag, amivel majdnem egy időben nyílt a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben (ICA-D) is egy szoborkiállítás a Baguda Egyesület tagjainak részvételével (igaz, ez az utóbbi már be is zárt). Nagyjából ugyanannak a szobrász generációnak a tagjai állítottak ki a két helyen. Érdemes-e keresni, lehet-e találni a két csoport között karakteres esztétikai különbségeket, radikálisan eltérő megközelítéseket, a fennálló intézményrendszerrel kapcsolatos eltérő véleményeket?

Nagyon eltérő hangulatú volt a két kiállítás, dehát a terek is nagyon eltérőek, és egyik tárlat sem azzal a céllal jött létre, hogy valamiféle keresztmetszetet nyújtson a magyar kortárs szobrászatról, habár a kettő együtt valamiféle generációs keresztmetszetet mégis ad, mert azért ezeknek az alkotóknak a többsége késő 40-es, kora 50-es életkorban van. Még csak ideológiailag sem lehet szétválasztani a két csapatot, egyik sem homogén ebben a tekintetben, a baráti és kollegiális szálak pedig összekötnek bennünket. A mi szűk szakmai közegünkben az értelmesebbje az ideológiai csatározást nem feltétlenül műveli a hétköznapokban, vagy ha igen, akkor azt a művészettől kicsit függetleníti. Úgyhogy tök jó, hogy volt két olyan kiállítás is, ami a szobrászattal foglalkozik – én a végén kb. erre jutottam. 

Bár én tudatosan nem állítok ki a Műcsarnokban, ez nem jelenti azt, hogy nem megyek el oda kiállításokat megnézni, sőt, sokkal inkább elmegyek, mert szeretnék képbe kerülni azzal, ami ott van. Ez egy egyéni döntés, amivel én legfeljebb a saját életemet nehezítem meg. Minden alkalommal, amikor meghívnak kiállítani oda, akkor mindig újra felmerül ez a kérdés, hogy hát valójában kinek teszek én jót ezzel az egésszel – senkinek.

Közel harminc éve alkotsz, elvégezted a művészettörténet szakot is a szobrász-szakkal párhuzamosan, doktoráltál, oktatsz, most is a tanítványaid év végi kiállításában beszélgetünk,  képvisel egy jó galéria, rendszeresen állítasz ki.  Az aktuális  magyarországi kultúrpolitikai viszonyokon túlmenően mi az, amin  leginkább változtatnál? 

Azon túl, hogy nagyon gyenge az intézményeink nemzetközi beágyazottsága, a helyzet az, hogy nincsenek, valójában sosem voltak magyar kortárs képzőművész szupersztárjaink ebben a sztárkultuszos világban. Nekünk valójában B kategóriásaink vannak leginkább. Persze vannak világklasszis alkotók, de itthonról még mindig szinte lehetetlen igazán komoly művészeti karriert befutni, miközben a szomszédos országokban azért ez lehetséges. Nálunk nincsenek megegyezések a legalapvetőbb kérdésekben sem, tehát hogy kik lennének azok a mértékadó személyiségek a XX. századi magyar művészettörténetben, de leginkább a világháborút követően, akiket föl lehet, föl kellett volna emelni és vinni.

Borítókép: Téridő, 2019, bádog. Fotó: Simon Zsuzsi