Az általánosságban a latin-amerikai és karibi művészetre, a globális Délre fókuszáló Armory Show kereskedelmi szekciójában, a kevés valódi izgalom ellenére volt azért néhány kiemelkedő megjelenés. Ezek egyike Kelet-Európából, Budapestről érkezett. Helyszíni beszámoló.

A vásárokkal, kiállítás megnyitókkal, tárlatvezetésekkel, kerekasztal beszélgetésekkel és pezsgőivással teli Armory Hét a New York-i művészeti ipar egyik legfontosabb eseménye, de mint a COVID járvány kezdete óta minden, a rendezvénysorozat és a névadó művészeti vásár is megváltozott. A másfél éves kényszerszünetet követő első Armory Show 2021-ben a szokásos kora tavasz helyett szeptember elején került megrendezésre és új helyen, az ipari sikk nélküli és végtelenül nyomasztó Hudson folyó menti mólók helyett a frissen átépített Javits Center új, a járvány idején oltóközpontként is használt szárnyában kapott helyett. Az 1994-ben alapított New York-i vásár új helyszíne sokat használt a négynapos eseménynek. A Javits Center nem minden szerénység nélkül Kristály Palotának nevezett üveg és acél hangárjában látható Armory levegős és elegáns, és főleg a Frieze és az Art Basel kimerítő bőségéhez képest, még mindig kicsi és könnyen nézhető. Már csak ezért is kár, hogy kevés volt a néznivaló vagy a nézésre érdemes.

A közel 250 kiállítót számláló vásár résztvevői  túlnyomórészt pánamerikai és európai kereskedelmi galériák voltak, de szerepeltek afrikai kereskedők, művészeti magazinok, múzeumok, grafikai műhelyek, és alapítványok is. A nagy házak, mint amilyen a Gagosian, a Pace és a Hauser and Wirth, a David Zwirner Gallery kivételével nem voltak jelen – ahogyan már a pandémia előtt sem. A vásár tematikus szekcióiért felelős három kurátor mindegyike a latin-amerikai és karibi művészetre szakosodott, és ez jól érzékelteti az idei Armory társadalomföldrajzi és politikai irányultságát. Az Armory kereskedelmi élét tompítani hivatott kísérő programok nagy része is a latin illetve a queer művészet és művészek bemutatásával, valamint a kortárs művészet praxisát ás piacát egyaránt formáló technológiai változásokkal foglalkozott. A vásár legfontosabb kísérőrendezvénye a Mari Carmen Ramírez vezette nemzetközi kurátori találkozó volt, amelyen a latin és Latinx művészet intézményi reprezentációjának, a kánon bővítésének, és az északi múzeumok dekolonializációjának kérdései kerültek terítékre. Az Armory a város köztereit, sőt a US Open helyszínét is birtokba vette: a  tavaly ősszel debütált, a résztvevő galériák és helyi üzleti társulások által finanszírozott köztéri program keretében tíz művész munkája kapott helyett New York utcáin.

Az idei Armory a szervezők szándéka szerint a globális Dél és főleg Latin Amerika felé tekintett ugyan, de a vásár legnagyobb részét elfoglaló galériák többsége, a latin amerikai művészeti tradíciókkal ellentétben, színes, nagyméretű, figuratív festményeket kínált. A frissen festett vásznak konzervatív harsánysága a leginkább az expresszionizmus formajegyeit és a szürrealista művészet narratíváit és kollázs-technikáit idézte. A festményáradat a pandémia hónapjai alatt stúdiómagányra ítélt művészek lázas termelő munkájának az eredménye, de a politikai krízisek és a globális recesszió miatt sokszor bizonytalan vásárlók ízlésének és kísérletezőkedvének hiányát is tükrözi. Az Armory vásznakkal terhes kortárs művészeti galériáiban látható képek témái vagy a kiállított művészek demográfiai jegyei a politikai érzékenység nevében kerültek ugyan a falakra – azaz szerencsére sok a nem fehér, nem férfi és nem heteroszexuális alkotó –, de a a kritikai hangok és a politikai témák, ahogy a ‘90-es években, a politikai globalizáció első, a multikulturalizmus retorikájával átszőtt  évtizedében, úgy most is dekorációvá, színes képekké laposodtak. Furcsa egybeesés, hogy erről húsz éve éppen az Armory egyik alapítója, legendás és rég halott Colin de Land írt a legpontosabban és legkeserűbben.

Szerencse, hogy a vásár központi részlegében kiállitott történeti anyag, valamint a Solo és Focus elnevezésű speciális szekciókban látható művészek munkái frissek, meglepőek és erősek voltak. A történeti anyagot felvonultató galériákban és Solo egyéni kiállításai között sok volt a latin amerikai és kelet európai művész, a női alkotó, és fotó- illetve textil-alapú munka. Az idén kilencven éves kolumbiai művész, Olga de Amaral gyapjúból és lószőrből szövött reliefjei és a cseh Luba Krejci (1925-2005) cérnaszálakból konstruált nagyméretű munkái Richard Saltoun (London, Róma) standján szerepeltek. A reykjavíki Berg Contemporary a cseh születésű, később New York-ban dolgozó Steina és Woody Vasulka (1937-2019) fénycsövekkel és számítógép processzorokkal készített kísérleteit mutatta be. A mérnökként is dolgozó Vasulka a fénykép és a digitális technológia határán egyensúlyozó, nagyméretű késő ‘70-es évekbeli munkái a vásár talán legfontosabb technológia történeti dokumentumai voltak. Az amerikai indián művészetre szakosodott vancouveri kereskedő, Donald Ellis kora 20. századi cheyenne és hunkpapa lakota rajzokat a lakota film- és performansz művész Dana Claxton nagyméretű digitális printjeivel együtt mutatta be. Az őslakos művészet múltja és jelene, a képi reprezentáció és az identitás kérdései közötti párbeszéd a vásár egyik legtöbbet fotózott és leggyakrabban emlegetett kiállítása volt.

A vásár Solo szekciójában a berlini Klemm’s galéria, a londoni Parafin és a budapesti Vintage standja emelkedett ki. A Klemm’s a moszkvai születésű Viktoria Binschtok (1972) fotó-installációit, a Parafin pedig a leginkább a utahi sivatagban láthato Sun Tunnels cimű installációjáról ismert amerikai művész, Nancy Holt (1938–2014) ezidáig fiókok mélyén rejtőzködő, ‘60-as évek végi és ‘70-es évek eleji fotóit mutatta be.  A Solo részleg legerősebb bemutatója elfogultság nélkül a Vintage Maurer Dóra-kiállítása volt. A művész 1973 és 2016 között készült frottázs rajzai, nyomatai és konceptuális fotósorozatai a konceptuális és a procedurális, a meditalizált és a performatív kölcsönösségeit, az anyagszerűség illetve a testetlenné tett kép virtualitását kutatták, és az életművet jól ismerő látogatók számára is meglepetéssekkel szolgáltak.

A Focus nevű részlegben látható, Carla Acevedo-Yates által válogatott, túlnyomórészt észak- és dél amerikai székhelyű galériák olyan kortárs művészeket mutattak be, akik a természeti vagy társadalmi környezet jelenségeit vizsgálták. A szekció két legkiemelkedőbb kiállítása a Buenos Aires-i Rolf galéria, illetve a mexikói Curro és a puerto ricoi Embajada galériák közös standja volt. Az audiovizuális művészetre szakosodott Rolf a kolumbiai művészpáros María Teresa Hincapié és José Alejandro Restrepo ‘90-es évekbeli performansz és videómunkáit, a guadaljarai és San Juan-i Curro és Embajada pedig a Brooklynban élő mexikói művész, Claudia Peña Salinas az azték kultúra örökségét újrakeretező installációit mutatta be. Peña Salinas okos és elegáns kiállítása, amely a vásár egyik partnere, a Sauer nevű brazil ékszerkereskedés alapította különdíjat is elnyerte.

The Armory Show, New York,
szeptember 8-10.