A hódmezővásárhelyi Marko Rodics a szocializmus alatt meg nem valósított művek fiktív rekonstrukcóit készíti el. Az Ismeretlen Magyar Művész megtalált vázlatai alapján dolgozik, amelyek a soha el nem készült művek terveit tartalmazzák. Aztán erre a művészre “rábukkan” Kubában is, ebből lesz az Ismeretlen Kubai Művész. Persze mindkettő, sőt, mindhárom ő maga. Többrétegű, bonyolult viszony a múlthoz, a jelenhez, a kritikus művészethez. A hallgatáshoz és az elhallgattatáshoz.

„A Kádár-kor fel se tűnt, természetes volt, abba születtem bele. Amikor felfoghattam volna mindazt, ami az akkori mindennapjainkat összetartotta, akkor egyik napról a másikra vége lett, illetve valami más lett belőle. Korcs, posztszocialista állam, ami gyorsan, energia és idő befektetése nélkül akart egyik pillanatról a másikra megváltozni, felejteni, váltani” – mondja Marko Rodics képzőművész, akinek meglehetősen komplex viszonya van múlthoz, jelenhez, emlékezethez és művészethez.

Elgondolkodtató, milyen analógiákat vesz észre múlt és jelen között, és miként reflektál arra, ahogyan fedésbe kerülnek. Folytonosan reflektál közben a művész pozíciójára is: elsősorban az öncenzúrára. Mi egyébről is volna szó, amikor például létrehoz egy alteregót, amellyel 1945 és 1989 között meg nem valósított művek fiktív rekonstrukcióit alkotja meg? Többszörösen bújtatott rendszerkritika, elhallgattatás és ön-elhallgatás. A bátorság és óvatosság, a konformizmus és a lázadás, az ideológia és a gondolattalanság ironikus kritikája egyszerre.

Művei olykor világítanak, mint ahogyan a Villogó szemű Kádár, vagy motor mozgatja őket, ahogyan ezt látjuk például a pénznyelő géppel ötvözött Bős-Nagymarosi Vízlépcső Oltára esetében, vagy varrógép segítségével jöttek létre, mint az ügyetlen díszpárnára hajazó, plüssből készült Országház. Esetleg egy szépen elkészített faszerkezet az alapjuk mint például a vörös textillel bevont, vörös csillag alakú Szocialista kommunizmus oltára.

Interjú a „rejtőzködő hódmezővásárhelyi művésszel” öncenzúráról, alteregókról és kertészkedésről. Ritkán látható munkái ezen a héten még megtekinthetők Budapesten, a Lehetőségek tere nevű közösségi helyszínen.

Műszaki szakközépiskolába jártál. Elektroműszerész ismereteid a műtárgyaid készítésekor igencsak jól jöhetnek.

Igen, az jó, hogy nem kell mesterembereknek elmagyaráznom, hogy mit szeretnék, hanem megcsinálom. Egyébként a hétköznapi életben is sokat javítgatok ezt-azt. Az Intermédia-szak pedig, ahova jártam, eleve az új technológiák és a művészet határterületéről szól, többek között. 

A meglepő, vicces, szokatlan – és sajátos módon rendszerkritikus – műtárgyaid többnyire nem önmagukban állnak, hanem beágyazod őket egy-egy időszakba és kultúrkörbe, így jól körülírható tárgyegyüttesekről lehet beszélni.

Ez úgy van, hogy ezek a tárgyak csak úgy megjelennek a fejemben, kész formájukban – tudom, ez egy kicsit misztikusan hangzik, de többnyire ez történik. Aztán megpróbálom megérteni, hogy miért jelentek meg. A tárgyakban sűrítve benne van mindenfajta háttér és gondolat, nekem csak meg kell értenem, és az ötletet elemezgetve kibontani ezeket. Fordítva nem fordulhat elő, azaz, hogy én egy adott problémakörre – mondjuk „háború” – találnék ki tárgyakat, olyan nincs.

Az utóbbi években készült alkotásaid szinte mind a múlt sajátos újrafeldolgozása körül forognak. Honnan ered ez az érdeklődésed?  

Az egyik előzmény az, hogy 2010 körül páran – Antal Balázs, Farkas Roland, Horváth Tibor, Mécs Miklós és én – megalakítottunk egy fiktív szervezetet, a Nemzeti Művészetért Alapítványt (NMA), és több problematikus kortárs jelenségre, elsősorban az MMA térnyerésére és Orbán kiépülő politikai rendszerére, direkt módon reflektáló, rendszerkritikus hangot megütő tárgyat alkottunk. A legnagyobb vihart, sőt, botrányt talán a sepsiszentgyörgyi kiállításunk keltette. Na, akkor kiderült, hogy a rendszer nem bírja a kritikát. A korábbi Orbán kormány alatt azért még nem voltak olyan erős reakciók, mint amit akkor kaptunk… Zátonyra futottunk a NMA-sztorival, nagyjából minden kapu bezárult, volt köztünk, aki el is hagyta az országot. Én úgy gondoltam, hogy ha itt akarok élni, akkor csinálhatok ugyan olyan műveket, amik a jelenlegi rendszert elemzik, kritizálják, de nem fogom ezeket megmutatni, kirakni a netre. 

Másfelől eljutottam addig a  gondolatig, hogy itt ez a mostani rendszer azért képes működni, mert az egész Kádár-korszakot nem sikerült elgyászolni,

de, hogy még tovább menjek, a második világháborús szovjet sokkot sem sikerült feldolgozni úgy, mint ahogyan mondjuk, a németeknél a saját náci múltjuk problémáját. Ugyanazok a hálózatok működnek a leszármazottakon keresztül most is, és ugyanolyan elvek szerint. Tehát gyakorlatilag Orbán Viktor is egy Kádár János. Így jutottam el ahhoz, hogy nekem is egyszerűbb, ha a múlttal foglalkozom, azt próbálom feldolgozni, és eljutok majd szépen a rendszerváltásig. 

Ha jól értem, a múlt felé fordulásod oka az érdeklődésen túl az óvatosság. Merthogy észre kellett venned – észrevétették veled –, hogy művészként kortárs problémákkal kritikai módon foglalkozni necces.

Hát, nem véletlen, hogy a szcéna nagy része belesodródott az absztrakt művészetbe, ott nincsenek nagy kérdések… Igaz, én se mutatom meg a műveim egy részét, legalábbis egyelőre. Az, hogy egy rendszerkritikus művész az asztalfióknak dolgozik, nem új, a szovjeteknél is volt egy ilyen időszak, más országokban is; aztán, ha változtak a viszonyok, előkerültek a korábban született munkák. Kivéve Magyarországot, mert itt a rendszerváltáskor nem nagyon jött elő ilyesmi. Én próbáltam ennek az utóbbi problémának utánanézni – az ‘50-es, ‘60-as, ‘70-es évekre vonatkozóan –, és hát leginkább a Ludas Matyi szövegei, rajzai fogalmaztak meg némi kritikát, de azon kívül nem sok volt. Azaz nemigen maradt semmi az asztalfiókokban, ami előjöhetett volna, amikor már lehetett. Persze, tisztelet a néhány kivételnek.

Dehát nem valami hasonlót csinálsz te is most egy ideje? 

Nem! Mert én legalább elkészítem őket. Ha nem is állítom ki.

Amiket megmutatsz, azokat is egy fiktív művész, az Ismeretlen Magyar Művész személyiségébe bújva készíted el. Az így létrejött ironikus munkáid főleg a Kádár -, illetve Rákosi-rendszer világát dolgozzák fel. A honlapodon ez olvasható erről: „a II. világháború és az 1989-es magyarországi rendszerváltozás közötti időszakot (….) ‘Feldolgozatlan Múlt’-ként kezelem. Olyan tárgyakat hozok létre, melyeket az 1945 és 1989 között nem megvalósult, rendszerkritikus művek fiktív rekonstrukcióinak tekintek.” 

Ez egyfajta túlélési technika.

Rendben, de nem lehet, hogy eleve kisebb a súlyuk, jelentőségük, mint azoknak, amik állítólag a fiókodban maradnak? 

Szeretem az áthallásokat. Ha valaki egy kicsit is belegondol, hogy mit lát akkor, amikor ránéz ezekre, mai dolgok fognak beugrani róluk. Remélem.

Mostani beszélgetésünknek az ad aktualitást, hogy a fiktív múlttal foglalkozó alteregódon csavartál még egyet, és kivitted magaddal Kubába, hogy ottani tartózkodásod alatt és után kidolgozd vagy rekonstruáld azokat a „szocialista” munkákat, amiket ő a hetvenes években nem készített el, csak vázlatolt. Az így született műveket a Lehetőségek tere nevű közösségi helyen mutattad be, ahol e hónap végén zárul a kiállításod. Melyik ott kiállított munkádnak van leginkább áthallása?

Szerintem a legkomplexebb a Munka emlékműve, ami egy forgó, sarló-kalapács szobor-modell. Ez úgy született, hogy Kubában sok, nálunk már elbontott szocialista nagyság, például Georgi Dimitrov, vagy Ho Shi Minh-szobrát láttam. Ezektől inspirálódva elképzeltem egy mobil sarló-kalapácsot nagyban, köztéri műként, illetve egy zenélő munkásőr-emlékművet.  Azon töprengtem, hogy milyen lehet építésznek, művésznek lenni ott , ahol akár egy ilyen grandiózus, harminc méter magas  sarló-kalapács szobor is megszülethetne. És nem harminc évvel ezelőtt, hanem mondjuk két hónapja. Számomra a szocializmus, a Kádár-kor fel se tűnt, természetes volt, abba születtem bele. Pont amikor az ideológiával találkozhattam volna, felfoghattam volna azt, ami az akkori mindennapjainkat összetartotta, akkor egyik napról a másikra vége lett, illetve valami más lett belőle. Egy korcs, posztszocialista állam, ami gyorsan, energia és idő befektetése nélkül akart egyik pillanatról a másikra megváltozni, felejteni, váltani.

Nekem ebből a mostani anyagodból a kubai forradalomra gyűjtő, vásárhelyi-mintás kerámia malacpersely, meg a kubai, illetve magyar bolti termékekből (májkonzerv, mosóporos doboz, dobozos sör, papírtrombitába csomagolt mogyorók, stb.) összeállított Branderburgi kapu szúrt szemet leginkább. És persze ebben kiállításban is vannak kis villanyégőkkel, stratégiai helyeken megvilágított műtárgyak.

Ami világít, az például a José Martit ábrázoló magyar kiadású, hetvenes évekbeli, online talált bélyegívből álló, képkeretbe foglalt mű. Igen, a hátoldalon minden egyes José Marti-fej mögé kis lámpákat szereltem kapcsolóval, összesen hatvan darabot; így tetszőlegesen lehet fel-és lekapcsolni az egyes fényeket. A kiállítás alatt Che nevét rajzolták ki a bélyegek mögött célirányosan felkapcsolt kis égők. José Marti egyébként hazájában számtalan formában előfordul, sokkal több ábrázolása létezik, mint Fidel Castrónak vagy Che Guevarának, ő az igazi kubai sztár, a kubai Petőfi.

De szerintem jó lett a Che Guevarra-portré is, amit egy széthajtogatott cajita-ra, kubai utcai gyorsétkezős dobozra készítettem egy helyi, piros színű, talán gránátalma-ízű likőrrel. Az ikonikus  Korda-fotóról ismert Che Guevarra körvonalai láthatók a kartonpapíron. A kubaiak élelmiszerválsággal kapcsolatos, gyakorlatilag permanens nehézségeihez párosítani a forradalom egyik vezéralakjának arcképét jó gondolatnak tűnt. Nem tudom, Che mit szólt volna, ha ’90-ben – vagy akár ma – kirakják az országban, hogy nézzen már szét egy kicsit.

A magyar zászlóba ollóval belevágott kubai zászló mintája miről beszél? 

Nagyon megrendített az a történet, hogy ahogy a szovjetek kitették onnan a lábukat, a kubaiak mennyire magukra lettek hagyva – akkor, a ‘90-es évek elején emiatt volt az igazi nagy éhínség. Nálunk a rendszerváltás teljesen máshogy zajlott, vagyis, mi váltottunk rendszert, ők meg nem. Előtte ment a kamu politikai duma, a nagy kubai-magyar barátság, a két országban gyárakat neveztek el egymás embereiről,  idehozták a kubai munkásokat, oda meg kimentek magyarok. Persze nem feltétlenül azért, mert az emberek naivak, vagy hülyék voltak, nem, sokan hittek ebben a barátságban.  De aztán gyorsan elfelejtettük a dolgot – ezért van a magyar zászlóba belevágva kubai körvonala, a zászlóhoz való hozzányúlás, a belevágás, az szimbolikus sérülés.

Min dolgozol mostanában? Azaz min dolgozik a rejtőzködő művész?

Legutóbb csináltam egy házi oltárt, aminek az a címe: A középszerűség és az öncenzúra oltára. Üres fadoboz, világító vörös villanykörtével. Ezt megelőzte egy ehhez hasonló sorozat, ahol különböző politikusok feje – Lenin, Sztálin, Kádár – volt látható a dobozban. Ezt igazából Putyinnal szerettem volna megcsinálni, de ha megteszem, akkor nem állíthattam volna ki. De végülis megcsináltam, ott van a feje, csak a befele fordított papíron. Így nem lehet látni, csak egy fehér lapot.

De én tudom, hogy ott van Putyin. És most már mindenki tudja.

A pesti művészképzés és egy hosszabb németországi  tartózkodás után úgy gondoltad, hogy „beáldozod magad”, és részben visszaköltözve szülővárosodba, egy helyi galériára alapozva szervezésbe kezdtél, hogy kulturális szempontból egy kicsit izgalmasabb legyen az élet Hódmezővásárhelyen. Nemrég kiderült, ez nem fog összejönni. A Minisztériumból nem jöttek meg időben az uniós pályázati pénz felhasználásához szükséges dokumentumok.

A pandémia óta kertészkedem is, az önfentartó gazdálkodás, az automatizált növénytermesztés foglalkoztat. Fákat kell ültetnünk, minél többet, ha művészet, ha nem!