Egy tragikusan hamar véget ért és titkokkal teli művészi életút, valamint egy életmű kanonizációja egyszerre került felszínre a nemrég bemutatott KIM című magyar dokumentumfilm kapcsán. A rendezővel, Kapronczai Erikával beszélgettünk, aki nemcsak közeli tanúja volt a fiatalon elhunyt művész utolsó időszakának, de nála maradt Kim Corbisier kamerája is, naplószerű felvételek sokaságával.

November elején mutatta be a Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm fesztivál a KIM című magyar dokumentumfilmet, amely a 27 évesen, 2012-ben elhunyt Kim Corbisier életéről és műveiről szól. A film készítője, Kapronczai Erika a hatalmas lendülettel indult, tehetséges festőnőt életének utolsó fél évében ismerte meg, Kim Corbisier akkor már mélyen benne volt a droghasználatban – bár próbált belőle kikeveredni. Halálát végül is öngyilkosság okozta. Munkássága és sorsa pedig, noha foglalkoztatta a művészeti szakmai közeg egy részét, végül is most, tíz év után kerül ismét fókuszba. Azokkal a titkokkal együtt, amelyeket az élettörténet hordoz: Kim Corbisier ugyanis maga sem ismerte pontosan a múltját, gyerekkorát, illetve arról a történetről, amelyre az identitását építette, 18 évesen tudta meg, hogy hamis. Nagyvenyimben töltötte gyerekkora jó részét, de Belgiumban született, és végül sem apja, sem anyja valódi kiléte és sorsa nem lehetett biztos a számára.

Az identitásválság, a széteső én egy ponton a képein is tükröződik – a filmben több művészeti szakember is elemzi a festményeket. Mélységek és magasságok, gyors siker és elkallódás, fény és homály váltakozik Kim Corbisier történetében, amelyet Kapronczai Erika személyes hangú filmben dolgoz fel. Mint mondja, talán bele sem kezdett volna, ha első nagyjátékfilmjéhez, amelybe egyébként beleírta Kim történetét, pénzt tud szerezni. De az a film nem jött létre. Ő pedig elővette azt a digitális kamerát, amelyet nem sokkal halála előtt Kim hagyott nála azzal az instrukcióval, hogy töltse le róla az ott levő anyagokat. Végül is, sok év után megtette – ebből indult ki a folyamat, amelynek vége a KIM című dokumentumfilm lett. A film készítésével egyidőben kezdett foglalkozni az Inda Galéria akkori munkatársa, Ongjerth Dániel néhány képpel, amely a galéria raktárában volt Kim Corbisier-től. A képek végül budapesti és berlini kiállításokon mutatkoztak be, Kimtől pedig bekerültek művek a Ludwig Múzeum, illetve a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe is. Olyan pillanatban vagyunk tehát, amikor egy művészi életút kérdései és az életmű kanonizációnak esélyei egyszerre kerültek felszínre.

Kapronczai Erika filmrendezővel beszélgettünk a KIM című film hazai premierjét követően.

Tíz év telt el Kim Corbisier halála és a film idei bemutatója között. Ez az idő számodra a személyes tisztázás ideje is volt? Valahogy elvarrni a barátságotok szálait?

Ez a gyászmunka időszaka volt számomra. A több éven át tartó passzív időszak, a játékfilmes forgatókönyvírás éve, aztán ez a két és fél éves folyamat a dokumentumfilmmel, a forgatás, és a vágás időszaka. Közben értettem meg, hogy mi is történt akkor valójában. Közben ismertem meg Kimet igazán. Egyidősek vagyunk, én is 26-27 éves voltam, amikor arra a pár hónapra összekapcsolódtunk, és akkor föl sem fogtam egészen, hogy mi zajlik előttem.

Mit gondolsz, ez a kapcsolat neki is hasonlóan fontos volt, mint neked?

Nem. Szerintem én egy voltam azok közül, akik próbálták őt segíteni, meg akikkel kapcsolatban fölmerült, hogy talán lehetne valami közös, kreatív dolgot csinálni. Őt mindig művészek, alkotó emberek vették körül, a személye sok érzékeny embert inspirált. Rendszeresen hívták dolgozni filmesek, színházcsinálók, én, azt hiszem, egy voltam ezek közül. Vele amúgy sem igazán lehetett kölcsönös baráti kapcsolatba kerülni. Legalábbis ebben az utolsó időszakában, amikor én ismertem, már csak kapaszkodott abba, akit ért. És az egész lénye segítségért kiáltott, ami mellett nem lehetett csak úgy elmenni. Az nem merült fel ebben a relációban, hogy velem mi van. Egy filmes voltam, akinek van számítógépe, és így le tudja menteni az anyagokat a kameráról. Ezért maradt aztán nálam Kim kamerája, úgyhogy most így, utólag mégis fontos lettem a történetében. Mindig nagyon vágyott rá, hogy elmesélhesse a történetét. Volt olyan missziója is ennek a vállalkozásnak, hogy Kim Corbisier emléke fennmaradjon, az életműve pedig felkerüljön a térképre. Bár szerveztek elszórva kiállításokat, a halála utáni években mégsem történt meg a munkássága feldolgozása. A film készítése során, ahogy ismerősről ismerősre járva kerestem fel az embereket, váratlanul több Kim festmény is előkerült. Belgiumban, Franciaországban kettő is. Még most nyáron is, amikor Pacsorasz Viktor, a film vágója mesélt a baráti körében a filmről, ketten is meglepték azzal, hogy van otthon festményük Kimtől. Ráadásul a kameráján maradt fotóin is láthatók még olyan festmények, amelyek hollétéről jelenleg sem tud senki. Szóval, még maradt elvégzendő munka.

A filmedben ott húzódik Kim folyamatos ön-narrálása, naplózása, hiszen amellett, hogy festett, feljegyzéseket, szövegeket is írt, és videónapló-szerű rövid felvételeket készített. Mintha valamivel próbálta volna összetartani, keretbe foglalni a széthulló világát?

Volt egy folyamatos közlésvágya, valóban. 18 éves korában megtudta, hogy akit addig az édesanyjának hitt, az nem az édesanyja, s ráadásul az igazi anyja öngyilkos lett, amikor ő még egy éves sem volt. Ekkor teljesen összezavarodott, és nem igazán tudott ebből kikeveredni. Szóval ez az ön-narrálás a saját identitása stabilizálására irányuló törekvés is lehetett.

A gyökerei felkutatásban milyen messzire jutottál?

Kim egyedüli élő rokonai a belga unokatestvérei, senki más nem él már. Ott volt egy nagymamája, akihez a legjobban kötődött, és akinél lakott, amikor Brüsszelbe ment, de Kim után néhány évvel meghalt, úgyhogy én már nem találkozhattam vele. A magyar nevelőanyja, Ibolya, szintén Kim halála után pár évvel elment. Itt Magyarországon nincs más hozzátartozó. A falubeliek Nagyvenyimben pedig nem akartak velem még csak telefonon sem beszélni erről, mindenki teljesen bezárult a Kimről szóló dokumentumfilm hallatán. Valószínűleg attól tartottak, hogy az Ibolyához kötődő hagyatéki ügyekről akarok kideríteni valamit…

Itt, Magyarországon az volt a köztudatban, hogy Kim édesapja is magyar volt, magyar disszidens, aki Belgiumban kötött ki. De a brüsszeli unokatestvérek állítják, hogy ő is Belgiumban született, és a Corbisier az eredeti vezetékneve. A nyomozást az első levéltári kör után nem erőltettem tovább. Annál többet nem sikerült kideríteni, mint amit az unokatestvérek elmeséltek. Kim távolkeleti vonásai is sokak fantáziáját megmozgatták, Magyarországon a közelebbi-távolabbi ismeretségi körben különböző verziók éltek ezzel kapcsolatban. Filippínó volt az édesanya, aki a jobb megélhetés reményében ment Belgiumba. Mások szerint koreai, vagy kínai származású lehetett. Szintén a brüsszeli utam során derült ki, hogy Kim édesanyja Belgiumban született, és az ő szülei is európaiak voltak. Egy távolabbi felmenőtől származnak a keleti vonások, a dédapa vonalán, ami valószínűleg Indonézia, de ezt már nem tartja számon pontosan a családi emlékezet.

Kim életéhez, karakteréhez egyébként is hozzátartozik ez a felderíthetetlen, találgatásokkal teli, legendaszerű családtörténet. Nem akartam oknyomozóba váltani, Kim személyén akartam tartani a film fókuszát. Persze, érdekes adalék, hogy az apuka valamiféle alvilági figura volt, legalábbis az unokatestvérek így írják le őt. A bemutató vetítés után jött oda hozzám valaki, aki a látottak alapján meg van győződve arról, hogy Kim apjának és akár Ibolyának is, a titkosszolgálathoz lehetett köze. Mert az a tény, hogy Kim apjának fegyvere volt, hogy el tudták intézni, hogy átírják Kim anyakönyvi kivonatát, amikor Magyarországra jöttek, egyáltalán az, hogy váratlanul eltűntek Belgiumból és Dunaújváros mellé, Nagyvenyimbe költöztek, szóval mindez az adott korszakban, a ’80-as, ’90-es évek fordulóján nehezen magyarázható mással, mint valamiféle titkosszolgálati kapcsolódással. Az Állambiztonsági Levéltárban teszünk most még egy kísérletet, hogy kiderítsünk valamit erről.

Tehát az a feltételezés, hogy Kim apja valamelyik kelet-európai titkosszolgálatnak dolgozott, egy ponton lelépett és itt kapott védelmet?

Akár, de hangsúlyozom: ezt nem tudjuk biztosan. Ezek feltételezések egyelőre. Én az unokatestvérek elbeszéléséből tudtam meg azt, hogy jómódban élt, drága autója volt, vitorláshajója, satöbbi, miközben senki nem tudta, hogy mindez valójában miből van, mit is dolgozik. És hát a fegyver, amit mindig magánál hordott, az volt a leggyanúsabb. Az unokatestvérek úgy fogalmaztak, hogy maffiózószerű figura volt. És hogy Kim édesanyjának halála is inkább ezzel magyarázható, ugyanis elképzelhetetlennek tartják, hogy öngyilkosságot követett volna el.

Az identitásvesztés, vagy talajvesztés 18 éves korában, mennyire bizonyult tényleges fordulópontnak Kim Corbisier életében?

Meghatározó fordulópont volt. Más, ha az ember abban a tudatban nő fel, hogy nem egyértelmű a háttere, vannak benne feltáratlan részletek, és az is más, ha felnő egy történettel, van egy meggyőződése arról, hogy ő kicsoda, hol született, ki az anyja, és ehhez képest derül ki, hogy mindez nem igaz. Nyilván egy csomó minden gyanús lehetett volna neki, de hát egy gyerek elhiszi, amit a szülők mondanak. Még emlékeim is keletkezhetnek úgy, hogy a szüleim mesélik, hogy mi volt gyerekkoromban, és egy idő után már nem tudom, hogy ők mesélték, vagy én emlékszem rá. És ezért volt ez a kényszeres ön-narrálása, amire rákérdeztél, mert így próbálta újra összeállítani a megbomlott identitását a maga számára.

Kim személyébe mások is beleláttak történeteket. Ezért volt, hogy sokan kérték föl játszani, közreműködni színházi és filmes produkciókban?

Inkább úgy mondanám, hogy nagyon markáns, egyedülálló és különleges karakter volt. Egyből ráirányult a figyelem egy akármilyen civil helyzetben is, és a kamera is nagyon szerette, elképesztő fotogén volt. Autentikus és önazonos volt minden megnyilvánulása. Ebben nagy erő van, és borzasztó ritka. Annyiféle minőség volt jelen benne egyszerre, és a minőségek olyan egyedi kombinációja, hogy ez mindenkinek felkeltette az érdeklődését körülötte. Végül is, ő mindig ugyanezt hozta, és ezt a definiálhatatlan valamit nem lehetett megunni. Ha festett, ha találkozott az ismerősével egy kávézóban, ha kamera elé állt egy játékfilm forgatáson. A filmben is emlegetett Kim-jelenség ez, nála összefolyt az alkotói tér, meg a hétköznapi, személyes tere, a performatív megjelenése minden hétköznapi helyzetet kitüntetett. Pici, gyerek testű, 39 kilós, infantilis lányka, elbűvölő dáma, elegáns, vonzó nő, érdes hangú, meggörnyedt, sokat tapasztalt öregasszony… hogy csak néhány minőséget villantsak fel a széles palettájáról.

Hogyan találkoztatok? Azt sejtem, hogy te nem azokban a régiókban mozogtál, ahol akkor már ő mozgott.

Nem, főleg akkoriban már semennyire sem vettem részt a budapesti éjszakai életben, még a szolidabb változatában sem, visszahúzódtam az aktuális párkapcsolatomba. Az SZFE-n végeztem abban az évben, és egy, az osztálytársaimmal tervezett szkeccsfilm (Nekem Budapest, 2013 – a szerk.) epizódját, tulajdonképpen egy kisjátékfilmet készítettem elő, ahhoz szemeltem ki Kimet főszereplőnek, ezért akartam vele találkozni. Semmit sem tudtam a helyzetéről. Egyből egy laza castingra hívtam el, egy próbafelvételre, ahol megnézhetjük, hogy a már kiválasztott fiú szereplővel hogyan működnének együtt.

Egy kávézóban találkoztunk. Kim meg is jelent, de teljesen szét volt esve, mintha részeg lett volna, úgyhogy a próba lehetetlenné vált. Vele maradtam, és rögtön akkor este vitt el a Dani nevű haverjához, aki a dokumentumfilmben is megjelenik, és ott kezdtem el belelátni ebbe az egészbe, amiben ő már a feje búbjáig benne volt. Egyből világos lett, hogy mi itt nemigen fogunk filmet forgatni, bár Kim nagyon akarta, és iszonyú lelkes és aktív volt végig, hogy csináljunk valamit. Talán nem is találkoztam volna vele újra, ha nem forszírozza a forgatást. Viszont amikor találkoztunk, valahogy pillanatokon belül az ő megmentése lett a tét, és hamarosan már a Kék Pont Alapítvány egy ülésén voltam vele, anonim függők társaságában.

Akkoriban festett?

Akkor ennek a legnagyobb akadálya már az volt, hogy nem volt állandó lakhelye. Nagyvenyimbe, a nevelőanyjához már nem mehetett, mert megromlott a viszonyuk, miután a Peti nevű szerelmével ellopták tőle a tévét, hogy eladják. Az ilyen balhék után Ibolya azt mondta Kimnek, hogy addig nem mehet oda, amíg drogozik. Kibérelt a 12. kerületben egy lakást, ott jártam nála néhányszor, a falra fel voltak takkerolva a nagyméretű vásznai, de közben hatalmas felfordulás volt, figyelni kellett, hova lépek, és volt ott egy macska, aki rá lett bízva, de nem tartotta tisztán, ezért tömény macskapisi szag terjengett.

Kim meg valami elképesztő, színes ruha-jelmez költeményben mászkált fel-alá, és megszállottan mesélte, hogy megtalálta az anyukáját, mégis él, nem halt meg, és hamarosan találkozni fog vele!

Az interneten talált egy belga pszichológusnőt, aki hasonlított az édeasanyjára. Meggyőződése lett, hogy ő az öngyilkosnak hitt anyja, írt is neki, és szervezte vele a találkozót. Szóval óriási káoszt láttam, és nem hinném, hogy képes lett volna ilyen körülmények között festeni. Ez már az úgynevezett „bad painting” korszaka utáni végjáték volt. Én nem láttam elkészült műveket, csak megtépázott vásznakat, de közben folyton az alkotásról beszélt.

A filmben elég hangsúlyos az a rész, amikor eldönti, hogy na jó, akkor összepakol és elmegy a rehabra. Te elkíséred egy lakásba, hogy összeszedje a ruháit, és az ott élő, szintén függő, vagy gyógyuló függő, Dani nevű fiatalember azt mondja, hogy nem ezt kéne tennie, menjen először az addiktológiára és majd utána arra az elzárt rehabilitációs helyszínre, a Kovácsszénája nevű, baranyai faluba. Mert így nem fog sikerülni. Kim viszont eltökélt, összepakol és megy. Mennyire volt komoly ez a szándék?

Én teljesen komolyan vettem, és szerintem azokban az órákban Kim elhatározása is komoly volt. Végül is úgy sikerült őt valahogy rávenni erre a rehabra, hogy felvetettem, hogy forgassunk az ő leszokásáról és gyógyulásáról egy dokumentumfilmet. Ugyanis ez volt a mániája, hogy neki festenie kell, és ő ezért nem vonulhat el hónapokra, mert akkor mi lesz az alkotással. Ezért született ez az ötlet, hogy csináljunk együtt filmet arról, ahogy ő lejön a drogról, és ebből az elhatározásból forgattuk már ezt a részt, ahogy összecsomagol Daninál, hogy elinduljon Kovácsszénájára (a Mérföldkő Egyesület rehabilitációs otthonába – a szerk).

Úgy tűnt, hogy a filmezés motiválja, és hogy lendületet és erőt ad, hogy kiszálljon a függőségből. Volt egy barátnőm, még a gimnáziumi időszakból, aki Kovácsszénáján dolgozott akkor, gyógyult függőként ő is függőkkel, szenvedélybetegekkel foglalkozott, ő segített elintézni, hogy Kim egyből mehessen, mert ide egyáltalán nem könnyű bekerülni. Ez a hely nem része az állami egészségügyi ellátórendszernek, ez egy civil intézmény. Hosszú várólista van. Ő intézte el, hogy ezen a várólistán Kim előre kerüljön. Eddig egészen jól haladt a dolog, Kim el is utazott oda, de a felvételi elbeszélgetés után mégsem fogadták be őt. Úgy ítélték meg, hogy nem elég eltökélt a gyógyulásra.

Ezután jött az, ami tulajdonképpen a végjáték lett az életében.

Igen, bementünk a Nyírő Gyula Kórház addiktológiájára, amit Dani eredetileg is javasolt. De Kim már nem először járt itt, mint később megtudtam. Ott látogattam, titokban forgattunk is, de amikor három hét múlva, miután kitisztult és csillapodtak az elvonási tünetei, kiszökött, akkor megéreztem, hogy nem tudok ennél többet tenni. Belül lemondtam arról, hogy képes leszek segíteni neki.

Többféle regiszter keveredik a filmben.  Portréfilm egy művészről, amelyben művészeti szakemberek is elmondják a véleményüket. A személyes szál, a te narrációddal. Van egy oknyomozói vonal a családi háttér után. És egyfajta dokumentálása annak, hogy itt mi minden történt. Egyesek szerint épp ettől izgalmas a film, de van, akit zavart ez a keveredés.

Amikor elkezdtem a filmen dolgozni, akkor természetesen fölmerült, hogy ezt meg lehetne csinálni Kim szellemében, nagyon szabad, szinte asszociatív, költői hangvétellel. De az volt a célom, hogy minél több emberhez jusson el, és hogy Kim élettörténete és művészete fennmaradjon. Akkor még nem voltak bent a festményei bizonyos fontos gyűjteményekben, még nem lehetett látni, hogy az életmű a helyére kerül-e egyáltalán. Ezért választottam az akadémikusabb formát. És ezért volt fontos a szakmai kiértékelés is.

Másfelől érdekesnek tartottam úgy vezetni végig a nézőt Kim történetén, hogy először csak messziről, a felszínen találkozzon vele, a művein keresztül, ahogy az életünk során többnyire egy művésszel „találkozunk”. Aztán amikor az utolsó festményei valami drasztikus elváltozást mutatnak, találgatásokra adnak okot, akkor nézzünk a művek mögé, hogy mi zajlott ekkor Kim személyes életében. Én pont ekkor ismertem meg őt, és alapvetően az én személyes élményem a történet elmesélésének apropója, nekem erre az utolsó időszakára volt rálátásom.

Ráadásul ebből az időszakból vannak csak róla mozgóképes anyagok, amiknek köszönhetően élményszerűen beleláthatunk Kim életébe. Az egészségesebb, kreatív, termékeny időszakából csak minimális mozgóképes anyag maradt, utoljára Tóth Marcsitól (Kim barátnője – a szerk.) két évvel korábbról, egy napló, és a művek. Szóval, én a kettőnk néhány hónapon át tartó történetét tudom érzékletesen és hitelesen elmesélni. És amikor ez Kim öngyilkosságával véget ért.

Most, tíz év múlva, felkerestem a rokonait, akiktől váratlanul új megvilágításba került az egész történet. A drogos kálvária csak a jéghegy csúcsa, kóros tünete mindannak, amit azután megismerünk Kim családtörténetéről és a traumáiról. Azt gondoltam, a néző számára is így lesz érdekes és hatásos, ha átéli azt, amit én is a felfedezések során. De ez csak úgy lehetséges, ha előtte ő is végigéli mindazt a kálváriát, amit Kim, és amibe én magam is beleláttam. A filmkészítői helyzetből organikusan következett, hogy megkeressem a belga rokonokat, nem számítottam rá, hogy ők újabb fordulatot adnak a történetnek. Aztán a film végére megint eltávolodunk, csak a festmények maradnak, amiken keresztül folytatódik Kim története. Keserédes vigasz.

Mit gondoltál a filmkészítés és a kutatás egész folyamatában az intézmények felelősségéről? Az egyetem, a galériák, az a nemzetközi nagyvállalat, amelynek Kim elnyeri a festészeti ösztöndíját, ahol sztárhelyzetbe hozzák, aztán kitör egy botrány és hirtelen megszabadulnak tőle. Illetve az egészségügyi ellátórendszer.

Engem elsősorban Kim sorstörténete, személyiségképlete érdekelt, nem egyfajta társadalmi, emberjogi téma feldolgozása. Fontos volt, hogy a film ne arról szóljon, hogy ki hogyan vonható felelősségre a történtekért. El lehetett volna vinni ebbe az irányba, merthát a felelősség kérdése természetesen több fronton felmerülhet. Próbáltam egyensúlyt tartani, hogy a történetet meséljem, és legfeljebb Kim szemszögéből értékeljem az eseményeket. Kihagytam a pszichológiai elemzést is, ami szintén adta volna magát.

Azt akartam, hogy a nézőben merüljenek fel ezek a kérdések, gondolatok, konklúziók, és a film terén kívül induljanak el az ezzel kapcsolatos beszélgetések.

Nagyon örültem, hogy a Verzió beválogatta a programjába, mert támogatás nélkül készült, fapadosan, nagyon kevés pénzből, és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy bemutatják bárhol is. Ugyanakkor, ez azért egy emberi jogi dokumentumfilmes kontextus volt, és ha ezzel az elvárással ült le valaki megnézni, akkor lehettek hiányérzetei. Miért nincsenek kiélezve a filmen belül ezek a kérdések, konfliktusok – amit teljesen megértek. A film ilyen értelemben talán ugyanúgy outsider lett, mint amilyen Kim maga is volt.

Nem is a szószóló-jelleget kérem számon a filmen, egyszerűen csak gondolkodom, hogy egy intézményi közeg felfigyel-e arra, hogy valaki bajban van. Mindenki akar tőle valamit, de ő maga sehova se tartozik? Mintha ez is a tragédiájának a része lett volna.

Szerintem idealizmus azt elvárni, hogy ez ne így működjön. Sajnos. Nem életszerű, hogy az intézményeink, ahol megfordulunk, majd fölismerik, észreveszik, segítenek, ha bajban vagyunk. Kim körül így is sokan voltak, és többen meghaladták a szakmai kapcsolódás határait és bevonódtak a magánéletébe, mint ahogy én is, hogy segítsenek neki. De mindenkinek végesek a kapacitásai. Mindenki sérülékeny, és ha a saját határait nem húzza meg, könnyen bezuhanhat a bajbajutottal együtt. Én ezért senkit nem tudok elítélni. Nekem nehéz intézményekben gondolkodni, de aki tud, az tegye meg, és ha lehet javítani, támogatóbbá, érzékenyebbé tenni a közeget, tegyük meg, én nagyon támogatom.

De ehhez is, inkább az egyes embereknek, az ezeket az intézményeket működtető embereknek kellene jól lenniük, hogy legyen kapacitásuk az emberségre, ne csak a saját túlélésükért való küzdelemre sokszor… Egészséges esetben a család látja el azt a funkciót, hogy ha ekkora bajba kerül valaki, képes legyen felkarolni és gyógyítani, hosszú időn át, folyamatos jelenléttel, odafigyeléssel, gondoskodással. Ha ez sérül, vagy egyáltalán nincs, az sokszorosan nehezített terep annak az adott embernek.

Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy a te problémád, az a te problémád marad? A filmben azt mondja az egyik megszólaló, hogy senkit nem lehet megmenteni önmagától.

Ezt Tóth Marcsi mondja, és szívemből szól. Azt gondolom, hogy az az én döntésem, hogy „jobbra dőlök, vagy balra dőlök”, ahogy Pálfi Gyuri fogalmaz. Hogy jól akarok lenni, egészségesen élni, vagy úgy döntök, hogy a 27-es klub szupersztárjainak nyomdokaiba lépek. Vagy segítséget kérek, mert olyan bajom van, amivel nem tudok egyedül megküzdeni. Ilyenkor természetesen iszonyú fontos, hogy legyen jól működő támogató közeg, amelyik képes is segíteni. De a lényeg, hogy az első lépés, az elhatározás, az valahogy az egyénből ered, és ennek nem is lehet kívülről ellene menni. Lehet hátráltatni, lassítani a folyamatot, átmenetileg kitéríteni, de lényegileg nem lehet megváltoztatni az irányt. És azt is gondolom, hogy szabadon dönthesse is el mindenki, hogy miként rendezi be, hogyan tölti el az életét. Nem hiszem, hogy egyféleképpen kellene minden életnek leperegnie. Hogy egy jó megoldás van. Ami fontos lenne, az az oktatás, az ismeretterjesztés, a látókörök bővítése, hogy ezek a szabad döntések minél tudatosabb választások lehessenek, és ne valami divat, vagy éppen egy felszínes vadromantikus sztárkultusz határozza meg őket.

A filmed egy olyan pillanatban érkezett a budapesti közegbe, amikor ismert, a művészeti szférában, irodalmi szférában mozgó emberek öngyilkossággal fejezték be életüket. Természetesen mindegyik sors más és más. De a közösségi médiában – amely persze azt hazudja, hogy tudjuk, mi van a másikkal – a művészeti közeg és más közegek azonnal egyfajta önvádat fogalmaztak meg: mit tehettünk volna, mit nem vettünk észre…

Közvetlenül Kim halála után végigsöpört egy öngyilkosság hullám a filmesek között is. A munkatársaim voltak mindhárman. Egyikük Angelusz Iván producer, aki egyébként ismerte Kimet, és rendelt is tőle festményt, hogy támogathassa… Nagyon komplex és egyedi emberi helyzetek ezek. Lehet, hogy van olyan eset, ahol segített volna a környezet odafigyelése. Kim esetében nekem úgy tűnik, az észrevevés nem tudta őt megmenteni, és én nem tudom megmondani, hogy mi az, amit megtehettünk volna még.

Hogy most, és a jövőre nézve mit tehetünk? Az mindenképp jó, hogy beszélgetünk erről, és nem tabusítunk tovább ezzel kapcsolatban. Azt túlzásnak érzem, hogy csak a környezetet tartsuk felelősnek. Eltöltöttem két évet Indiában, és ott nagyon magamévá tettem, amit a hinduk mondanak, hogy a legtöbb, amit a világért tehetsz, az az, ha a saját megvilágosodásodon dolgozol. Én ezt úgy fordítom le magamban, hogy az az én egyéni felelősségem, hogy jó állapotban tartsam magam, ami nyilván függ a környezetemtől, de ennek a felelősségnek a vállalása, meg a tudatosság, a törekvés, az mégis az én személyes ügyem. Ebből aztán egyenesen következik az, hogy miként kapcsolódom a környezetemhez, a barátaimhoz, ismerőseimhez, hogyan figyelek oda, teszek gesztusokat. Csak akkor tudok produktívan, támogatóan részt venni a világban, ha én rendben vagyok. A felelősség elsősorban magamra vonatkozik, a saját életemre, ez az én hatásköröm, és aztán a környezetemben élőkre, szeretteimre, satöbbi.

Tíz évig nem vetted elő a nálad hagyott kamerát?

Elővettem, és le is mentettem róla az anyagokat, csak aztán félretettem. Körülöttem mondogatták is, hogy kellene csinálnom belőle egy dokumentumfilmet, de azt éreztem, hogy ezt én nem tudom megcsinálni. Nem tudok még ezzel az egésszel szembesülni. Ugyanakkor egyfajta felelősséget éreztem, hogy eleget tegyek Kim kérésének, és elmeséljem a történetét. Hogy lekerekítsem a hamvába holt filmes projektjeinket.

Évekkel később, amikor az első nagyjátékfilmem forgatókönyvét írtam, megkeresett Ongjerth Dani, aki akkor az Inda Galériánál dolgozott, hogy ő most elkezdett foglalkozni Kim festményeivel, amik ott vannak az Inda raktárában, és utána akar járni, hogy ki is volt az alkotójuk. Berlinben tervezett egy kiállítást Kim festményeiből. Mondtam neki, hogy milyen érdekes, mert pont most dolgozom egy forgatókönyvön, amibe beleírom Kim történetét. Aztán beköszöntött a pandémia, a kiállítás elnapolódott, kiderült, hogy nem kapok támogatást az első játékfilmem elkészítésére. Ezután meséltem Kozma Péternek, a film producerének egy lehetséges dokumentumfilmről, hogy talán most van itt az idő, hogy elkészüljön, mert akkor be lehet úgy fejezni, hogy ez a történet egy kicsit mégis megemelkedik a berlini kiállítással. Hogy nem ebben a borzasztó sötét tragédiában kell kiszállnunk belőle, hanem azt érezhetjük, hogy Kim, bár 27 évesen meghalt, a művei sokunkat túl fognak élni.