A Szent Gizella kultuszát építgető Veszprém fontos kortárs művészeti kiállítóhelyén, a Művészetek Házában női művészek és nőművészek kerültek előtérbe ezekben a hónapokban. Szemléletváltás vagy megfelelési vágy az európai uniós értékrendnek? Esetleg magától értetődő döntések, választások? A Csikász Galéria „Fototaxis” sorozatának második része az elsőhöz hasonlóan fiatal fotográfusok munkáiból válogatott.

Ha nő és személyes és politikai, hát legyen Virginia Woolf – nem ezt gondoltam magamban, amikor a következő idézetet mormolgattam: „Ám ha föl is háborodott Venus szemérmetlensége miatt, úgy látszik, lassanként mégis ráeszmélt arra, hogy a nők rendszerint meztelenek szoktak lenni, ha levetkőznek. ’Magam is – gondolta talán -, magam is meztelen vagyok naponta legalább két-három percig.’” Olvastam tőle valamit, és felfigyeltem erre a mondatra, mert a fenti kiállítás kapcsán magam és mások meztelenségének megélésén, látványán, képpolitikáin gondolkodtam épp, úgy egyébként.

A veszprémi Művészetek Háza most Európa Kulturális Fővárosában van. És ebben az új helyzetében főleg női művészeket és nőművészeket állít ki. A különbségtétel meghatározását („az előbbi annyi jelent, hogy a műalkotás létrehozója nő, az utóbbi pedig a női témákkal foglalkozó, a női lét tapasztalatából inspirálódó alkotót jelöl”) az egyik tárlat leírásában találjuk. Ugyanitt a vélhető okot is: „a kiállítás helyspecifikus, hiszen Veszprémre – a boldoggá avatott Gizella királyné történelmi kötődése miatt – hagyományosan a királynék városaként hivatkoznak.” Nos, ez esetben igazából hívő bajor női művészeket kellene kiállítani: ám valószínűleg olyat nem találni a Magyar Nemzeti Bank által létrehozott gyűjteményben. Nőket azonban egyharmad arányban, s erre büszkék, hiszen egy hivatkozott statisztika azt mutatja, az észak-amerikai múzeumok még az elmúlt évtizedben is csak 14 százalékos arányban szerepeltettek női művészeket. (Létezik olyan is, amely a származásra is kiterjed, s eszerint a fehér művészek többsége is elsöprő, szinte azonos a férfiakéval, 85 százalék.)

A Művészetek Háza jól teljesít: a Dubniczay Palotán kívül a Modern Képtárban is van egy kiállítás, amely a Vass László Gyűjtemény női művészeinek alkotásaiból válogat és „a huszadik és huszonegyedik századi művészet vezető női alakjaira összpontosítva – a gyűjteményt egy új szempont szerint helyezi még élesebb fókuszba”, bár ezt az élességet nekem nem sikerült megtapasztalnom.

Remélhetőleg, ha már számokkal ilyen jól állunk Veszprémben, a szemlélet is változik majd. Ehhez segítenek hozzá azok a tárlatok, amelyek tartalmilag, egészen más módon érintik a fenti egyenlőtlenségi kérdéseket. A Művészetek Háza legkevésbé impozáns kicsiny galériájában, a Csikászban, amelynek mellesleg kiváló zegzugos tereiben egy kurátor szabadon szárnyalhat, a cím nyelvjátékát kölcsönözve no/body, „női nem-testképeket” látunk. A kiállított művészek (Bede Kincső, Bilák Krisztina, Kis-Kéry Anna, Szombat Éva, Simon Zsuzsi, Lázár Eszter, Nagy Iza) fiatal fotográfusok, munkáikat határozott szempontok szerint választotta ki egy képzőművész-kurátor, Gerhes Gábor és gondozta a galéria állandó munkatársa, a médiaművész Áfrány Gábor.

Az együttműködés előzményére az alcím is utal: a fototaxis2 egyet feltételez. A fototaxis1 anyagát pedig szépen archiválta a Művészetek Háza. Bár a kétéves gyakoriság a COVID-19 miatt meghiúsult, a második rész kárpótolja a látogatót. Innen, a fototaxis1 felől nézve igazán érdekes a NO/BODY/NEM/TEST. Nem a számokon van a hangsúly (mellesleg az indító tárlat tizenegy alkotója között öt női művészt találtunk, nofene, valahogy így alakult), hanem ezen: „Az idei év válogatásában olyan női alkotókkal találkozhatunk, akik kifejezetten a női testtel, annak reprezentációjával, biológiai és társadalmi, észlelésével foglalkoznak.” (Részlet a leírásból.)

Engem a meztelenség személyes ábrázolása ragadott meg. A fenti mottó kortalan, és nagyon is korhoz kötött, hiszen Virginia Woolf egy reneszánsz freskókat mustráló angol cseléd nézőpontjába helyezkedik képzeletben. Az én tekintetem nőiségében is benne van ez a kortalanság, a fentivel megegyező módon, ám nőiségem személyességén túl, annak politikai vonatkozásaiban nagyon is ottlakik a korom, társadalmi környezetem. Gerhes Gábor ennek a kettősségnek a tudatában, mesteri módon végezte el a kurátori válogatást-inszcenálást, ami előfeltételezi a saját munkái során az Időről, a különböző korszakokban képződő jelentésmintázatokról szerzett tudást és tapasztalatot, például a Capa Központ hajdani Jelentésfelügyeletét, és a Kiscelli Múzeum Atlasát.

Nézzük a termek berendezési sorrendjében az alkotókat. (Itt különösen fontos a műcsoportok egymás után következése.) Bede Kincső a leírás szerint „a női test társadalmiasítását végzi el egyéni narratívákban elmesélve”, művei, úgy vélem, afféle prológusként szolgálnak. Számomra ezek a megrázó képek inkább traumatikus történetek töredékeit jelenítik meg, amelyek feldolgozása még folyamatban van (talán épp e képek segíthetnek hozzá). A lakásbelsőkben szürreálisan feltünedező harisnyás, félmeztelen nőalak (az alkotó maga) mintha egy pszichoanalitikus terápia álomfejtéséből lépne ki, különösen a férficipőkben („apa cipőiben”) fényképezkedve. Az arcnélküliségi önarckép konkrét helyszínekhez (Kovászna, Budapest) kötődő történettöredékekben komoly identitásválságot sejtet. Ezek a képek hangoltak rá a törékeny/sérülékeny/kiszolgáltatott meztelen test további ábrázolásaira.

Bilák Krisztina műegyüttese a különféle médiumok használatával szó szerint közvetít, átvezet. Az elmosódó nagyméretű színes arckép, vagy a fekete-fehér meztelen testrészlet, a felfeslő karton mögé rejtett képek vagy a talán mozgásszínházból kiragadott pillanatok, a (beszámozottan is) groteszk pózokba merevedő alakok olyan testasszociációk mentén kapcsolódnak, amelyek a kiállítás későbbi pontjain is felmerülnek majd. A „Komplement sorozat” vallott szándékai szerint a fénykép működését megvilágítva, „az irányított nézőpont stratégiáját használva” „tanítja” is a nézőt a dekódolásra.

Kis-Kéry Anna sorozatának magamban új címet adtam: az Én-Vénuszok a korosodó vagy épp nem ideáltípusú test elfogadására ösztönöznek, és a kiállításban megteremtett történet kifejtéséhez tartoznak. A természeti környezet hol líraiságot, hol groteszkséget kölcsönöz az aktoknak. Számomra a legkedvesebb, a reneszánsz freskókat idéző égi kékségben, mégis víztömegszerű közegben, színe és fonákjaként lebegő, egymást érintő két meztelen test valamiképp összegezte a Perpetual Beauty sorozatának darabjait. Az angol címválasztást valószínűleg a „perpetual” jelentésének összetettsége indokolja: az ‘örökké tartó, egész életre szóló, stb.’ identitáserősítő jelzője nem ámítást, öncsalást, hanem nézőpontváltást sugall.

Szombat Éva ütős, feminista címválasztása, Orgazmust kérek, nem rózsát, remek, szellemesen politikus megoldásokkal készített képei mozdítanak vagy inkább löknek ki a biztos nézői pozícióból. Meghökkentenek, megnevettetnek és megvallom, valamiféle bajtársi elégedettséggel töltenek el. A tőlem mégoly annyira távol álló barbie-szín- és formavilág a péniszalakú motívikus utalásokkal tagadhatatlan közösségérzetet váltanak ki.

A „megoldás” épp ezen az érintkezési ponton érkezik el: Simon Zsuzsi feldíszített hónalj- és fanszőrzetének felnagyított képein („Ugly or Beauty?”). Az alkotó korábbi, női testképre (és a kiváló Alexandru-sorozatban a női tekintet által konstruált férfitestet) elemző fotóihoz remekül illeszkedik ez a folytatás. A kurátori bevezetőben említett camp-szerűség tagadhatatlan, ám épp ennek az irányzatnak az újraéledése, és annak korszerű formája érdekes. A giccs ebben a politikai értelmezési keretben mintha tökéletes díszítőelemmé válna, amely a divat kérdését helyezi előtérbe egy alapvetően, eredendően érzéki környezetben, s ezzel a szépélményt teszi személyesen politikaivá: „én-szépélménnyé”. (Ha lenne időm, s nem kellene leadnom ezt a cikket ma, elolvasnám Susan Sontag 1964-es esszéjét a campről…de majd utólag megteszem, s ha fontos kapcsolódásra bukkanok, utóiratként hozzáfűzzük az online megjelenéshez. Ám ha valaki ismeri, s hozzá tudja adni Simon Zsuzsihoz az olvasatát, azt is szívesen veszem, küldje el bátran.)

Az epilógus megválasztása az utolsó terem két installációjával a kiállítás létrehozóinak kivételes érzékenységére utal. A Lázár Eszter „posztgenitális emlékműnek” nevezett szexuális segédeszköz-transzformációi, a plexi tárgyakból és egy nyomatból álló Eternal Desire műegyüttes egyszerűen szép. Szépségét egyértelműen kiemeli Nagy Iza köré épülő Enceladus sorozata és a light boxokban elhelyezett Kimérák ébredése. Ez a poszt-body lezárás a tárlatnak nem futurisztikus jelleget kölcsönöz, hanem a nagyon is jelenvalónak az elborzasztóan, rémisztően közeli apokaliptikusságára ébreszt rá.

A kurátor és társa számára igen nagy kihívás lesz a sorozat következő részének megformálása, megítélésem szerint olyannyira teljesre, tartalmasra és időszerűre sikerült ez a válogatás. De bízzunk a fiatal fotográfusokban: teremtenek elég művet a megfelelő, nívós folytatáshoz. A fototaxis jelentése ‘fényre forduló’, ennél szebb címet aligha találhattak volna a kiállítássorozatnak. A fotográfia lényegét számomra a legszebben Georges Didi-Hubermann francia filozófus fogalmazta meg a magyar vonatkozású Sortir de noir című levélesszéjében (magyarul Túl a feketén címmel jelent meg), amikor a saját nézésünk védelmének, a látás jogának gyakorlásában és a par excellence fotográfiai aktusban, a fényről tett tanúságtételben ragadja meg azt. Mindkettőre égető szükség van a mai Magyarországon.

NO/BODY/NEM/TEST
fototaxis2 – női testképek
Csikász Galéria, Veszprém
04.15. – 05.07.