Nemrégiben írtunk az Írországban, kísérleti jelleggel bevezetett művészeti alapjövedelem-programról. Idehaza is sokszor, sokféle körülmények között került elő a téma, és mostanában újra szó van róla. Pár hete a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület is tárgyalta egy hosszú, nyilvános, a téma ismerőivel zajlott beszélgetésen. Közülük kértünk fel mi is egy szakértőt, hogy írjon átfogóbban a művészeti alapjövedelemről és annak esélyeiről.

Alapjövedelem: a téma hazai megjelenése

Az alapjövedelem és alapjuttatás témája a kétezres években induló alterglobalizációs civil mozgalomnak köszönhetően évek óta jelen van Magyarországon is. Több kiváló közgazdasági, akadémiai, aktivista szereplő, és néhány pártpolitikus tarja ezt szívügyének, legjelentősebb fóruma a Pogátsa Zoltán közgazdász, egyetemi tanár főszerkesztésével működő Új Egyenlőség online portál és annak podcastjai.

Az alapjövedelemért zajló mozgalomban a digitális kapitalizmus korszakában a szociális és környezeti válságokat megkerülhetetlenül újratermelő neoliberális rendszer gazdaságpolitikájának meghaladása, vagy legalábbis megreformálásának igénye artikulálódik. Éppen ezért rendre más gondolatkör is társul hozzá: jellemzően megjelenik mellette a munkaidőcsökkentés, vagy a nemzeti határok eltörlésének lehetősége is. A rendszer meghaladásának egyik lehetséges eszközeként beszélnek az alapjövedelemről olyan jelentős társadalomtudósok, mint az itthon is ismertté vált Erik Olin Wright, David Graeber, vagy a HVG Könyvek szerzői között is megjelenő Rutger Bregman. A téma első jelentősebb, magyarul is megjelent, népszerűsítő publikációja egy 2013-as kiáltvány a féltétel nélküli alapjuttatásért, négy francia szerzőtől, akik a de-growth mozgalomhoz kapcsolódnak. A kiáltványt három évvel később az Eszmélet Kiadó jelentette meg Jólét gazdasági növekedés nélkül címmel. 

Az alapjövedelem megvalósításának kezdete 1969-re, egy amerikai kísérletre vezethető vissza. Azóta számos pilot projekt valósult meg világszerte, ezek részletei és hatástanulmányai megismerhetők a programokhoz minden esetben hozzárendelt tudományos elemzéseknek köszönhetően. Hazánkban is létrejöttek már alapjövedelem programok.  A Zuglói Önkormányzat minimum-jövedelem programja is egyfajta alapjövedelem program, ennek felszámolási terve okán éppen most zajlanak viták. 2020-ban a koronavírus-járvány miatt kerületi szintű válságkezelő alapjövedelem programot hívott életre a Budavári Önkormányzat is, aminek elnevezésében már vállaltan szerepel az alapjövedelem kifejezés is.  Az első kerületi pilot projektnek projektvezetője lehettem, így aktivista tevékenységeim után a konkrét megvalósításért is dolgozhattam, személyesen ismerve meg az igénylők helyzetét. Ahogy a program megvalósulását alapvetően a járványkezelés miatti lezárások és a munkavállalás megnehezedése tette lehetővé, épp úgy ennek köszönhetjük azokat a több helyen jelenleg futó, a művészeti és kulturális közeget célzó alapjövedelem programokat is (pl. San Francisco, New York, Írország), amelyeket a járvány utáni állami vagy önkormányzati helyreállítási pénzalapokból finanszíroznak. 

Hogyan működik és beavatkozik-e a rendszerbe?

A New York-i példát a jelentkezők és a támogatottak aránya, valamint az ügyvitel szempontjából elég jellegzetesnek tarthatjuk: felállítanak egy olyan kritériumrendszert, ami nem az alkotásokra, hanem az alkotó pénzügyi és/vagy szociális helyzetére vonatkozik, majd a támogatás előre megadott mértéke szerint a jelentkezők közül sorsolással választanak. Minden programnál legalább tízszeres volt a jelentkezési arány, így a kritériumoknak szintén megfelelő többség tulajdonképpen segítség nélkül marad, és irigykedhet a szerencsésekre.

A túljelentkezés okait könnyen levezethetjük a globálissá vált neoliberális gazdaságpolitikából: az állami szerepvállalás és a társadalmi mobilitás feladatait biztosító intézmények és források leépítése, gazdasági szereplők állami vagyonokhoz és tőkéhez juttatása, a szabadpiaci versengésben előnyszerzés a munkavállalók kiszolgáltatottságának fokozódása által. Mindez világszerte meghatározta az elmúlt 40 év trendjét.

Munkavállalók tömegei élnek hónapról hónapra prekariátus életet, Guy Standing az új veszélyes osztály megjelenéseként beszél erről a társadalmi jelenségről 2014-es főművében. A prekariátusság részét képezik a gazdasági termelés szempontjából nehezen értelmezhető értelmiségi és művészeti közeghez tartozó olyan szereplők is, akik egyéni vállalkozóként önfoglalkoztatásra kényszerülnek, és akár jelentős szakmai eredményeik ellenére is egyik napról a másikra élnek.  A kultúratámogató állami szerepvállalás híján folyamatosan függnek pályázatoktól, adományoktól és a piaci szereplőktől. A létfenntartással való folyamatos foglalkozás ellehetetlenítheti, hogy tulajdonképpen a munkájukkal foglalkozzanak – ahogyan ezt nemrég a független előadóművészek helyzetére vonatkoztatva a Tünet Együttes vezetője, Szabó Réka is egyértelművé tette.  

New York-ban a meghirdetett művészeti alapjövedelem programra 22 000 művész jelentkezett és az előre meghatározott keretösszegből kétezren kaphattak juttatást. A sorsolás előtti kiválasztás szempontjai közé ideológiai kérdések is vegyülnek, olyan aktuálisan népszerű, liberális politikai korrektséget tükröző kritériumokat érvényesítettek, amik alapján a kiválasztottak 62%-a színes bőrű, 51%-a LMBTQ+, 34%-a transz, non-bináris, vagy gender non-konform szexuális kisebbséghez tartozó volt, és 34 %-a gondoskodási feladatokat lát el. A példa jól mutatja az elnyomottsági verseny standardizálódását, és azt, hogy a jelenleg futó művészeti alapjövedelem programok végső soron annak az intézményesült rendszernek a meglévő keretein belül állnak, amely a válságokat előidézi és újratermeli. Így ezek a programok a kultúrpolitikai, gazdaságpolitikai mezőharcok és a hatalmi strukturális viszonyok általi meghatározottság jegyeit viselik magukon, és olyan segélyezéseknek tekinthetők, amelyek csupán átmeneti, rövidtávú hatásokat eredményeznek. Így nem sok közük van a de-growth mozgalom által képviselt rendszerkritikai alapjövedelem-megközelítéshez, és nem alkalmasak a fennálló egyenlőtlenség tartós meghaladására sem. Csakhogy olyan mélyre jutottunk a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásában, hogy már ezeknek az alapjövedelem-programoknak is nagyon örülünk. Legalább rövid időtávokon modellezik a szabadidő társadalmának megvalósulását.

Szerencse, hogy éppen Magyarországon lehetőségünk van a járvány okozta válság kezelésétől függetlenül is elgondolkodni a művészeti alapjövedelemről, hiszen Seregi Tamás esztéta, egyetemi docens még a koronavírus-járvány előtt, 2018 nyarán tette közzé újraelosztási reformra épülő művészeti alapjövedelem megvalósítására vonatkozó elképzelését. Az aktuális külföldi programok hírének köszönhetően, és gyaníthatóan a magas infláció és az energiaár-robbanás miatti válságban újra igény támadt a hazai művészeti alapjövedelem témájának felvetésére. Egy több mint két és fél órás kerekasztal beszélgetés során, az FKSE-ben nemrégiben alaposan meg is beszéltük a témát Seregi Tamás, Huth Juliusz, Török Krisztián Gábor és jómagam közreműködésével. A beszélgetés a Lahmacun Stúdió podcastjában elérhető, így inkább olyan kiegészítéseket tennék a továbbiakban, amik alapján kirajzolódhat, hogy a közeg mely problémáira adhatna választ az alapjövedelem, és miként.

Miért kell a művészeti alapjövedelem?

Seregi írásában beszél arról az alapvető problémáról, hogy jobbára a művész a fizetetlen munkás abban az intézményesített közegben, amely tulajdonképpen az általa létrehozott művekből él. Múzeumok, galériák, kiállítóterek működnek, ahol a portástól az intézményvezetőig mindenki kap fizetést, kivéve a művészt. Huth Juliusz, művészettörténész, kutató felhívja a figyelmet arra is, hogy a művészeti közeghez tartozó értelmiségi munkások nagyon alulfizetettek: a művészettörténésztől a kutató-akadémikuson és tanáron át a kritikusig. Az értelmiségiek sok esetben éhbérért, vagy akár ingyen dolgoznak. Török Krisztián Gábor, a MODEM kurátora, az FKSE-beszélgetésben felhozta, hogy az intézmények is kiszolgáltatottak, finanszírozásuk olykor csupán egy-egy jóindulatú politikai döntéshozónak köszönhető, és ez tulajdonképpen egy olyan „intézményi prekariátusság”, amely szintén csak rövidtávú és költségalapú tervezést tesz lehetővé.

A művésznek a piaci szereplőket, a mezőben pozícionált, támogatásról, díjakról döntő szakmai szereplőket, a láthatóságát biztosító fórumok működtetőit, valamint a saját – lehetőleg vásárlóképes – közönségét egyaránt kiszolgálva, azoknak sok esetben kiszolgáltatva kell művészi karriert építenie. Jól ismert a közegen belül a „megélhetési doktorizás”, amikor a szerencsés fiatal művész egy doktori iskolában meghúzva magát, néhány olyan évet kaphat, amikor némi fix bevétel mellett tudja mindezt felépíteni. Nem mintha doktorival a zsebében fényesebb karrier várná. Éppen ezért lehetne népszerű az MMA hároméves ösztöndíj programja is, ha nem volna a támogatásnak konzervatív pártpolitikai színezete – miközben ez a díj sem teszi lehetővé a méltó életet, a tanárok (éh)béréhez hasonlóan lealacsonyító összegről, havi bruttó 200 ezer Ft-ról (kb. 400 euro) van szó. A hazai feltételrendszer ismeretében tehát nem csoda, ha a művészek lemorzsolódnak, és néhány év múlva elhallgatnak.

Nemrégiben született meg egy kutatási eredmény, amely jól mutatja az értelmiségi munkakörök magyarországi devalválódását: mind a presztízst, mind az anyagiakat tekintve erőteljes lecsúszási folyamat zajlik évtizedek óta, ami a válságok átvészelését is egyre reménytelenebbé teszi, és a művészeti közegben is érezteti hatását. A profitszempontú szelektálási folyamat azonban nem magyar sajátosság, általánosan jellemző, de a maga sajátosságaival jelenik meg a neoliberális kapitalista termelési láncban félperiférikus helyzetet betöltő, hazai és nemzetközi tőkétől függő poszt-szocialista országokban.

A sötét anyag

A szocialista idők művészeti támogatási rendszere nálunk az állami szerepvállalást leépítő, neoliberális kapitalista elképzeléseknek megfelelően, utódintézmények nélkül szűnt meg 1989 után, és ez mára a pártpolitikai ideológiák által meghatározott pénzforrásokra és a piacra tolta rá a kulturális termelés szereplőit, azoknak kiszolgáltatva őket, és visszahozva az egykori 3T szellemét, csakhogy most elsősorban gazdasági és nem ideológiai alapon. A témáról semmilyen szociológiai kutatás nem született. Seregi Tamás így szociológiai kutatások nélkül, a saját széleskörű ismeretei és szociális hálójába bekerülő információk alapján állapítja meg, hogy a művészeti mezőben 90%-os a pályaelhagyás, és megtippeli, hogy mennyi, művészetre fordítható pénz mozoghat a kulturális rendszerben, amit alapjövedelemként legalább a diplomás művészek között szét lehetne osztani.

Nem nehéz belátni, hogy a pályán maradt szabadúszó hazai alkotók legnagyobb számban hobbiból, munka melletti tevékenységként, vagy külföldön dolgozva végzik műveik létrehozását. Ez pedig a középkorú életszakaszban, több évtized után már nemigen tartható, illetve megalázó életformát eredményez.

A jelenség azonban globális. Hito Steyerl – a kritikai művészet egyik legjelentősebb, és legsikeresebb európai kortárs alkotója – a katasztrófa kapitalizmusban boldogulni próbáló művészeti mező helyzetére reflektál a művészet politikusságát elemző írásában, és rámutat arra, hogy a piacnak és a politikának kiszolgáltatva a művészeti mező a legellentmondásosabb jelenségeket produkálja. Mintegy haláltáncot járó jelenésként a sztálinista realistától a „Jamie Oliver találkozzon a próbaidős tisztviselővel” társadalmi mérnökéig, a pénzmosó kiállításoktól a gazdagoktól a szegények felé csurgatott támogatások eseményeiig, mindent megtalálunk a forráshiánnyal, ingyenmunkával és ugyanakkor hihetetlen összegeket kereső sztárművészekkel egyaránt jellemezhető kortárs művészetben, ahogy ezt a szöveg nem kevés öniróniával megjeleníti.

Steyerl fontos megállapítást tesz. „Úgy gondolom, hogy – a háztartási és gondoskodási munka mellett – a művészet az az iparág, ahol a legtöbb fizetetlen munkát találjuk…az ingyenes munka és a kiterjedt szintű kizsákmányoltság az a sötét anyag, ami a kulturális szektor működését lehetővé teszi…A kortárs művészet munkásai nagyrészt olyan emberekből állnak, akik annak ellenére, hogy folyamatosan dolgoznak, nem illeszthetők bele a munka hagyományos képzeteibe.”[1]

Amennyiben társadalmi konszenzus volna arról, hogy a művész munkája valóban munka, úgy munka és művészet összekötése a munkabéren keresztül könnyű lenne, azonban éppen a neoliberális korszak termékképzete – aminek a haszonelvűség a legfontosabb jellemzője – ezt még sem teszi lehetővé. A művészetet nem a termékkel, hanem a munkaidővel lehet összekötni, és ennek eszköze a munkabér helyett a feltétel nélküli alapjövedelem.

Radikális képzelet fejlesztése a művészeti alapjövedelemért

Nem véletlen, hogy a Radikális Képzelet Intézete (Institute of Radical Imagination) nevet viseli az a szervezet, amely a művészeti alapjövedelemért legújabb kiáltványát közreadta.  A társadalom jövőjének elképzelése komoly kihívás, mert a társadalmi képzeletet lebénította a neoliberális kapitalista korszakot megalapozó politikai ideológia, amely szerint „nincs másik alternatíva”, és az ebből létrehozott narratíva, amely a rendszerváltás hazai művészeti értelmiségét is meghatározza a mai napig.

De hol találhatna jobb táptalajra a társadalmi képzelet építésének igénye, mint a koncepcióalkotással és kritikai gondolkodással dolgozó művészeti közegben?

Ne legyenek illúzióink. Az elmúlt harminc évben kitermelődött annak az új-régi gazdasági és politikai elitnek a hatalma, amelyik e korszak nyertese, és a szélsőséges gazdasági különbségek felszámolása, vagy egy általános jóléti, szabadidő-társadalmi program megvalósítása éppen úgy nem áll érdekében, ahogyan a környezetvédelem sem.  Ebből adódóan naivitás azt gondolni, hogy bárki is szeretné bevezetni a művészeti alapjövedelmet az ehhez forrásokkal és hatalommal bírók közül. Azonban a művészeti alapjövedelem témája számos megoldatlan kérdésre világíthat rá, hiszen sajátosan képződik le benne a munkát, pénzt és sikert szigorúan összekötő kapitalista társadalom problémáinak zöme.

Jelen helyzetben az alapjövedelem megvalósulásának elképzelése mentén kialakuló témafelvetések, új célú szolidáris események és találkozások, a művészeti szakszervezet újragondolása és felélesztése, egyfajta művészeti alap létrehozása, a mező működésére és forráselosztására vonatkozó viták generálása jelentheti a kilencvenes években kialakult és hierarchizált mező, és az azt ellensúlyozó konzervatív kultúrpolitika jövőtlen kettőse helyett, a hatalmi átrendeződéssel és paradigmaváltással járó megújulást.  Olyan akciókra van szükség, amelyek célja a társadalmi szerepvállalás és felelősségvállalás erősödése, egy új társadalmi progresszivitás programjának megtervezése és felkínálása a társadalomnak, a jelenlegi kultúrpolitika és művészeti mező kérlelhetetlen kritikája mentén kijelölt új irányok meghatározása. Egy új szolidáris társadalom struktúraépítésének modellezése jelenhet meg így, amely kiléptetheti a csak a saját érdekeivel törődő, egymással rivalizálni kénytelen közeg tagjait az önérvényesítő és egyben önsajnáló, apatikus, tehetetlen helyzetből. Újfajta közösségi összefogás felé terelheti tagjait, amit remélhetőleg nem férfi váteszek irányítanak majd, hanem egy új közösségiség határoz meg.

Hito Steyerllel értek egyet abban, hogy ez a politikai ébredés látszatok termelése nélkül kellene, hogy megtörténjen, aminek alapja a művészi munkás önbecsülése, és társadalmi szerepvállalásra, elismerésre való jogos igénye. Ez nem lehet csupán újabb pozícióharc és az azon alapuló identitásépítés, hanem ez a jövő tudatos és felelősségteljes alakításának feladatát jelenti.

Nem kis munka ez egy olyan egyre kevésbé olvasó és gondolkodó társadalomban, amely lenézi és megveti a művészeket, filozófusokat, értelmiségieket, innovátorokat, és cinikusan nézi, ahogy lehetőségek híján tömegek hagyják el az országot. De nem könnyű a művészeti mezőnek sem megújulnia, hiszen a művészek többsége olyan konzervatív művészeti iskolázottságból érkezik, ami alapján még a győztesekre és vesztesekre felosztott világ képe is teljesen normális.

Nem elnyomottsági versenyt artikuláló exhibicionista, identitáspolitikai felhajtásra, és nem is szociális szempontból konkrétan hasznos művészi alkotások közösségi létrehozásának kényszerére lenne szükség, hiszen ezek hosszútávon nem vinnék előrébb a közeg egészét – és a társadalmat sem. A művészek önerőből, saját elképzeléseiket definiálva és tettekre váltva tudják összefogással a társadalmi fejlődést támogatni, és meghatározó tényezővé válni egy szolidáris korszak építésében.

Lehetséges a közös, társadalmi szintű problémák értelmezése, átgondolása az alapjövedelem mentén. A művészek nincsenek magukra hagyva ebben, ahogy szövegem első felében ezt bemutattam. Az ehhez tartozó diskurzus létrehozása kialakíthat egy olyan közös értést, amiben az egyre tudatosabbá és önrendelkezővé érő közeg szabadon aktivizálódhat, összefogást, lehetőségeket és támogatást generáló szolidáris kezdeményezéseket tehet. Kiszabadulva a fennálló rendszer és a művészeti mező örök jövőtlenséget sugalló szocializációs normáiból, éppen azoknak dacára határozhatja meg saját jövőjének alakulását. 

---

[1] Idézett mű p. 03/06. A fordítás és utalás a referenciaműre a szerzőtől (M.A.) származik.