Egy múzeumi szakembert, egy művészt, egy környzetvédőt, egy újságírót és egy filozófust kérdeztünk arról, hogyan látják néhány ökológiai aktivista csoport radikális megozdulását, mellyel világhírű festményekben tettek látszólagosan kárt, hogy így hívják fel a civilizáció figyelmét a bolygó élővilágának törékeny voltára.

Lokális megmozdulások szintjéről néhány hónap alatt kiemelkedő hírértékű eseményekké fejlődtek a különböző környezetvédő csoportok demonstrációi, amelyek során egy-egy, világszerte ismert festményt rongáltak meg látványosan, de tényleges anyagi károkat nem okozva. Céljuk egyrészt az, hogy mondanivalójukat az így szerzett figyelem össztüzében tehessék közzé, másrészt, hogy a művészet pusztulása miatti sokkot szimulálják, s így érzékeltessék, milyen emberi értékek fognak rövidesen elenyészni, ha nem teszünk sürgősen ez ellen. Módszerük, amely lassanként önálló hadviselési formává növi ki magát, drámaian megosztja a közvéleményt, és a közéleti és személyes viták rendszeres témájává vált.

Megkérdeztünk öt szakembert, akik különféle kapcsolódási pontokon érintettek ebben a jelenségben, hogy miként élik meg, saját munkásságuk viszonylatában hogyan értékelik a műtárgyrongáló aktivisták fellépéseit.

Szipőcs Krisztina, a Ludwig Múzeum szakmai igazgatóhelyettese és főkurátora: 

Gondolom, hogy nem ér senkit meglepetésként a véleményem: elítélem ezeket az akciókat, miközben nagyon fontos ügynek tartom az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését és a klímavédelmet.  

Egyetértek a 92 múzeumigazgató által nemrégiben kiadott nyilatkozattal, mely szerint az effajta vandalizmus érdemben nem befolyásolja a döntéshozókat, sőt, kifejezetten árt a környezetvédelem ügyének. Az aktivisták tettét ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki belerúg egy ártatlan emberbe, mondván, hogy ha áldozatát elviszi a mentő és az eset bekerül a bűnügyi hírekbe, akkor a merénylő végre beszélhet a nagy nyilvánosság előtt arról, hogy milyen törékeny is az emberi élet.  

Ha jóindulattal állunk a dologhoz, akkor éretlen gondolkodásra, ha kevésbé, akkor érzéketlenségre és önzésre vall,

amikor valaki oly módon próbálja képviselni az általa fontosnak tartott ügyet, hogy nem veszi figyelembe mások szempontjait és érzékenységét. Az emberek többsége elítéli a műtárgyak ellen irányuló szükségtelen agressziót, és a klímavédelem ügye is bonyolultabb annál, mint amit ezek az aktivisták képviselnek.

Molnár Ágnes Éva, médiaművész:

A Just Stop Oil akciói rendkívül széles publikumhoz eljutottak, és nagyon megosztó véleményeket generáltak.

Én a magam részéről szimpatizálok mind a művészeti, mind a happening vagy performance típusú akciókkal, és társadalmi témákkal foglalkozó művészként izgalmasnak tartom a protestálás, mint művészeti forma megnyilvánulását is. Mégis, a Just Stop Oil kapcsán olyan érzésem van, mint a túl jóra sikeredett reklámok esetén: az agyunkba ég, milyen kreatív, vagy humoros, vagy éppen felháborító volt az a bizonyos reklám, de azt, hogy mit is reklámoz, már rég elfelejtettük, vagy soha nem is tudtuk.

Átérzem, milyen őrjítő lehet az, amikor el szeretnénk mondani valamit, amiben nemcsak hiszünk, de tudományosan alátámasztott tény és életbevágóan fontos is (a Föld sorsa és jövője, egész pontosan a MI jövőnk tényleg az), ám süket fülekre találunk. Ez az embert radikális tettekre készteti, hogy üzenetét valahogy mégis célba juttassa, és az megértésre találjon. Ugyanakkor ha a jelenség hatásmechnizmusát nézzük,

sajnos, a túl jó reklámhoz hasonlóan, csak addig jutunk, hogy felháborodjunk azon, vajon mi köze szegény Van Gogh-nak az olajhoz, és közben elvész a lényeg, hogy tulajdonképpen mi ellen szól a protestálás.

Kevés dolog fontosabb a Föld jövőjénél, mivel ez az emberiség jövőjét, az utánunk következő generációk életét is jelenti, tehát igenis, a Just Stop Oil tiltakozásainak céljai mindannyiunk közös ügye, ugyanakkor a forma erősen kifogásolható, nem feltétlenül azt a célt vagy reakciót éri el, amit kellene.

Mező János, a Greenpeace Magyarország ügyvezető igazgatója:

Sokan érthető módon felháborodnak azon, hogy a klímaaktivisták radikális módszerekkel hívják fel a figyelmet az életünkben egyre markánsabban jelentkező klímaválságra. Azt kérdezik, miért az értékes műalkotásokat támadják ezek a fiatalok, mit ártottak ezek a festmények, és egyáltalán: mi köze van a művészetnek a klímaválsághoz?

Manapság rengeteg fiatal él át kétségbeesést a bizonytalan jövő miatt. Ez nem az előző generációk magánéleti, karrier- és politikai szorongása, hanem arról szól, hogy egyáltalán élhető lesz-e e bolygó, lesz-e élelmiszer, lesz-e biztonságot nyújtó társadalmi rendszer. Nem az egyéni boldogulás a kérdés számukra, hanem a szó szerinti túlélés. A fiatalok kezében nem sok eszköz van, amivel hallhatóvá tehetik a hangjukat. A radikális akciók megdöbbenést, értetlenséget keltenek, de éppen szokatlanságuk, hírértékük miatt juttatják el sokakhoz az üzenetet – a szóban forgó akció a kultúrára odafigyelő emberek köréhez. A klíma- és ökológiai válságot nem fogja megoldani, ha ezeket a rendkívül értékes festményeket leöntjük paradicsomszósszal vagy olajjal, viszont a klímakatasztrófa közelgő és már megmutatkozó veszélyeire egy ilyen akció képes felhívni a figyelmet.

Érdemes elgondolkodnunk továbbá azon is, hogy amennyiben a jelenlegi életmódunkat folytatjuk, fennmarad-e az emberiség és annak kulturális öröksége. Miért védjük tíz körömmel a művészeti értékeinket, miközben a természeti rendszereket, az életünk feltételeit leromboljuk? 

A klímaválságot mi indítottuk el, és csak mi tudjuk helyrehozni, ehhez pedig mindenkire szükség van. A művészetekre, a művészekre is. Sőt, a művészeti megközelítés nélkül biztosan nem fog menni, hiszen az ad olyan új szempontokat, átélést, katarzist, ami kiránt a hétköznapokból, megforgat, és egy másik pozícióba, nézőpontba helyez vissza.

Mert a művészet tudja feltenni a létünkkel kapcsolatos legfontosabb kérdéseket, hogy hogyan kellene és hogyan nem kellene élnünk, hogyan bánunk magunkkal és másokkal, a természettel.

Vajon nagyon elrugaszkodott volna-e a jelen radikális akcióit is ebben a keretrendszerben értelmezni? Éppen a művészet ne értené meg egy provokatív performansz üzenetét?

És végül, képesek vagyunk-e úgy tekinteni a természetre, mint egy tökéletes alkotásra, amit beszennyezni, tönkretenni nemcsak bűn, de saját érdekeink ellen való. Ha igen, lehet, hogy egyszer megtanulunk majd harmóniában élni vele, ha más miatt nem, legalább önös érdekből. Ami, belátom, nagyon komplex feladat, de már nincs rá túl sok időnk.

Kultúraellenes akciókról van szó? Én nem annak látom. Fontos részlet, hogy a képekben nem keletkezett kár, azokat mindenhol plexi üveg védte, amiről az aktivisták is tudtak, tehát ezek szimbolikus akciók voltak. A módszerről vitázni teljesen legitim, azonban a módszer helyett talán azt érdemes megvizsgálni, hogy miért teszik mindezt ezek a fiatalok, és hogyan lehet az ő hangjukat, véleményüket becsatornázni a döntéshozatalba. Ha ez megtörténne, nem éreznék ennyire reményvesztettnek magukat. Addig viszont teljesen érthető, hogy azok, akiknek semmijük sincs a tenni akaráson kívül, olyan eszközöket választanak, amelyekkel, a provokatív jellegük miatt képesek elérni az emberekhez.

Parászka Boróka, újságíró:

Néhány éve visszatérő mém, hogy kamasz gyerekek ülnek klasszikus, kevesek által látható festmények előtt. Rendkívül szerencsés iskolások, akiknek ilyen oktatási program adatott: zsenik műremekeit élőben nézni, befogadni, fejlődni. És ezek az intellektuálisan elkényeztetett kamaszok nem néznek a képre, hátat fordítanak a múzeumi térben az alkotásnak és belemerülnek a mobiltelefonjaikba.

Tekintsünk el attól, hogy milyen múzeumpedagógia, kultúra- és művészetszemlélet húzódik a mémben vázolt jelenet mögött. (Tekintélyelvű, sznob, művészet- és befogadóellenes.) Tekintsünk el attól is, hogy milyen képet sugároz a tömegkommunikációról és populáris kultúráról a vizuális elrettentő anyag, amelynek lételeme ez a tömegkommunikáció és populáris kultúra.

Fogadjuk el tényként viszont, hogy az általános figyelem, de különösen a mai tizen- huszonéves generációk figyelme elfordult a múzeumokban hozzáférhető vizuális értékektől, műalkotásoktól. A Just Stop Oil aktivistáit azért szokták ostorozni, mert vandalizmusnak, értékellenesnek minősítik tetteiket. Holott mi történik? Szokatlanul erős figyelmet keltenek a műalkotások iránt. Olyan aggódó, értéktudatos nyilatkozatokat provokálnak ki, amelyekre ezek nélkül az akciók nélkül nem került volna sor.

A mégoly szigorúan őrzött, védett művészet is valami olyasmi, amit nagyon könnyen elveszíthetünk, ha a jelenlegi válságspirált, elsősorban az ökológiai válságot nem állítjuk meg.

Ha valódi művészetféltés van valakiben, akkor ez az első, amire gondol az egyébként tényleges kárt nem okozó performanszok után. Igen, ezek performanszok voltak, s mint ilyenek, bizonyos értelemben rombolással alkotó gesztusok.

Más kérdés, hogy pont esztétikailag nem voltak túl innovatívak, és igazán továbbvihetőek sem. Pedig, ha a kezdeményezők és résztvevők szándéka valóban megvalósulna, akkor eljutnánk a radikális, ökotudatos, globális szolidaritást sürgető, felmutató és kikényszerítő művészetig, társadalmi csoportokon átívelő kooperációig. Ezzel ma még az ökoaktivisták és a művészek is adósok. Más esélyünk nincs, mint reménykedni, hogy adósságukat beváltják.

Bagi Zsolt, filozófus, esztéta:

Ikonoklaszták minden korban vannak. Ha korspecifikus voltukat érteni akarjuk, akkor a kérdésnek nem annyira az ikonoklaszta indítékára kell vonatkoznia, hanem arra az értelemre, amelyet tettével létre akar hozni, vagy el akar törölni.

Meglepő ezekben az akciókban először is a műalkotáshoz való affirmatív viszony. Ha például megnézzük ezt a pár mondatot, amelyet a Vermeer-képet megtámadó aktivisták közzétettek, sehol nem látjuk az ikonoklaszták évezredes dühét a műalkotások ellen. „Hogy érzed magad, amikor valami gyönyörű és felbecsülhetetlen értékű láthatóan (látszólag) megsemmisül a szemed előtt? Dühös vagy? Jó. Hol van ez az érzés, amikor látod, hogy a bolygót elpusztítják?” A szöveg a kultúripar szókészletének leginkább megfelelő fordulatokkal él: „gyönyörű”, „felbecsülhetetlen értékű”. A priceless, szó szerint értéktől mentest jelent: egyszerre jelenthet megfizethetetlenül drágát és pénzben kifejezhetetlent, mindenesetre valamit, ami a piachoz képest, annak vonatkozásában nyer értelmet. A „gyönyörű” (beautiful) kifejezés talán méginkább árulkodó. Az egyetlen esztétikai kategóriát használja, amelyet valóban univerzálisan az elnyomás és a piaci semmitmondás eszközévé lehetett alakítani a modernitásban. Walter Benjamin azt állította, hogy probléma nélkül lehet beszélni a lángszórók és tankok szépségéről, a politika esztétizálása mindennapos. De ugyanez igaz az áruvilág esztétizálására is, a szépet mindig el lehet adni, a szépség a végletekig kompromittálódott fogalom. Egy múzeumi marketinganyag se fogalmazna másként.

A támadás a 17. századi művészet egyik legismertebb, és a vizuális kultúrában leginkább elhasznált festménye ellen irányult, melyet a kultúripar kereskedelmi ikonná tett (igaz ez a Van Gogh- és a Monet-képekre is), és nagyüzemben gyártja a hozzá kapcsolódó merchandising termékeket. De a támadás nem ezt célozza, a düh nem a kultúrjavak piacosítására irányul, hanem a bolygó elpusztítására, függetlenül a műalkotásoktól. A kettő között a kapcsolat pusztán analogikus.

Fel sem merül az a kérdés, hogy vajon a kultúripar, és azon belül is a múzeumipar, a maga végletekig centralizált struktúrájával mit tesz hozzá a fosszilis energiahordozók nyakló nélküli használatához, például hány távol-keleti vagy amerikai turista repül Párizsba, hogy a Musée D’Orsay-ban Monet-t, a Louvre-ban Vermeert nézzen.

Nagyon nehéz ezt a művészet önreflexiójaként értelmezni, sokkal inkább kell politikai akciónak, mint művészetinek tekinteni – annak viszont naiv.

Ugyanakkor az akció mégiscsak rendkívül nagy hatású jel, vagy még inkább szimptóma: a természet / kultúra oppozíció lehetséges megfordulását jelzi. Amikor a futuristák a múzeumok eltörléséről beszéltek, a technikai haladás mellett törtek lándzsát, amikor a szituacionisták a művészet eltörléséről beszéltek, az élő részvételi művészetet állították az elidegenedett, reprezentatív művészettel szembe. A Just Stop Oil aktivistái láthatóan a természet nevében fordulnak szembe a kultúrjavakkal.