„Sokan mondják, hogy a kultúrharc természetes állapot, én mégsem gondolom annak. Szerintem mérgező. A mai helyzet azért nehéz és összetett, mert kellene találni egy olyan kiutat, amely nem egyenlő a feladással vagy a hamis kibéküléssel” – Nemes Csaba képzőművész számos tiltakozó akcióban vett részt 2013-ban, a hazai kulturális politika fordulatát jelentő évben. Elsőként ő válaszol A mű körkérdésére, amely 2013-ról, és az azóta eltelt tíz esztendőről szól.

Tíz évvel ezelőtt, 2013 tavaszán zajlott a Ludwig Lépcső néven ismert épületfoglalás, a hazai kulturális politika jobboldali-nacionalista (illiberális?) fordulatával szembeni talán legnagyobb tiltakozó akció. Ez az akció egyike volt a 2012 és -15 közötti tiltakozáshullámnak, amelynek során a Szabad Művészek csoport, az Összefogás a Kortárs Művészetért és más csoportosulások demonstráltak. Ebben az időben zajlott a Tranzit Akciónapok sorozata, amelynek során a kortárs művészeti színtér számos szereplője tett kísérletet a dolgok közös megvitatására, 2014-ben indult az Eleven Emlékmű, a kormányzat emlékezetpolitikájával szembeni tiltakozó akció és párbeszéd-sorozat.

2013 kulcsév volt a magyar művészeti intézményrendszer átalakítása, a művészeti szabadság intézményes feltételeinek szűkítése szempontjából.  Akkor, a 2010-es évek elején, a kortárs képzőművészeti színtér volt az első, amely határozottan tiltakozott a hatalom lépései ellen. Ugyanis a kulturális mezőben ez a színtér ismerte föl és azonosította elsőként e radikális változások természetét – mint mára kiderült, pontosan.  

A mű körkérdés formájában igyekszik megszólítani néhányat az akkori szereplők, résztvevők, jelenlevők közül.

Miként látod tíz év távlatából 2013-at, illetve hogyan látod az eltelt időt a hazai művészet, a művészeti szabadság helyzete szempontjából? Mi a te szubjektív megélésed erről a tíz évről?

2013-ban még tartotta magát az az illúzió, hogy előbb-utóbb változik a politikai klíma, az akkori helyzetben nem volt biztosra jósolható, hogy egy ennyire erős és ilyen hosszan bebetonozott rendszer alakul ki. Mostanra nem csak a NER kétharmados hatalma stabilizálódott, hanem a kritikai hangok is megszelídültek. Lényegében minden művészeti terület „jól megkapta a magáét”, nincs olyan ágazat, ahol ne nyúltak volna radikálisan bele az intézményi struktúrába. Ugyan nincs nyílt cenzúra (mert nem is szükséges), de kitapintható, hogy a hatalom mit tűr el és mit nem. Az öncenzúra felerősödött, az intézmények „be vannak árazva”, lehet tudni, hogy melyik mit bír el, mit mer bemutatni. Kialakult egy stabil NER-kompatibilis világ, amely persze maga sem homogén, megfér benne sok árnyalat, és vannak azon belül is konfliktusok, dominanciaharc.

Ezzel párhuzamosan létezik egy NER-en kívüli világ, ami töredezett, atomizált, próbál látszani és jelen lenni. Nem annyira elszigetelt, mint a Kádár-korszak második nyilvánossága, viszont a napi túlélés nagyobb gondot jelent számára. Viszonylag kevés alternatív, független műhely alakult, nem könnyű életben tartani ezeket a helyeket. Konyhapénzből nem megy, a támogatások hol nyíltan, hol egyre nyilvánvalóbban elmaradnak a kritikus intézményeknél. Az a kevés magántámogató, aki pénzt tud szánni ilyesmire, nem képes ennyi kezdeményezést eltartani. A mikro-adományokért folytatott verseny egyre feszesebb, szinte mindenkit meg kell már menteni. Az elmúlt évtizedben lényegében permanens kultúrharcban élünk, lassan megszoktuk, hogy folyamatos a krízishelyzet, hogy a konfliktusok nem csendesednek. Mi magunk viszont egyre jobban kifáradtunk, rezignáltak és kiábrándultak vagyunk.

A NER a 2010-es években akaratán kívül létrehozta a korábban nem igazán létező honi művészeti aktivizmust. Akkora volt a spontán felháborodás a drasztikus intézményi átalakítások miatt, hogy egy pár évre egymás mellé sodródtak művészek, elméleti szakemberek és hallgatók, akik úgy érezték, hogy tenniük kell valamit. Én magam is több csoport munkájában vettem részt: a Szabad Művészek akcióiban, a Ludwig Lépcső foglalásában, később az Eleven Emlékmű működtetésében, hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Érdekes, felhevült, a nehézségek ellenére is szerethető időszak volt, teli reményekkel, miközben hónapról hónapra egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az üzeneteink már csak a jövőnek szólhatnak. A legtöbb esetben nem tudtuk megállítani az eróziót, csak az elégedetlenségünket demonstrálni. Sőt, hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az állandó „reakciókényszer” miatt hosszabb távon könnyen a rendszer játékszereivé válhatunk, ahogyan mára az ellenzéki pártok is.

„A jövő itt van, és sose lesz vége” – a rendszer egyelőre, úgy tűnik, minden lázadást és ellenszegülést túlélt. A különböző aktivista szerveződések a változás reménytelensége miatt törvényszerűen elfáradnak, előbb-utóbb szétesnek.

Pedig bőven volna mit kiharcolni, megvitatni, kicsiszolni valamiféle értékrendet, konszenzust képezni ahhoz, hogy továbbléphessünk.

Egyelőre csak a sérelmek és indulatok gyűlnek, félő, hogy egy újabb „rendszerváltásnál” majd a revans diktál. Ebben a kiélezett küzdelemben lassan az is elfelejtődik, hogy a 2010 előtti művészeti világ sem volt problémamentes, és a rendszerváltás előtti traumákat sem sikerült még igazán feldolgozni.

A NER a támogatottságára hivatkozva mára lenyomott minden művészeti területet és intézményt, de győzelmet hirdetni mintha nem tudna, a harc kényszeresen tovább folytatódik. Most, hogy már nincs számottevő ellenállás, nyugodtan helyzetbe hozhatnának egy általuk preferált és életképesnek tartott kulturális narratívát, de ha jól látom, ez akadozik. A hatalom létrehozott ugyan számos „erőközpontot”, de nem tudja ezeket valódi alternatív tartalommal feltölteni.

Tulajdonképpen én is nagyot tévedtem, amikor azt hittem, hogy a Műcsarnokban majd az MMA által reprezentált művészet lesz a mérvadó. Ehelyett az intézmény beszürkült, eljelentéktelenedett, nem sikerült belőle sem „illiberális” szellemi műhelyt varázsolni, sem „nemzeti szalont”, de nem kompatibilis a kortárs művészeti diskurzussal sem. Ugyancsak elbukott a sokak által utált „kurátori hatalom” beszüntetésének szándéka, és a művészek sem „kapták vissza” a Műcsarnokot, ahogyan azt ígérték. Az MNB és a NER üzleti holdudvara pedig még véletlenül sem az „akadémikus”, nemzeti művészetet gyűjti, sokkal inkább a piacon bejáratott alkotókat. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy van itt bőven ellentmondás, ami a NER kultúrharcát illeti.

A NER az új kánonnal ugyan adós maradt, de annyit azért „elért”, hogy az állami intézményrendszer beszűkült, kevés az innovatív kezdeményezés, akadoznak a nemzetközi együttműködések.

Viszont a részbeni neoliberális gazdaságpolitikának köszönhetően a magángalériák erősebb pozíciót töltenek be, hatásuk nagyobb, mint bármikor.

Sok esetben átvettek olyan funkciókat is, melyeket korábban közintézmények töltöttek be. A világjárvány megerősítette a pozíciójukat, hiszen mikor a múzeumok kényszerűen zárva tartottak, a szcéna lényegében “átköltözött” a galériákba. A magánszféra erősödésének következményeként a gyűjtők befolyása is erősebb lett, és ez nem csak itthoni jelenség. A gyűjtői szerep aktív cselekvő személyt feltételez, és bár a többségük inkább kerüli a nyilvánosságot, a művészeti szcéna meghatározó alakjaivá váltak. Tehát összességében fontos változás, hogy míg az állami (esetleg önkormányzati) intézményrendszer játéktere sokat szűkült, a magánszféra intézményei és szereplői megerősödtek, kezdeményező szerepük megnőtt.

Nem teljesen új fejlemény, hogy a művészeti élet különböző szereplői egyre rugalmasabban kezelik a hatalomhoz való viszonyt, valószínűleg arra a logikus belátásra jutva, hogy ez a rendszer tartós lesz, és a kulturális ellenállás kifulladása után más eszközökhöz kell nyúlni, hogy az általuk képviselt értékeket életben tartsák. És ez rámutat egy komoly dilemmára: van-e még az életünknek olyan szabad területe, ahol kikerülhető a hatalom nyílt, vagy bújtatott befolyása? Valószínűleg nincs.

És ha nincs, akkor

taktikus kompromisszumokkal lehet-e, szabad-e működtetni fontos szakmai ügyeket, ha fennáll annak a veszélye, hogy azzal akaratlanul is legitimáljuk a hatalmat?

Én úgy látom, hogy egyre többen tépelődnek ezen a kérdésen, de mintha nem lennének megnyugtató válaszok. Néhány évvel ezelőtt a Gallery8-ben volt egy pódiumbeszélgetés, ahol kisebb vitába keveredtem Beke Lászlóval a kultúrpolitikai ellenállással kapcsolatosan. Ő azt mondta, hogy csak a művek képesek megváltoztatni a társadalmat. Én erre rávágtam, hogy akkor nagy bajban vagyunk. Ma már nem tudom, melyikünknek volt igaza.

Visszatérve a 2010-es évekre és a tiltakozásokra: máig fontosnak tartom és büszke vagyok arra, hogy a képzőművészeti szcéna szereplői képesek voltak jelezni a hatalom számára, hogy az egyeztetések nélküli, erőszakosan átvert változások nem hoznak használhatóbb, élhetőbb világot sem a művészeknek, sem az intézményeknek. Mellékszálnak tűnhet, de azok a személyek, akik egykor involválódtak az akciókban és demonstrációkban, mostanra fura módon légüres térbe kerültek. Végül is következetesen önmagukhoz, önkéntesen kivonultak az állami intézményrendszerből, miközben a szcéna csak részben állt be mögéjük, és ma már legfeljebb csak szavakban létezik szolidaritás. Lassan azok is elfeledkeznek a történtekről, akik szemtanúi voltak.

Az újabb generáció pedig már alig érti, hogy mi és miért történt.

Bizarr személyes tapasztalat, hogy az utóbbi időben egyre több fiatal alkotó keres meg, hogy írjak nekik ajánlást az MMA-ösztöndíj pályázatukhoz, és igencsak meglepődnek, amikor felhívom a figyelmüket arra a fotóra, ahol az egyik akadémikus költő (aki azóta Kossuth-díjban részesült) fejbe vág egy mappával az MMA közgyűlésén, ahová egy maroknyi csoport ment el tiltakozni a szervezet kirekesztő működése ellen.

Ezen a ponton frappánsan be is lehetne fejezni ezt a választ, de akkor maradna bennem némi hiányérzet. Eltelt tíz év, ami rengeteg idő, és mi még mindig egy befagyott állóháború lövészárkaiban fekszünk, védjük, ami még maradt. Ebből valahogyan ki kellene mozdulni. Az adok-kapok logikája nem visz előre, de az elegáns visszavonulás (vagy radikális önfeláldozás) sem, a helyzet megérett a változásra, más reflexekre lenne szükség.

A művészeti aktivizmusnak, mint direkt ellenállásnak mára mintha elpárolgott volna az ereje. Ahogyan a napi politikában történik: tüntetésekkel, kordonbontásokkal, hídfoglalásokkal és más akciókkal lényegében egyre nehezebb lázba hozni bárkit is. Emellett az ellenállásnak megvan az a logikája, hogy amennyiben nem ér el sikereket, kénytelen radikalizálódni, emelni a tétet, vagy más fontosabb, magasztosabb célokat tűzni ki. A hazai művészeti aktivizmus kifulladásának jelei már akkor megmutatkoztak, amikor egyre többen kerestek más csoportosulásokat, műhelyeket, komplexebb (politikai) célokat, esetleg nemzetközi szintre igyekeztek emelni az együttműködést.

Ez a mozgás egyénileg sokunknak jelentett megoldást, hozott új, izgalmas tapasztalatokat, de az új helyzetekben egyre kevesebb szó esett nem csak a művészet intézményeiről, hanem magáról a művészetről is. Ha cselekedni akarsz, akkor a művészeti formák sok esetben túl bonyolultnak hatnak, és vagy le kell egyszerűsítened a nyelvezetet, vagy le kell mondanod róla úgy ahogyan van, és be kell állnod a küzdelem hétköznapjaiba.

Tehát az aktivizmus így vagy úgy, hosszú távon felszámolja önmagát.

(Akkor is, ha győz és hatalomra jut, mert akkor a megvalósításnak egy másik szakasza következik.)

Első lépésként elég elfogadni és tudatosítani, hogy valami megváltozott, az aktivizmus, mint forma jelenleg nem hatékony, tehát búcsúzzunk el tőle. Érdekes, hogy Gulyás Márton – aki korábban erősen az aktivizmusban pozícionálta magát, több esetben résztvevője, sőt bizonyos akciók esetében ötletadója volt a művészeti aktivizmusnak –, pár éve irányt váltott, és néhány kanyar után megérkezett a Partizán formációhoz. A csatorna úgy képes komoly követői kört fenntartani, hogy hű tud maradni politikai és kulturális elveihez, ugyanakkor nyitott a kommunikációra a tőle ellentétes irányban elhelyezkedőkkel is. (Műfaji tekintetben is újító, pontosabban már meglévő műfajokat képes a maga formátumához igazítani.)

Abban nem vagyok biztos, hogy a Partizán működése egy az egyben adaptálható lenne a képzőművészet területére (más a lépték és más a struktúra is), inkább abban az értelemben gondolom magunk számára tanulságosnak a működését, hogy úgy sikerült kilépnie egy mélyen megosztott és eldurvult politikai térből, hogy autonóm tudott maradni, miközben nem rejti véka alá, sőt, határozottan képviseli saját hitvallását.

2012-ben, amikor a fentebb már említett akadémikus költő fejbe vert, páran azt ajánlották, hogy jelentsem fel, páran pedig azt, hogy gyorsan üljek le vele beszélgetni, de én egyiket sem tartottam jó ötletnek. Ha megtámadnak, nehéz rögtön a békéről beszélgetni, miközben a visszaütés sem hozza meg a kívánt eredményt. Kettőnk összefeszülésében nem volt semmi személyes, csak megmutatta, és egy jól elkapott pillanatban képpé szervezte a mélyben már akkor egyértelműen kirajzolódó kulturális megosztottságot.

Sokan mondják, hogy a kultúrharc valójában természetes állapot, én mégsem gondolom annak. Szerintem mérgező. A mai helyzet azért nehéz és összetett, mert kellene találni egy olyan kiutat, amely nem egyenlő a feladással vagy a hamis kibéküléssel, nem is a szekértáborok logikája szerint működő, hanem erős, nyitott, autonóm szellemi pozíció felé mutat. Én a magam részéről az utóbbi időben úgy döntöttem, hogy erősebben a képek (festmények) természete felé fordulok, és a történeteket most meghagyom másoknak.