Hirdetés
Hirdetés
— 2022. február 22.

Két nemzetközi város. Beszélgetés Fogarasi Andrással

Megjelent a Műértő 2020. november-decemberi számában

Fogarasi András, illetve Andreas Fogarasi 2007-ben vált széles körben ismertté a Velencei Biennálé magyar pavilonjában kiállított  és Arany Oroszlánnal díjazott  Kultur und Freizeit (Kultúra és szabadidő) című munkájával. Fogarasi azóta is aktív résztvevője a magyar és az osztrák kortárs képzőművészeti életnek. Jelenleg a bécsi Georg Kargl és a budapesti Vintage galéria képviseli.

Valaki vagy magyar művész, vagy osztrák művész, vagy magyar művész, aki Ausztriában él, illetve magyar művész, aki Ausztriában dolgozik, de rád ezek közül egyik sem áll.

Törekszem is erre… Elmondható, hogy bécsi művész vagyok, mert itt tanultam, itt nőttem fel, itt éltem a legtöbb ideig. De nem akarok sem itt, sem ott „helyi művész” lenni. A kiállításaim nagy része külföldön van.

 A budapesti Vintage és a bécsi Georg Kargl galérián kívül van még másik is, amely képvisel?

 Párizsban a Galerie Thomas Bernard, Madridban a Casado Santapau és Milánóban az FL, a Federico Luger Gallery.

 A Vintage-ban, a MI című kiállításon az Envelop elnevezésű sorozatodat mutattad be.

A Christian Kosmas Mayerrel közös tárlaton szerepelt munkáim a művész helyzetéről próbáltak felmutatni valamit. A Magyarországon 1965 és 1967 között a munkásmozgalom történetéből kiragadott eseményeket ábrázoló, nagy példányszámban kiadott grafikákból indultam ki. Az érdekelt, hogy egy művész melyik közönségnek mit csinál. A Képcsarnok Vállalat megrendelésére készült sokszorosított grafikákat kereteztem újra. Az új keretek egyszerre mutatják is, és el is fedik a képeket.

Fogarasi András: Nine Buildings, Stripped, Kunsthalle Wien, 2019 kiállitási enteriőr. Fotó: Jorit Aust, ©Kunsthalle Wien

 Ez egyben a múlt feltárása is?

 Múltfeltárás, ahogy több más művemben is kultúrpolitikai jelenségeket értelmezek át a mai helyzetre.

 A Vasarely Go Home egy Major János-műről szól, és egy 1960-as évekbeli eseményre, Vasarely műcsarnoki szereplésére utal. Ezt a munkát azóta többször is kiállítottad.

 Madridban volt az első bemutató 2011-ben, utána a Trafóban, Lipcsében, Zürichben, és kisebb verziókban máshol is. Még mindig nagyon szeretem ezt a munkát. Szeretem a videót, amelyen kilenc budapesti művész és kurátor beszél, akik tanúi voltak az eseménynek. Vicces, érdekes és mély értelmű, amit így egy elnyomott, de ugyanakkor szabadon gondolkodó művészeti szcénáról megtudhatunk.

 Sorozatokban gondolkodsz; ugyanaz a mű különböző kiállításokon, más közegben, és ettől másképpen is jelenik meg.

 Én azt mondanám, hogy körülbelül húsz éve ugyanazon a projekten dolgozom. A munkáim szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Bizonyos témákat dolgoznak fel újra és újra. Az egyik téma a kultúrpolitikai esetek, a másik a kultúra helyei a városban. A múlt héten lett látható egy kültéri alkotásom, egy homlokzatfelirat, amely a velencei műhöz, a kultúrház-témához csatlakozik. Amikor 20062007-ben a budapesti kultúrházakat kutattam, Bécsben is megnéztem az összes hasonló intézményt, a valamikori népfőiskolákat. Akkor még Haus der Begegnungnak, a találkozások házának hívták őket, ma már rendezvényközpont a nevük. Az egyik ilyen intézmény egy nagy, 1970-es évekbeli lakótelepen áll, a Per-Albin-Hansson-Siedlungban. Az épület hatalmas homlokzatán már csak a lyukak voltak a valamikori Haus der Begegnung felirat helyén. Újraterveztem a régi feliratot. Most készült el, Bécs városa támogatta. Ez a nagy, világító felirat a Kultur und Freizeit, a velencei munka újabb fejezete.

Fogarasi András: Haus der Begegnung, 2020, LED felirat. Fotó: Wolfgang Thaler

 A kultúrpolitikai esetek és a kultúra helyei tehát máig futó vonalak.

 A kultúra aminek, ugye, én is a része vagyok szerepe, valamint, hogy a kultúra miként jelenik meg a városban, a társadalomban, milyen intézményeken keresztül lép kapcsolatba az emberekkel. A kultúrházak, a múzeumok, a kiállítás, a design, a formatervezés, a tipográfia, az építészet  ezek mind olyan dolgok, ahol a kreativitás, a társadalom és a hatalom találkozik. És a város. Ki tervezi a várost, hogyan lehet benne élni, mely érdekek formálják a környezetünket? Ezek politikai kérdések is, hogy kié az utca, kié a város.

 A társadalmat a törések jellemzik.

Ha azonosulok egy társadalmi réteggel, akkor az a migráns. Mert én Ausztriában születtem  a szüleim nem ; tökéletesen beszélek németül, de a nevem külföldi. A kisebbségek, a migrációs mozgások világszerte fontos társadalmi témák. Oda kell figyelni rájuk. Miközben hiányzik a médiából, a politikából  nincsenek reprezentálva például azok, akik ott vannak az utcán és dolgoznak.

 Ez hogyan jelenik meg a művekben?

 Másságként és nem-identifikációként. A művészetem témája nem a migráció vagy a rasszizmus. De ez mind benne van, a status quo nem elfogadásával, annak megkérdőjelezésével, amit mindenki „normálisnak” tart.

 Az építészettel aránylag intenzíven foglalkozol installációkban, fotókon. Építészetet is tanultál, de már akkor is képzőművész akartál lenni.

 Sokan azt hiszik, hogy az építészetből jövök. Valójában már 16 éves koromban tudtam, hogy konceptművész akarok lenni. Az építészet egyfajta fókusz, rajta keresztül a világ komplexitását próbálom megérteni.

 Egyik utóbbi, hosszabb előkészülést igénylő és nagyobb szabású projekted Nine Buildings (Stripped) címmel idén a bécsi Kunsthalle karlsplatzi pavilonjában volt látható. A térnek három oldalról üvegfala van, így a mű rezonált a Karlsplatzra, a körben látható épületekre. Nehéz elképzelni Bécsben jobb helyet erre a kiállításra.

 Amikor jött az ötlet, hogy gyűjteni kellene a Bécsben lebontás alatt álló épületek maradványait, és csomagokat csinálni belőlük, akkor a karlsplatzi Kunsthalle volt az a tér, ahová ezt a leginkább el tudtam képzelni. Mert ez egy nyilvános tér.

 Folytatod ezt a projektet?

 Ez volt az első nagy projektem Bécsről. Most fogtunk bele egy budapesti sorozatba, amely jövőre a Budapest Galériában lesz látható. El is kezdtünk gyűjteni hozzá. Van, aki segít. Az első épületnél még a Vintage-tól Pőcze Attila ment oda, és kért el a bontásból egy ablakot; ez itt van a bécsi műteremben. Most a Budapest Galéria segít gyűjteni, kutatni, írni a tulajdonosoknak, cégeknek.

Fogarasi András. Fotó: David Avazzadeh, ©Kunsthalle Wien

 Jellemző a munkáidra, hogy az egyéniséged visszafogottan jelenik meg bennük; sokszor ipari termékek, persze sajátosan prezentálva.

 Nem expresszívek… Sokan úgy érzik, hogy nem elég személyesek. Mintha kevesebbet adnék magamból. Hát én ilyen vagyok, így gondolkodom, és ez az, ami belőlem jön. Nagy örömmel és lelkesedéssel épp ilyenre tervezem a munkámat.

 A munkád saját recepciós folyamatot igényel. Az egyéniség nem tolakodó, hanem visszafogott  akárcsak a mű a maga esztétikájában, megjelenésében.

 Nem látszik minden esetben, de mélyen benne van a DNS-emben a konkrét, absztrakt, geometrikus gondolkodás. A művekben pedig mindig ott van a koncepció és a kutatás; szeretem felmutatni a kutatás eredményeit. Tehát bizonyos kurátori aspektusuk is van. Nem alkotok a semmiből. Kiemelek, összegyűjtök, kiválasztok kulturális jelenségeket, tárgyakat, artefaktumokat, és azokat újrakeretezem, prezentálom vagy reprezentálom. És hagyok munkát a befogadónak is.

 Az, hogy gondolatiságot és redukciót lehet érzékelni bennük, az egyik oldal. A másik a modernitás ellentmondásai. A forma leegyszerűsítése és a tartalom ellentmondásossága. Érdekel téged ez a feszültség?

 Mindenkinek találnia kell valamilyen stratégiát, hogy az élet, a világ komplexitását értelmezze. Én a designon, az építészeten, a kultúrán és ezek ellentmondásain keresztül próbálom megérteni ezt a komplexitást.

 A Vintage galériában 2018-ban volt az első kiállításod. Bécsben a Georg Kargl galériával 2006 óta dolgozol együtt.

 Sokáig úgy tűnt, nincs szükségem pesti galériára, Bécs nincs olyan messze, én pedig rendszeresen jelen voltam kiállításokkal. De ahogy bomlanak az intézmények Budapesten, egyre kevesebb olyan hely maradt, amelyik bevállalná a velem való együttműködést. 2018 jó időpontnak tűnt arra, hogy valaki folyamatosan ott legyen és képviseljen.

 Egyre kevesebb az a hely, amelyik téged bevállalna, meg amit…

 …amit én bevállalnék.

 Volt már olyan felkérés Magyarországon, amit visszautasítottál?

 Hívtak például a Műcsarnokba a Szalonra. Pár dolgot azért elmondhatok erről a Szalonról. Bécs nemzetközi város; művészeti szinten is. Élnek itt külföldi művészek, jönnek kiállítani, rezidenciaprogramokon vesznek részt. Jönnek a főiskolára tanulni. Itt maradnak, mozognak ide-oda, ahogy az osztrák művészek is. Budapest is lehetne ilyen. Csak az intézmények ezt nem vállalják föl. És hogy a Műcsarnokban van egy Nemzeti Szalon elnevezésű kiállítássorozat, az végtelenül szomorú és nevetséges. Nem létezik nemzeti művészet. Nem ismerek egyetlen komoly művészt sem, aki ne a művészettörténet egészéből, annak gazdagságából táplálkozna, ne a világot látná a művében. Hihetetlen, hogy létezik olyan kiállítás, ahol a Magyarországon élő festők 500 művét egymástól egy méter távolságra kirakják. Egyetlen bécsi művészeti intézmény sem tudna olyan kiállítást rendezni, amely nem tágan értelmezi a helyi szcénát, amely ne vonná be azokat művészeket, akik itt voltak  kötődnek Bécshez, de nem feltétlenül osztrákok , akik itt élnek, itt születtek.

 1989-ig és az utána következő évtizedekben is létezett ez a beállítódás?

 Az 19902000-es években igen lassan, de Budapest elmozdult afelé, hogy befogadóbb legyen, az intézmények nyitottabbak lettek, külföldi kurátorokat hívtak meg. 2000 és 2010 között a Műcsarnok, a Ludwig Múzeum, a Trafó és több intézmény eljutott nemzetközi szintre, az ACAX meghívására fontos kurátorok látogattak Magyarországra. Ezt leállították. A fiatal művészek persze mozognak, utaznak, elköltöznek tanulni. De Bécs sem volt mindig ilyen. Bécs is sokat fejlődött. Az 1990-es években a jugoszláv háború menekültjei érkeztek Bécsbe első megállóként. Amikor főiskolás voltam, 2000 körül kezdtek jönni a németek tanulni. Bécs azóta egyre nemzetközibb lett. A főiskolára az 1990-es évek végétől külföldi professzorokat hívtak. Én Renée Greennél tanultam, aki New Yorkból jött, aztán Marina Grzinicnél, aki Ljubljanából, és Uta Meta Bauernél, aki német. Intézményi szinten volt egy ilyen nyitás. Ez a helyzet megkönnyíti a nemzetközi karriert. Ha jelen vannak nemzetközi művészek, akkor egy helyi művész is könnyebben kapcsolódik a nemzetközi vérkeringésbe. Ezért fontos, hogy a múzeumok, intézmények ne csak a hazai szcénát képviseljék, hanem legyen mozgás. Természetes legyen, hogy a nemzeti határon túl gondolkozzunk, barátkozzunk és érdeklődjünk. Ezt teszik a művészek és a kurátorok is.