“A művészi szabadság olyan értelemben mindenképpen beszűkült, hogy nincs esélyegyenlőség, nincs szabad értékverseny és nagyon komolyan lecsökkentek az elérhető források.” Orbán György képzőművész a Szabad Művészek csoport tagjaként vett részt tiltakozó akciókban 2012-13-tól kezdődően, és a Ludwig Múzeum tíz évvel ezelőtti elfoglalásánál is ott volt. Most ő válaszol A mű kérdésére.

Tíz évvel ezelőtt, 2013 tavaszán zajlott a Ludwig Lépcső néven ismert épületfoglalás, a hazai kulturális politika jobboldali-nacionalista (illiberális?) fordulatával szembeni talán legnagyobb tiltakozó akció. Ez az akció egyike volt a 2012 és -15 közötti tiltakozáshullámnak, amelynek során a Szabad Művészek csoport, az Összefogás a Kortárs Művészetért és más csoportosulások demonstráltak. Ebben az időben zajlott a Tranzit Akciónapok sorozata, amelynek során a kortárs művészeti színtér számos szereplője tett kísérletet a dolgok közös megvitatására, 2014-ben indult az Eleven Emlékmű, a kormányzat emlékezetpolitikájával szembeni tiltakozó akció és párbeszéd-sorozat.

2013 kulcsév volt a magyar művészeti intézményrendszer átalakítása, a művészeti szabadság intézményes feltételeinek szűkítése szempontjából.  Akkor, a 2010-es évek elején, a kortárs képzőművészeti színtér volt az első, amely határozottan tiltakozott a hatalom lépései ellen. Ugyanis a kulturális mezőben ez a színtér ismerte föl és azonosította elsőként e radikális változások természetét – mint mára kiderült, pontosan.  

A mű körkérdés formájában igyekszik megszólítani néhányat az akkori szereplők, résztvevők, jelenlevők közül.

Miként látod tíz év távlatából 2013-at, illetve hogyan látod az eltelt időt a hazai művészet, a művészeti szabadság helyzete szempontjából? Mi a te szubjektív megélésed erről a tíz évről?

A 2010-es éveket valóban nevezhetjük fordulópontnak, hiszen a rendszerváltás óta eltelt időben nem igen volt olyan állami, kormányzati beavatkozás a kultúra területén, mint amilyen ebben az időszakban megtörtént. A hatalom adott és elvett, illetve úgy adott, hogy azzal elvett. Hogy ezt viszonylag könnyedén megtehette, annak az okai sokkal korábbra nyúlnak vissza. Többek között a szélesebb értelemben vett szolidaritás, összefogás hiányát, a finanszírozási rendszer, és a szakmai keretek jellemzően egyoldalú kialakítását lehet elsőként említeni. Illetve azt is, hogy a hatékony szakmai érdekérvényesítés technikáit sem sikerült kialakítani.

Nem alakult ki, nem épült ki fenntartható hálózatos kapcsolat kis és nagy intézmények, fővárosi és vidéki helyszínek között, legföljebb csak egy-egy konkrét projekt kapcsán. A szigetszerű együttműködések és kiállások nem adódtak össze és ezért nem váltak megkerülhetetlen ellenállássá, vagy ami ennél is fontosabb, nem váltak közös érdekké. A jelentős taglétszámmal bíró FKSE egy időben, a 2000-es évek közepén, végén, mint szakmai szervezet igyekezett abban az értelemben is érdekképviseletként fellépni, hogy párbeszédet kezdeményezett olyan meghatározó szakmai kérdésekben, mint az intézményvezetői pályázatok kiválasztási folyamata. A kezdeményezés célja az volt, hogy nyilvánosságot biztosítson a pályázóknak, a döntéshozóknak és a szakma szereplőinek, ezzel is átláthatóbbá téve a folyamatot. A döntéshozatalt azonban ez nem igazán befolyásolta. A pályázatok nem váltak a benyújtáskor nyilvánossá, a döntési folyamat nem lett átláthatóbb.

Az elmúlt több, mint harminc év egészéről sem mondható el, hogy a kultúra területén minden transzparensen működött volna, akár a finanszírozást, akár a szakmai hátteret vizsgáljuk.  Az érintetteket – a kulturális szereplőket, akik jellemzően civilek – nem, vagy csak csekély mértékben vonták be a döntéshozatalba, ennek pedig többek között az lett a következménye, amilyen események a 2010-es években követték egymást. A rendszerváltással nem enyhült az államtól való függés – elégséges és egészséges mértékben nem alakultak ki rendszerszintű alternatív finanszírozási formák –,  a mindenkori állam pedig minimálisan volt korlátozva abban, hogy a beszedett adóforintokat mire és milyen arányban fordítsa egy-egy területre. Egy választópolgárnak arra még lehet befolyása, hogy kit juttasson döntéshozói pozícióba, de abba már semmilyen beleszólása sincs, hogy mire fordítsák az általa megtermelt javakat.

A kultúra – annak is leginkább a non profit, kritikus, kísérletező iránya – alapvetően olyan terület, amelynek szereplői a fennmaradásukhoz szükséges forrásokat nem, vagy nem teljes egészében képesek önmaguk kitermelni, ezért állandó támogatásra van szüksége. A kezdeti finanszírozási formák – NKA, NCA – többszöri átalakítás után mára már tulajdonképpen eltűntek, a kulturális terület adóvisszatérítések formájában sem jut finanszírozáshoz. Az pedig, hogy a kulturális tartalomhoz való hozzáférésért a kultúrafogyasztónak anyagi áldozatot is kell(ene) hoznia, csak az utóbbi években kezdett szélesebben is elfogadott, napi gyakorlattá válni.

A kiinduló felvetést árnyalnám egy kicsit, mert számomra a 2013-ban megvalósult protest akción túl legalább olyan fontos, ha nem fontosabb az a folyamat, ahogy a képzőművészeti közeg eljutott addig, hogy megszervezze magát és radikális formában artikulálja a véleményét. Egy fragmentált, heterogén közegről beszélhettünk – talán még ma is ilyen, csak másképpen, más okokból – és ez az az időszak volt, amikor a különböző szereplők, művészek, kurátorok, elméleti szakemberek érdemben kezdtek el kommunikálni egymással.

Ennek a kommunikációnak adott teret és keretet a tranzit.hu fóruma; az itt megfogalmazott felvetésekből pedig jellemzően a Szabad Művészek csoport szervezte meg az akciókat. Az akciók „sikere” a kitartáson és a nyilvánosságon túl a párbeszédben és az együttműködésekben nyilvánult meg leginkább. Persze fontos eleme volt a szimbolikus fellépés is. Ilyen értelemben – szimbolikus szempontból –, a Pesti Vígadó ünnepélyes átadása az MMA-nak, illetve a megnyitó megzavarása a “pénzesős” performatív akcióval sokkal erősebben demonstrálta, hogy mennyi közpénz folyt el mindenfajta demokratikus kontroll és előzetes egyeztetés nélkül. A Szabad Művészek csoport által szervezett akciók azért jöttek létre, hogy vizuálisan megjelenítsék, felerősítsék és egyértelművé tegyék a képzőművészeti szcéna üzeneteit.

A jelenlegi helyzet már más. Egyrészt van, ami megszilárdult. 2013-ban egészen konkrétan a protest akció kiindulópontja egy nem átlátható igazgatói pályázat volt. Ma már jellemzően kinevezések és nem pályázatok döntik el, hogy ki kerüljön egy intézmény élére. Ma már a kulturális, képzőművészeti közegbe belépők nem intézményeket akarnak el- illetve visszafoglalni, hanem saját intézményeket és új kereteket, gyakorlatokat hoznak létre. Bár az SzFE-t is elfoglalták a hallgatók, de aztán világossá vált, ha nem akarják veszni hagyni az értékeket, amiket hosszú évek alatt létrehoztak, akkor ki kell lépniük a struktúrán kívülre és egy új intézményt kell elindítaniuk. Ezért jött létre a Freeszfe. (Az SzFE-n „csak” a fizikai teret lehetett elvenni, ami persze nyilvánvaló veszteség.)

Fontos a kiállás valami mellett, de úgy gondolom, hogy akkor válik ez igazi értékké, ha a befektetett energiák nem csak egy-egy tüntetésben, protest akcióban manifesztálódnak, hanem valamilyen hosszabb távú együttműködésbe lehet ezeket beleforgatni.

Szerintem ma sokkal inkább megőrzendő érték az, amit saját erőből hoznak létre. Igaz, a kezdeményezéseket a kényszer indítja el leginkább, mégis sok jó gyakorlat jött létre az elmúlt időszakban. Ilyennek látom az OFF-Biennale Budapestet, amit egyébként nagy(obb) költségvetésű intézményekben szocializálódott kurátorok indítottak el 2013-ban – azaz a 2015-ös első kiadásra már ekkor elkezdtek készülni. Nekik kiemelten fontos volt, hogy amennyire csak lehet, távol tartsák magukat a közpénzektől és igyekezzenek saját erőből – pályázati, és humán erőforrásokból, önkéntes munkából – fenntartani a projektet.

Ugyanilyen jó példának tartom többek között azokat a „közösségi” galériákat, kiállítóhelyeket, mint a Pince, vagy a Műtő, amit fiatal képzőművészek és elméleti szakemberek hoztak létre elsősorban nem maguknak, hanem a annak a korosztálynak, amelyik az egyetem után lehetőséget keres a megmutatkozásra.

Fontos megemlíteni a Bagázst, ami bár nem egy képzőművészeti projekt, de önkéntesként képzőművészek is közreműködtek benne. Ez egy esélyteremtő, integrációs program, amely amellett, hogy oktatási felzárkóztatást is biztosít, a mindennapi életben is segít eligazodni a bagi roma gyerekeknek és felnőtteknek. Ott van Menesi Attila f***k (Független Képzőművészeti Tanszék) projektje, egy repülő egyetemi kurzus-sorozat, amely 2013 óta működik. Ebben a programban – ami egyébként ugyanannyira közösségi együttműködés, mint amennyire egy egyéni képzőművészeti akciósorozat – a résztvevők kritikus gondolkodásra való késztetése az egyik legfőbb elem.

Ugyanígy említésre méltó Thury Lili grafikusművész, aki több közösségi alkotói projektet is létrehozott azzal a céllal, hogy megmutassa, hallassa, felerősítse a kevéssé látható társadalmi csoportok hangját. Ilyen volt a Bagázsban végzett munkája, a Dzsumbuj, mint lakóközösség témájának feldolgozása, vagy éppen a VIII. kerületben élő nőket bevonó, általuk létrehozott szubjektív térkép létrehozása. Ezek az utóbbi projektek már hosszabb távú együttműködésben jönnek létre és részük az utánkövetés is. Így esélyt adhatnak arra, hogy mélyebb társadalmi változások indulhassanak el. A felsorolt példák mind azt mutatják, hogy a képzőművészet területén alkotók és elméleti szakemberek ma már olyan programokat is létrehoznak, amelyek nemcsak fontos kérdéseket tesznek fel, hanem egy-egy hátrányos helyzetű csoporton segíthetnek is.

A művészi szabadság olyan értelemben mindenképpen beszűkült, hogy nincs esélyegyenlőség, nincs szabad értékverseny és nagyon komolyan lecsökkentek az elérhető források.

Ami ma megvalósul, az a kitartó egyéni erőfeszítéseknek, jelentős önkéntes munkának, akár az önkizsákmányolásnak is köszönhető.

Borítókép: Einstand, flashmob, 2013. február 19., Fotó: Csoszó Gabriella / FreeDoc