Főként miniatűr szobraival robbant be a köztudatba és a köztérre egy szobrász, Kolodko Mihály. Budapest tele van a plasztikáival, fokozva a vizuális zűrzavart a főváros egyébként is esztétikai katasztrófa sújtotta övezetnek nevezhető szobor-térképén. De arról kevés szó esik, hogy ezek a zsánerszobrok, bronz-szkeccsek, emlékmű-karikatúrák ténylegesen milyen viszonyban állnak a köztérrel, az emlékezetpolitikával és a giccsel. A Trash of Köztér szerzője ezt gondolja végig.

„Mindenki giccset akar írni, csak nem mindenkinek sikerül” – mondja Szép Ernő. Feltételezhető, hogy a giccshatás azon szintjére gondolt, amikor a szentimentalitás zsigerileg tör fel, és meghatódunk azon, hogy milyen mélyen hatott ránk az eredeti benyomás. Profitábilis zsáner, hiszen a könnyen befogadható érzelmi panelekkel széles közönségréteg szólítható meg. Olyan giccsteoretikusok, mint például Adorno, Abraham Moles és Angi István egyetértenek abban, hogy a giccs nem művészeti tétel, hanem konfliktusmentes tömegkulturális áru, amely nem kíván gondolati erőfeszítést a fogyasztó részéről, más szavakkal, kihasználja a közönség érzelmi és gondolati kiszolgáltatottságát.

Ez a hozzáállás a szórakoztató műfajok terén nem feltétlenül von le az alkotók vagy a művek kvalitásából. A jó giccsel a legtöbb teoretikus szerint nincs semmi baj. A giccs akkor válhat konfliktusossá, morális kérdéssé, amikor – Umberto Eco megfogalmazásában – a fogyasztási termék másnak hazudja önmagát, mint ami. Például művészetnek. (Ez nem tévesztendő össze azzal, amikor a művészet a giccs eszközét használja.) Ebből következően tehát beszélhetünk jó giccsről, nem annyira jó giccsről, vagy kifejezetten rossz giccsről is. Mindenekelőtt azonban lássuk mindazt, ami miatt a giccskategóriákat felhoztuk!

A kárpátaljai származású Kolodko Mihály 2014-ben debütált Budapesten. Ungvár városa diplomáciai ajándékként adta a magyar fővárosnak Roskovics Ignác egyházi és zsánerfestő egész alakos szobrának másodpéldányát, amit fel is állítottak a Duna-korzón. Roskovics a Lánchíd felé fordulva festi a látképet. Már akkor kiborultak a szakmabéliek, művészettörténészek, urbanisták, hiszen a korzó szobrokkal zsúfolt szakaszán egyrészt nincs már szükség több zsánerszoborra, másrészt, a szobor maga művészettörténet-hamisítás. Roskovics ugyanis sosem festett plein air, nem festett városi látképeket és nem festette meg a Lánchidat sem. A szobor ettől persze még maradt, de legalább nem minden kritika nélkül. Ezt megelőzte itthon egy másik, teljes alakos szobor Kolodkotól: 2013-ban Eger testvérvárosától, Nagyszőlőstől kapott egy Cicero idézettel megtoldott, szintén másodpéldány Szőlőtaposó leányt.

Kolodko ugyanakkor nem ezekkel, hanem miniatűr szobraival vált a magyar közvélemény lieblingjévé. 2015-ben a Harry Houdini szobrot a Külügyminisztérium közbenjárásával kapta ajándékba az akkor fideszes vezetésű Erzsébetváros, annak a kárpátaljai Pannónia Civil Szervezetnek a felajánlásából, amelynek az alkotó, Kolodko tagja és képviselője is volt. Az igazi áttörés azonban ezután következett, mikor felbukkant a Bem rakparton a szintén ungvári másodpéldány Főkukac. A kis figura megmozgatta a budapestiek lelkét, páratlan népszerűsége azóta is tart. A Főkukac óta a Köztérkép adatbázisa szerint Kolodko hatvan (!) köztéri alkotása jelent meg Magyarországon, melyek közt szerepel ugyan egy-két Trianon, Holokauszt, ’56-os forradalom, Jézus Krisztus és Kossuth Lajos megrendelés is, de alapvetően a kisformátumú bronzöntvények váltak a fő profiljává. Lásd #kolodkomini.

Ebben a cikkben a miniszobor-jelenséget fogom áttekinteni, különböző giccs-megközelítésekből.

Jó giccs

Szuverén művészi elgondolások a köztéren, Magyarországon nem sok teret kapnak. Ezzel szemben posztamenseken komolykodó államférfiúi büsztökből, díszkutakból, zsánerfigurákból minden sarokra jut már egy. Ugyan a magyar köztéri szobrászatra nem jellemző a monumentalitás, a mégiscsak méretesebb alkotásokkal szemben kicsit készíteni önmagában reflektív, okos és érdekes is lehetne. Pláne, ha olyan, szobor formában nem kifejezetten jellemző témákról van szó, mint például a régi magyar rajzfilmfigurák. Egy bronzba öntött Főkukacban szépen ötvöződik a forma és a téma, amit kicsit megpörget a hagyományos köztéri bronzszobros kivitelezés. Ez máris egy jópont az ötlet mellett, a sem szuverenitását tekintve, sem humorban nem túl erős hazai köztéri kultúrában. Azt is kár volna megkérdőjelezni, hogy ezek a figurák integránsabb részét képezik a kortárs magyar össz- és tömegkultúrának, mint akár a Mitterpacher Lajosok, Szkander bégek vagy rizsporos parókás Benyovszky Móricok.

A retró rajzfilmes nosztalgia körülbelül a 2000-es évek közepe óta nagy sikernek örvend, így nem csoda, hogy a szimbolikus, köztéri léptékváltás sokak tetszését nyerte el. Kolodko ezen munkái nem azért hatnak, mert mély konceptuális átgondoltságuk és professzionális kivitelezésük magas esztétikai élményben részesíti a közönségét, hanem, mert jó érzékkel találnak bele több generációnyi magyar meghatározó és közös gyermekkori kulturális élményeibe. Így nemcsak a formai geg, hanem a gyermekkori és retró nosztalgia is működésbe lép a szemlélőben.

Megmunkálásukban is igényesebbek ezek a miniatűrök, mint a későbbi példák, a jól megtervezett, ikonikus alakokat sikeresen plaszticizálta az alkotó. Főkukac, Gombóc Artúr, Mekk Elek, Kockásfülű Nyúl, Bodrogi Gyula Süsü jelmezben. Hát, legyen!

Ide sorolnék még egyet Kolodko alkalmazott alkotásai közül: a Szurikáta nevű, gyermekdiabétesz rendelő előtt álló szurikáta alakját. Nem hiszem, hogy van ember, aki a szájára veheti, hiszen megkérdőjelezhető megformálása ellenére reméljük, hogy legalább némileg könnyebbé teszi a kezelésre érkező gyerekek napját.

Nem annyira jó giccs

A giccsel kapcsolatban az instant érzelmi reakció, a nosztalgia, a meghatottság az, ami elsődlegesen működésbe lép. Ugyanakkor van Kolodko munkáinak egy másik vonulata is, ami nem egészen erre a rugóra jár. Az aranyos, kicsinyített forma még feléleszthet valamiféle tetszésfaktort, de az elemi érzésekre már nem képes hatni. Ezt most jópofáskodó, didaktikus giccsnek fogom hívni.

Ilyen például a történelmi anekdotázás, mint amilyen a váci diadalív beomlásától tartva ijedező, karikaturisztikus Mária Terézia figurája, vagy az egykor róla elnevezett Szabadsághidat függőággyal visszafoglaló Ferenc József. Továbbá ide sorolom a szólásmondások megszobrosítását is, ami tényleg kimaxolja a jópofáskodást. Ilyen például a Budavári Önkormányzat megbízásából készült Egyszer volt Budán kutyavásár című, hanyagabbul megmunkált sokkiskutyás együttes, vagy az In Vino Veritas részeg légiósa, amelyet az aquincumi Amfiteátrum romjaira rögzített az alkotó. De ide sorolnék egy bronzba öntött, erőltetett szóviccet is: a magyarországi Ajtósról származó Ajtósi Adalbert fia, a már németesített nevű Albrecht Dürer – aki itthon Ajtósi Dürerként vált utcanévvé (értjük, Dür/Tür=Ajtó) – figurája kilép egy kis ajtón.

Ezeknél még egyszerűbb, valóban semmitmondó kisszobrok is kikerültek mindenfelé. Az amúgy is abszolút indokolatlan, Falk Miksa utcai Columbo szobor mellé kihelyezett öngyilkos mókus. Másutt aranyos kis sókereskedő és lovaskocsi. Lisa Simpson és a Lecsó patkány. De ide tartozik még az a veszprémi trió is, amit az A1-Sped Nemzetközi Szállítmányozó és Szolgáltató Kft. állíttatott: egy utcazenész, egy őr és egy kislány oroszlánnal. Vagy az állítólag Jeff Koons parafrázisnak induló, amúgy a textúrája miatt kisebb kutyaszar-kupacra emlékeztető, velőscsontos lufikutya szobor a budapesti Rakparton.

A retró láznak is van pár másodrendű darabja. Nehezen tudom elképzelni, hogy a Skála kópé, a Rubik kocka, a felhúzható Trabant érzelmi reakciót váltson ki a nézőből. Ezek már máshova tartoznak: nincs zsiger, csak zsáner. Legföljebb, rövid szemlélés után, annyit lehet mondani, „Ja! Nagyon jó!” Ettől függetlenül, jó hétvégi programot lehet rájuk építeni, kutyával, gyermekkel szelfizni, télen kis édes sapkát és sálat horgolni nekik, ahogy a városlakók meg is teszik.

Rossz giccs

Van a giccsnek egy másik megközelítése is: valami, ami látszani akar valaminek, de mégsem az, mert bár formailag megfelelhet neki, az esszencialitása hiányzik. Kolodko fentebbi szobrai sem a konceptuális mélységek miatt voltak népszerűek, viszont választott témái nem is kívántak mélyebb gondolatiságot. Az alkotó azonban nem elégedett meg az aranyos rajzfilmekkel és szóviccekkel, hanem humorát a magyar történelmi traumákra is elkezdte alkalmazni. Az egyik ilyen témája a szovjet megszállás, amit a 2017-ben a Parlamenttel átellenben elhelyezett, lekonyuló, szovjet minitank kihelyezése vezetett fel. Ezt követte 2019-ben a Szabadság téri Szovjet hősök emlékműve mellé hegesztett, párnára helyezett usánka. A legutóbbi darab pedig idén október 23-án, az Among us című amerikai számítógépes játék után elnevezett mű, Sztálin gördeszkázó lábszárcsontjai a Felvonulási téren.

Miután az usánkát egy Mi Hazánk-tag képviselő baltával leverte és a Dunába dobta, Kolodko a Magyar Nemzetnek elmondta, hogy a képviselő értelmezésével ellentétben ő nem a szovjeteknek állított párhuzamos emlékművet, hanem a magyarországi szovjet múlttal kapcsolatos diszkurzív hiányra kívánta felhívni a figyelmet. Csakhogy az, amit ő hiánynak vagy reflektálatlanságnak értelmez, a rendszerváltás óta eltelt több mint harminc év magyar kulturális, politikai és társadalmi diskurzusának folyamatos témája. Az adott emlékmű pedig épp ennek a párbeszédnek egy kiemelten szimbolikus pontja. Nem azért nem bontották le, mert ez még senkinek sem jutott eszébe, hanem mert ezek a témák és kérdések nem intézhetők el ennyire egyszerűen.

Koldoko diszkurzív reflektálatlansága miatt ezek a szobrocskák, bár a kritikai művészet igényével lépnek fel, nem felelnek meg annak. Egyszerű formalista fricskák, amelyek érzéketlenül infantilizálják a nemzeti történelmi traumákat, a szovjet megszállást, a gulágra hurcoltak, a kivégzettek, ’56 hőseinek és áldozatainak emlékét. Továbbá infantilizálják a magyarországi, amúgy sok szempontból kritizálható emlékezet- és kultúrpolitika súlyosan releváns témáit. Kolodko, valamiféle kezdeményező vagy katalizátor figuraként értelmezi önmagát, egy olyan diskurzusban, ami egyrészt már folyik, másrészt, a szobros kommentárjainak ehhez a párbeszédhez nincs hozzáadott értékük. Ha Kolodko valóban kritikát szeretett volna megfogalmazni, vállalhatott volna szimbolikus, de a történelem egymásra rakodó episztemológiai rétegeitől némileg elvonatkoztatható kortárs, reálpolitikai témákat is. Ezektől azonban akkor elzárkózott.

Az ukrajnai háború kitörése óta azonban két vonatkozó szobrot is kihelyezett. Az elhíresült Kígyó-szigeti esetet követően alig több mint két héttel került ki a Moszkva sétányra egy újabb alkotása (Üzenet). Kolodko egy ukrán címeres gyűrűvel ellátott, (feltételezhetően középső-) ujj alakú posztamensre helyezte az agresszor apró hajóját, amin a hajóhoz képest hatalmas Putyin karikatúra utazik. Rögtönzött, háborúellenes emlékmű, a hősies ukrán ellenállás egy szimbolikus pillanatán átszűrve. Az ihlet és a sietség érthető, a március óta érkező hírek tükrében ráadásul egyre biztosabbnak látszik, hogy Putyin feje valóban „nagyobb”, mint a hadereje. Ugyanakkor, a „nagyfejű” gyúnyszobros együttes a napilapos politikai karikatúrák világát idézi, és ez nem biztos, hogy hosszú távon illik majd a mérhetetlen szenvedést okozó orosz invázió traumájához. Ugyanúgy, ahogyan a fentebbi példák sem méltók a szocializmus korszakának traumatikus örökségéhez. Persze mondhatjuk, hogy ezt majd az idő dönti el.

Ugyanez az ambivalencia már nem áll fönn a másik vonatkozó szoborral kapcsolatban, amely a Tizedes meg a többiek című filmből, a kompótok közt bujkáló, sebesült szovjet katonát, Grisát mintázza. A megidézett jelenetben az erdészék bújtatják a katonát, a magyar szökevényeket pedig dermesztő meglepetésként éri, hogy „a spájzban vannak az oroszok”. Amennyiben áthallásos is akar lenni a munka, az nem működik egy olyan országban, ahol a politikai elit nyíltan támogatja az orosz hódító politikát, legalább a Krím 2014-es megszállása óta.

Az oroszok ugyanis nem a spájzban vannak, hanem a Parlamentben.

A film ugyan lehet a kiélezett nemzetközi helyzetben sertepertélő politikai ügyeskedés metaforája, de míg ott kiszolgáltatott kisemberek a történelem viharában mentik a saját bőrüket, a jelen magyar diplomáciája mások bőrét viszi a vásárra. Ettől függetlenül, a film egyéb ikonikus jeleneteinek reflektált parafrazeálásában lehetett volna fantázia. Például:

A Magyarországon valószínűleg pártfüggetlenül legnépszerűbb és legnagyobb privát platformmal rendelkező ukrán állampolgár Kolodkonak hatalmas legitimitása lett volna ahhoz, hogy olyan sarkos kritikának adjon hangot, amely legalább egy pillanatra kellemetlen helyzetbe hozza a töretlenül oroszbarát magyar politikai vezetést. Képzeljük el a fentebbi filmjelenetek valamelyikét, vagy a megvalósult középső ujjat, nem a Moszkva szempontjából teljesen irreleváns Moszkva sétányon, hanem mondjuk a Kossuth téren. Ehelyett, a magyar-szovjet történelem feldolgozásához hasonlóan, ez sem lett több, mint kritikai művészetet mímelő giccs.

Nagyon rossz giccs

Mindezek mellett Kolodko 2018-19-ben legnagyobb megrendelését az akkor fideszes vezetésű VII. kerületi Önkormányzattól kapta. A kerület nem titkolt szándékkal, a turizmus élénkítése érdekében, a legtöbb tűzfalfestmény mellett a legtöbb miniszobrot is szerette volna magáénak tudni. A városrész-brandinges megfontolásból indított Kolodko-hullámban azonban indokolatlanul kerültek különböző témák egy platformra, pusztán formai alapon, egy egyszemélyes brand alatt. Például a New York palota melletti búvár figura, arra a városi legendára utalva, mely szerint Molnár Ferenc a Dunába dobta a kávéház kulcsát, hogy éjszakára se lehessen bezárni. (Ez önmagában az ártalmatlan második giccs-kategóriában  lenne.)

Emellett készült egy az állatos és ószövetségi témát ötvöző gyermeteg Noé bárkája, félúton az Állatorvosi Egyetem és Bethlen téri zsinagóga között. Azonban ugyanilyen léptékben jelenik meg a cionizmust megalapító író-politikus, Herzl Tivadar villanypóznára szerelt, biciklit toló figurája is. A tragikus sorsú zeneszerző, Seress Rezső pedig a Kis Pipa étteremre utalva egy wifijel alá rögzített kis pipában zongorázik. A Hosszúlépés közreműködésével jött létre Szenes Hanna szobrocskája: a nyilasok által kivégzett mártír egy kerítésre erősített, Magyarország alakú kődarabon ücsörög. Mindannyian a Kolodko-formavilág szerinti kistestű, nagyfejű, karikaturisztikus megfogalmazásban. Ehhez csatlakozik még az Ukrajnában munkaszolgálatosként meghalt Rejtő Jenőre emlékező, kutyapisilő magasságban rögzített, tizennégy karátos autó.

Felmerül a kérdés, hogy mennyire méltó a nyilaskeresztes terror egykori gettójának területén, a magyarországi antiszemitizmus és a Holokauszt áldozataira rajzfilmfigurásított, játékos miniszobrokkal emlékezni. Semennyire. Érvénytelen az a sokat hangoztatott érv, hogy a fent említett személyeknek ezelőtt nem volt szobruk, tehát ez mégiscsak jó. Nem jó. A megvalósult darabok egyszerűen nem felelnek meg az emlékezetpolitikai tisztelet minimumának. És nem csak a méretük és a formájuk miatt.

Ha például gerilla akciókként kerülnek ki hasonló szobrok, az a köztéri emlékezetpolitika hiányaira mutathatna rá, illetve a fennálló politikai hatalom és kulturális politika független kritikájaként erős üzenetet hordozhatna.

Itt azonban önkormányzati megrendelésben, hivatalos, reprezentatív kontextusban jelennek meg. Márpedig erős szimbolikus üzenete van annak, hogy egy hivatalos szerv mire mennyi komolyságot, mentális energiát fordít, milyen célokra mekkora közteret, és mennyi pénzt szán. Összehasonlításképpen: a VII. kerület 2010-19-es fideszes vezetése alatt kifejezetten sok, legalább méretét és finanszírozását tekintve nagyvonalú alkotás született. Köztük a már említett több mint harminc tűzfalfestmény, amelyen látható szürkemarha, zöldséges, cirkusz, meg Aranycsapat és Sisi is. (Az utóbbiak épp a Rumbach utcai zsinagógával szemben álló, egykori csillagos ház két falát terítik be.) De szobrok is készültek nagyban, mint például a tortadísz-szerű Sisi, egy termetes kentaur, számos mellszobor és emléktábla, no meg a kilenc magyar ősi kutyafajta életnagyságú szobra. A VII. kerület kulturális mérlege kilenc nagy magyar kutya, négy pici magyar zsidó. Fogalmazzunk úgy: sajátos értékrend.

Talán kijelenthető, hogy a Hosszúlépés szervezőinek motivációján kívül, a miniatűr szobrok elsődleges célja nem az emlékezetkultúra fejlesztése, a traumafeldolgozás, az érték- és tudásközvetítés volt, hanem pusztán az, hogy a Főkukacból építkező #kolodkomini brand hozadékából profitáljon a kerület, miközben azt mímeli, hogy tett valamit a kulturális emlékezet érdekében. Ez így nem több, mint reflektálatlan, alkalmazott, profitorientált, szemfényvesztő holokausztgiccs, amelyért megrendelő és kivitelező egyaránt felelősek.

Gerilla?

Tevékenységét Kolodko a már szinte állandó jelzőjévé vált „gerillaszobrász” pátoszával felvértezve végzi. Valóban voltak és vannak engedély nélkül kirakott szobrai,  így azok végül is valamelyest megfelelnek a gerillaszobrászat egyik alaptételének. Ugyanakkor a gerillaművészet több ennél, és egyértelmű pozíciót vesz fel a helyi hatalmi struktúrákban, kommentárja a helyi hatalmi vagy szocio-kulturális visszáságokra irányul. Bár Kolodko, mint fentebb láttuk, megpróbálta magát ebben a műfajban legitimálni, de hatást (a Mi Hazánk-képviselő reakcióján kívül) nem tudott elérni. Pedig Magyarországon nem olyan magas az a küszöb, amelyet politikai témájú köztéri kommentár műfajban, a hatás kiváltásához át kellene lépni.

Gondoljunk csak arra, hogy ha vizuál-aktivisták az utak rossz állapotára azzal hívják fel a figyelmet, hogy kiszínezik a töredezett flasztert, vagy ironikus tiltakozásul, lemosható festékkel stencileznek fel egy jacht-ábrát a minisztériumi parkolóba, az azonnali rendőrségi eljárást és büntetést von maga után. Értelmetlen a gerilla-hitvallást egy olyan művészre értelmezni, aki diplomáciai gesztusok nyomán kezdte magyarországi karrierjét, aki politikai, kulturális vagy társadalmi témákban nem képes sikerrel megszólalni, viszont cserébe szívesen fogad el önkormányzati megbízásokat, polgármesteri engedélyhez kötött privát felkéréseket, illetve szobrait most már nem csak az ukrán, hanem a magyar diplomáciai ajándékok között is megtaláljuk. Gerilla-giccs.

Töretlen és kritikátlan népszerűség

Kolodko népszerűsége a Főkukac óta, témától, helytől, párt preferenciáktól és világnézeti álláspontoktól függetlenül töretlen. Nem titok, hogy bár régóta foglalkoztat a téma, a cikket az 1956-os forradalom évfordulóján kihelyezett, gördeszkázó Sztálin-lábszárcsontok katalizálták. Az ügyben megkerestem a területileg érintett két állami kulturális intézményt, hogy szakmai állásfoglalásukról kérdezzem őket. A kiemelt nemzetstratégiai jelentőségű Városliget Zrt. a színes „érzelem- és gondolatgazdag” kulturális önkifejezés jegyében üdvözölte Kolodko Sztálinos tréfáját. A Néprajzi Múzeum sajtóosztálya pedig, a Kulturális Minisztérium jóváhagyása után azzal támogatta meg a szobrot, hogy válaszlevelükbe belinkeltek egy torockói csizmát és egy deszkás cipőt saját gyűjteményükből.

Persze, nem mindig csak a kormányoldalon érdemes keresgélni. Nemrégiben Karácsony Gergely főpolgármester és Őrsi Gergely, a II. kerület MSZP-s polgármestere is kritikátlan rajongói posztjaival biztosította a közvéleményt Kolodko-rajongásáról. Az óbudai DK-s polgármester, Kiss László pedig egész kerületének kulturális arculatát az egyik miniszoborral próbálja eladni óriásplakátokon.

Az óriásplakáton látható, örökségi védelem alatt álló aquincumi Amfiteátrumra rögzített szobor kapcsán megkerestem az Örökségvédelmi Kormányhivatalt. Válaszukban azt írták, hogy a kirakott szobor nem tartozik az ő hatáskörükbe. Ahhoz képest, hogy egy graffiti felfestése milyen komoly büntetéssel járhat ma Magyarországon, nehéz értelmezni, hogy a Kolodko szobrok vélhető rögzítési módja – vastag fúró, csavarok, ragasztó, stb. – hogyhogy nem tartozik rájuk.

Úgy tűnik, Kolodko érinthetetlen.

Visszatérve a Szép Ernőtől kölcsönzött nyitómondathoz, maradjunk annyiban, hogy mindenki jó giccset akar csinálni, csak nem mindig sikerül. És ha nem sikerül, akkor azért csak kéne szólni. Szóltam.