A nevét legtöbben a Kormányváltásig nem szülök című, szinte mémmé vált fotóról ismerik. A fotóból sorozat lett, egyfajta állásfoglalás, amely bejárta a médiát, de maga a projekt nem geg volt és nem is politikai mozgalomkísérlet. Sokkal inkább Simon Zsuzsi művészi praxisának része, amely a testet és a női léthelyzetet állítja középpontba. Ezzel foglalkozik hosszú évek óta, olykor provokatívan, mondjuk úgy: kényelmetlenül, de mindig első szándékúan és őszintén.

Legutóbbi kiállításán, az ISBN-ben azzal kísérletezett, hogy megfordítsa a művészettörténetből ismert hagyományos „nézésirányt”, a női modellre irányuló férfitekintetet. Pontosabb férfiművész-tekintetet. Simon Zsuzsinál ennek inverze jelent meg: az ő modellje Alex volt, a szenvedélyes testépítő. Aki egyébként Alexandru, román keresztnevet viselő, erdélyi születésű magyar férfi, és nem kizárólag testépítő. Egy multinál dolgozik, akinek a testépítés, az edzés a szenvedélye. Simon Zsuzsit a férfi, a férfiasság, a férfieszmény mibenléte érdekelte és egy konkrét szereplő életén, hétköznapjain keresztül kutatta mindezt.

De tulajdonképpen az elmúlt bő tíz évben az összes munkájában a test, a testkép foglalkoztatta. Így jutott el a feminizmus kérdéseiig. 2010-ben beállt meztelenül egy lightbox hirdetőtáblába. 2011-ben bűnügyi helyszíneket, nemi erőszak cselekmények tetthelyeit fotózta (Reszketés / Tremble). 2014-ben pedig hatalmas vihart kavart a Kormányváltásig nem szülök című munkájával – szélesebb körben ekkor ismerték meg a nevét. Legújabban az emberi szőrzettel kapcsolatos elvárások, sztereotípiák, stigmák, divatok, dilemmák és ezek megtagadása érdekelte (Ugly or Beauty?, illetve Fortis Feminae). Munkáiba pedig rendre önmagát is beleviszi, “belerendezi”: „…az nem megy, hogy levetkőztetek nőket, én meg nem teszem meg. Az őszinteséget, a bizalmat meg kell teremteni” – mondja.

Simon Zsuzsival beszélgettünk a test vállalásáról, testképről és szépségeszményről, az aktivizmus és a művészet lehetőségeiről – meg persze az országról, ahol élünk.

Az első alkalom, amikor felfigyeltem a tevékenységedre, az a Lightbox című 2010-es munka volt. Beálltál egy, a villamosmegállókból jól ismert hirdetési felületbe, ami egy épp embernagyságú, világító doboz. Éjszaka, a fényes dobozban áll egy meztelen nő. Megdöbbentő is, provokatív és tragikus is némileg, mintha egy ketrecbe zárt lény állna ott – és némileg abszurd is. Hogyan emlékszel vissza erre a munkára?

Óbudán laktam az Aquincumnál, és egy nap megláttam, hogy nyitva van ez a lightbox hirdetőtábla. Úgy gondoltam, hogy ezzel kéne kezdeni valamit, de mégis, mit lehetne? És akkor kitaláltam, hogy én magam beállok. Akkor már érdekelt a feminizmus és a testképpel való foglalkozás, ahova úgy jutottam el, hogy én az első párkapcsolatomban szóbeli bántalmazott voltam, de ezt csak jóval később dolgoztam föl. Így utólag visszanézve, a kiábrándulás a párkapcsolatból, az elnyomás, ami felőle ért, az önbizalom elszívása, ez mind nagyon erőteljesen előjött bennem, és valószínűleg ez az, ami elvitt a feminizmus irányába. Éreztem gyűlöletet is, de ez nem férfigyűlölet, két teljesen különböző dologról van szó.

Akkor kezdtem feminizmussal foglalkozni és a testtel, a saját testemmel dolgozni, illetve a baráti körömben modelleket keresni. Akkor már az intermédia szakra jártam a Képzőn, és a lightboxos munka üzenete tulajdonképpen az, hogy ez egy hús-vér nő, aki odaáll, láthatjátok, érzékelhetitek. Volt egy vicces sztori is: valahol prezentáltam a munkáimat és ezt a képet is bemutattam. Elmondtam, hogy itt az a fontos, hogy egy valódi, hús-vér nőt látunk azon a helyen, ahol a reklámplakátokon szereplő vékony, bársonyos bőrű lányokat szoktuk látni, akik egy idealizált testképet jelenítenek meg, aminek van egy sajátos, nagyon negatív hatása a nőkre – amúgy a férfiakra is –, mert egy elérhetetlen, nem követhető mintát, tökéletesként prezentált testet mutat. Bajusz Orsolya is ott volt ezen az eseményen, aki ránézett a képre: “Hát ez mi? Hát nem is szőrös a puncid rajta”. Na, akkor esett le, hogy ha én tényleg akarok valamit mondani, akkor milyen fontosak a részletek. És hogy éppen a szőrzettel, ami a média által diktált szépségeszmény kérdésénél alapvető, hogy azzal mi van? Onnantól sok minden megváltozott bennem és a szemléletemben.

A szőrzet kérdésére, az elvárásokra, a stigmatizációra mindenképp térjünk vissza, merthogy a Fortis Feminae című projekted éppen ezzel foglalkozik. De hadd kérdezzek vissza arra a felismerésedre, hogy te bántalmazott voltál egy kapcsolatban. Erre hogyan jöttél rá? Az ember benne él egy kapcsolatban, elhangzanak dolgok, történnek gesztusok, zajlik egy intim kommunikáció. Hogyan áll az össze, hogy én itt alávetett vagyok, itt valami olyasmi történik velem, aminek nem kellene történnie?

Évekkel az első kapcsolatom után esett csak le. Tinédzser szerelem volt, amikor minden eszméletlenül erős és izgalmas, és tényleg úgy érzed, tied a világ, hogyha megtaláltad a szerelmet. Csak azt éreztem, hogy mindent elfogadok, amit ő mond, hogy felnézek rá. Amikor a kapcsolatnak vége lett, én nagyon nehezen jöttem ki belőle és csak nyolc évvel később egy NANE workshopon eszméltem rá, mi is történt velem. Világéletemben azt éreztem, hogy semmire sem vagyok képes, semmit nem tudok megcsinálni, és hogy ő most biztos leszólna engem, amiért nem sikerült ez vagy az, vagy mert nem vettek fel az egyetemre. Azokon a pontokon, amikor teljesítenem kellett volna, de nem sikerült, akkor mindig önostorozással, nagyon kemény önbizalomhiánnyal próbáltam feldolgozni magamban a kudarcokat.

Éreztem, hogy ez így egyáltalán nem jó, de fogalmam sem volt, hogy miből fakad. Nagyon sok nő küzd önbizalomhiánnyal, mert a munkahelyén semmibe veszik, vagy a párkapcsolatában szívják el az önmagába vetett hitét. Jártam pszichológushoz, de ott se sikerült feldolgozni, mert bár nagyon eltávolodtam ettől a dologtól, mégis folyamatosan hozzákötött valami ahhoz a múltbeli kapcsolathoz. Úgy, hogy közben már volt egy normálisan működő párkapcsolatom, de még mindig rá gondoltam. A NANE worshopon szembesítettek, hogy lehet, hogy te bántalmazott voltál. Elkezdtem eljárni a Patent Egyesülethez önképző körre, ahol más bántalmazott nőkkel együtt dolgoztuk föl ezt az egészet. Akkor állt össze a kép, hogy miért is fordultam a feminizmus felé, miért kezdtem el a testképemmel foglalkozni, és hogy ezzel hogyan próbáltam meg más nőknek is segíteni. Megérteni és segíteni, ez nagyon fontos része lett a művészeti praxisomnak.

Valahol nyilatkoztad, hogy neked mindig fontos az, hogy saját magad is résztvevője legyél egy-egy projektnek. Tehát, hogy egyszerűen belevidd a saját testedet is. Csakhogy ehhez át kell lépni határokat, hogy valaki önmagát teljesen vállalva, adott esetben meztelenül odaálljon a saját projektjébe szereplőként. 

Számomra ez könnyű volt. Úgy gondoltam a testemre, mint egy kifejező eszközre, tehát hogy én valamit közvetíteni szeretnék vele. A művész nagyon sokszor csak a kamera túloldaláról beszél, de én nem csak a kamerám túloldalán akarok jelen lenni, hiszen hogyan tudnám azt közvetíteni, ami fontos, ha nem veszek én is részt a dologban. Fontos része minden projektemnek, hogy a modelljeimmel együtt valósítsuk meg, vagy részese legyek, vagy akár direkt módon kiálljak valamilyen ügyben. Mint például a Fortis Feminae esetében. Én ugyan nem szenvedek abban a betegségben, amiben ők, de részt veszek velük együtt a róla szóló projektben. A gátlások levetkőzése alapvető üzenet a műveimben, úgyhogy az nem megy, hogy levetkőztetek nőket, én meg nem teszem meg. Az őszinteséget, a bizalmat meg kell teremteni.

De közben kívül is kell lenned, tehát rá kell látni az adott szituációra, ami nem mindig teszi lehetővé, hogy involválódj. 

Nem éreztem problémának, hogy én „rendező” is vagyok és „modell” is, mert valahogy mindig természetesen bele tudtam helyezni magam ebbe az egészbe. A koncepció részévé vált, sőt, néha könnyebb is, hogy a saját testemmel dolgozom. De ez részemről nem kritika azok felé a művészek felé, akik másképp csinálják és végig a kamerájuk túloldalán maradnak.

• 

• 

Hogyan dolgozol, hogyan keresel szereplőt? Ma mindenkinél alapvető reflex, hogy a médiával vigyázni kell, a nyilvánosságba kikerülő kép kiszolgáltatottá tehet. 

Elsősorban az a fontos, hogy hétköznapi emberekkel dolgozzak, tehát semmiképp se olyan modellekkel, akiknek ez a szakmájuk. Ha csak nem éppen arra akarok reflektálni, mondjuk. Legtöbbször a baráti körömből kértem fel lányokat, mint például a Szégyenlős lányok projekt esetében, amikor megkértem őket, hogy hozzanak valamit, egy tárgyat, ami a saját testükkel vagy személyiségükkel kapcsolatban fontos, és tegyék az arcuk, fejük elé, de ugyanakkor vetkőzzenek le. Nagyon lényeges volt, hogy itt hétköznapi, hús-vér emberek szerepeltek, nem agyonretusált nőkről van szó, valakinek van szeméremszőrzete, valakinek nincs, el lehet gondolkozni, miért nincs az egyiken, miért van a másikon? A Fortis Faeminae esetében, ott nehezebb volt a helyzet, ott egy betegséggel, a fokozott szőrnövekedéssel foglalkoztam.

Egy rendellenesség, aminek a nyomait kutattad? Vagy a kultúrtörténetébe is belementél?

Ez hormonális zavar. Egy tünetről van szó, ami mögött ott húzódik valami más, például policisztás ovárium szindróma (PCOS), inzulinrezisztencia, pajzsmirigy működési zavar. A női test tulajdonképpen túltermeli az egyébként kis mennyiségben lévő férfi hormonokat , és azért kezd el nőni szőrzet a test egyes helyein, ahol az csak a férfiakra jellemző. Kezelhető, meg szinten tartható, talán gyógyítható is, de elég nehezen. Beléptem egy olyan csoportba, amit ezzel a problémával küzdő nők alakítottak és egyszerűen megírtam, hogy szeretnék interjúkat készíteni. És sokan jelentkeztek is.

Szívesen beszéltek veled erről? 

Nem volt könnyű. Volt olyan is, aki akkoriban tudta meg, akkor fedezte fel több év után, hogy mi is történik vele. Mások könnyebben beszéltek róla, mert már annyira megszokottá vált számukra. És volt, aki éppen azért vállalta, mert én a művészet eszközével próbálom megközelíteni a problémát. 

Ha bevonódsz a személyes történetekbe, akkor megjelenik az az elvárás, hogy az alkotásod egy csoport, egy adott esetben marginalizált csoport szócsöve legyen? 

Néha kicsit olyan pozícióba is kerülök, mint egy pszichológus, vagy egy olyan társ, akivel ezeket meg lehet beszélni. Sokakban van megkönnyebbülés, ha beszélünk a problémájukról, én pedig úgy állok hozzá, hogy ezzel próbálok meg segíteni.

És tudsz is? 

Olyan visszajelzéseket kaptam, hogy jó, hogy végre valaki foglalkozik a történetükkel. De ez volt már a Kormányváltásig nem szülök című munka esetében is, hétköznapi, átlagos nők ki tudtak állni és ki tudták fejezni, amit éreznek. Velem együtt.

• 

• 

Vállalhatja a művész egy csoport direkt képviseletét? Mi van akkor, ha rád szegeződnek a tekintetek, hogy ha te felhasználtál egy bizonyos sztorit, az ő történetüket, akkor most ne csak annyi legyen, hogy egy galériában ezt bemutatod, hanem induljon kampány, legyen ügy, legyen képviselet.

Sokáig bennem is az volt, hogy lépjünk ki a white cube-ból, és mondjuk a Kormányváltásig nem szülök az pont arra példa, amikor ez magától megtörtént. Ügy lett belőle, nagyon sok platformon megjelent, nemcsak a kritikus médiában, hanem a jobboldali médiában is, és ezzel kábé elérte a célját. Vagy megemlíthetném az Ugly or Beauty? sorozatom, amivel megjelentem a TV2 Tények plusz című műsorában, ahol interjú közben díszítették a hónaljszőrömet és elmondhattam, miért fontos nekem az ügy, ez a projektem most szintén látható a Glamour tavaszi számában, szóval mondható, hogy ez a projektem is elérte a csúcsát és kilépett a white cube-ból. Van viszont olyan projekt is, ami megmarad a művészet közegében, mondjuk úgy, hogy leszűkíti a közönségét. Közben én mindig azon gondolkozom, hogy hogyan kapcsolódhatna ezekhez az aktivizmus, amivel tényleg ki lehet lépni a vákuumból. Néha sikerül, néha nem. A Fortis Feminae-nél például a közreműködőkkel azt találtuk ki, hogy az elkészült fanzine-okat kirakjuk orvosi rendelőkbe és beszélgető köröket szervezünk. 

Mindez amúgy a Várószoba projekt keretében valósult meg, ami a medikalizáció, az orvostudomány és a társadalom összefüggéseit vizsgálta a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban. 

Az is egy múzeum volt, szóval, az is valamilyen szinten korlátozza a nézőközönséget, viszont egy teljesen más, tudományos területen lehetett művészeti alkotásokat megjeleníteni. Nagyon izgalmas helyszín, ahonnan egyébként a női reprezentáció teljesen hiányzik. Férfi-orientált szakmáról van szó, aminek összesen egy múzeuma van, a kurátoroknak pedig az volt az elképzelésük, hogy abban a térben és gyűjteményben alkossunk valamit, ami az orvoslás történetében a nők (orvosnők, védőnők, gyógyítók, bábák) jelenlétével és a női testhez kapcsolt szerepekkel foglalkozik. 

Onnantól kezdve, hogy beálltál a lightboxba, meg elkezdted fotózni azokat a tetthelyeket, ahol nemi erőszak cselekmények történtek, a személyes érintettség az erős társadalmi érzékenységgel kapcsolódik össze. Milyen társadalomkép rajzolódott ki számodra a munkáid során? Hol élünk, szerinted?

Még az intermédia szakra jártam, amikor elkezdtem a feminizmussal foglalkozni, és 2010-et követően egyre inkább azt a belső késztetést éreztem, hogy igenis ki kell mennem az utcára, tennem kell valamit, nem ülhetek tétlenül, nem műtermezhetek, a white cube az nekem nem oké. Mentem és rengeteg tüntetésen jelen voltam. Ott voltam a Ludwig Lépcsőn, végigcsináltam én is, eléggé aktívan, ottalvósban. Fontos volt, hogy a saját fizikai lényemmel, saját tetteimmel próbáljak meg jelen lenni. És jött is egy mélypontom a művészet terén, mert képtelen voltam bármit létrehozni. Nagyon rosszul éltem meg, hogy egy művészeti egyetemre járok és nem tudok alkotni, miközben végig aktív vagyok. A társadalmi színtéren tök aktívan részt vettem a dolgok alakulásában, alakításában. A diplomamunkám eközben nem sikerült jól, inkább túlélni próbáltam, és akkor ebbe a válságba robbant be a Kormányváltásig nem szülök. Akkor már kezdett visszajönni, hogy én lehet, hogy tényleg ezzel akarok foglalkozni. De meg kellett tapasztalnom az aktivizmust, mint cselekvésmódot, ami fontos része is lett a munkámnak. Ami pedig kirajzolódott a valóságból, hát, szóval, itt Magyarországon minden teljesen más, mint mondjuk nyugatabbra, abban biztos vagyok. Közben egyre gyorsabban avulnak el a szemléletmódok, oké, van feminizmus, de van már hidrofeminizmus, ökofeminizmus, kiborg feminizmus is. Én meg még mindig csak azzal foglalkozom, hogy ki hogyan érzi magát a testében. 

Úgy érzed, hogy a te témád érvénytelenné kezd válni?

Igen, egy kicsit úgy érzem. 

Pedig nem oldottunk meg semmit egyelőre még.

Persze, csakhogy néha töprengek, hogy talán más irányból kell közelíteni, vagy másfelé kell elvinni ezt a kérdést. De én ebben érzem magam otthon, a testtel foglalkozom már nagyon régóta, és ami most az elmozdulást jelentette, az az, hogy a legutóbbi munkámban nem egy női testtel, hanem egy férfival. 

Most változtattál a nézőponton, vagyis a művészet történetében hagyományos nézőponton, azaz, hogy a férfi művész tekint a női modellre. Ezt egy nagyon egyszerű gesztussal megfordítottad, és azt mondtad, hogy itt most egy női művész néz egy férfit. Megpróbálja körülírni, megérteni. Sikerült? 

Azt hiszem sikerült, mármint az első fázis megtörtént, ezzel már tudok dolgozni a továbbiakban. Alexet egyébként úgy ismertem meg, hogy egy buliban csatlakozott hozzánk, és pont a szőrről volt szó, én meg bemondtam, hogy nem borotválom a lábszőröm. Mondta, hogy ő meg mindenhol szőrtelenít. Akkor elkezdtem ezen gondolkozni, hogy mennyire izgalmas lenne ilyen szempontból megvizsgálni őt. Először nagyon zavarban voltam, hogy jó, de mit fogunk együtt csinálni, hogy tudunk együtt dolgozni. Azt tisztáztuk, hogy ő nem vetkőzik meztelenre, én pedig úgy próbáltam felépíteni ezt az egészet, hogy akt nélkül mégis fejezzük ki az aktot. Így kerültek a képekre a fallikus szimbólumok, illetve a férfi meztelen felsőtest látványának is nagyon nagy ereje van ebből a szempontból, lásd például Putyin fotóit. Szóval, az elején zavarban voltunk, aztán elkezdtünk együtt edzeni és akkor oldódott a zavar.

Korábban jártál konditerembe?

Jártam sportolni, de kondigépeket nem használtam sosem, de most már Alexnek köszönhetően tudom használni őket. 

Vitted magaddal a kamerádat rögtön az elején?

Egy interjúval kezdtünk, ami látható volt a kiállításon is, és ebben Alex maga beszél arról, hogy hogyan érzi magát a testében, hogyan viszonyul a testéhez, hogyan építette fel azokat a sztereotípiákat, amelyekről ő is tudja, hogy sztereotípiák, de mégis azok alapján működik. Hogy mit gondol arról, amit maga köré húzott fel. 

Az interjúból kiderül, hogy szinte kényszeresen csinálja most már a folyamatos edzést és testépítést. Miközben nem felel meg a tökéletes testépítő képének, nem Schwarzeneggert látjuk – szerencsére. Mi az ami ezt működteti?

Alex öt-hat edzést csinál végig hetente, szóval eléggé függővé vált és ő maga is mondja, hogy sportfüggő. De valószínűleg nem tudja pontosan, miért alakult ki ez. Egyrészt azt mondta, hogy hiperaktív gyerek volt, az anyukája pedig úgy gondolta levezetni az energiáit, hogy beíratta sportokra. És volt egy fordulópont is az életében, külföldre ment dolgozni, gyakorlatilag semmilyen otthonos közeg nem volt körülötte és csak az edzés jelentette a nyugalmat, meg a lelazulást, a menedéket. És akkor még odabökte, hogy biztos volt ebben egy kis testképzavar is.

Van egy kicsit ironikus, vagy lírai groteszk vonulata ennek az anyagnak, hiszen azt az ideálképet, amit maga elé tűzött, nem lehet elérni. Ennek a fajta férfiképnek a hiábavalósága is megjelenik itt.

Kergetünk valamiféle ideális testképet, folyamatosan nyomasztjuk magunkat ezzel, hogy milyennek kéne lennünk, és próbálunk tenni is érte, de soha nem érjük el. Érdekes, hogy közben Alex azt mondta, hogy ő jól érzi magát a testében.

Mi a továbblépés ebből a projektből? 

Ez még számomra is kérdés. Mivel nagyon-nagyon kevés előképünk van nekünk, női művészeknek arról, hogy hogyan használ egy női művész egy férfi modellt, szinte csak férfi művészekhez tudtam viszonyulni. Mint például Andy Warhol is egyébként, mert ő is fontos referencia ebben a projektben, egész pontosan a szexuális, erotikus tartalmú művei. Ott van a diszkoszvető képe is, ami szintén lényeges elem, egy férfi szobra az ideális férfiről. Ott van Jeff Wall Picture for Women című munkája. Vagy Muybridge fotográfiai, amelyek a férfi testet tanulmányozzák egyfajta tudományos megközelítéssel. Szóval, vannak a művészettörténetben olyan meghatározó pontok, amelyekhez tudok kapcsolódni. De mégis, férfiak által meghatározott képekről van szó, és látszik itt egy hiány. A feminizmus első, második, harmadik hulláma is inkább a nők helyzetével foglalkozott, általában. Megjelent ugyan a girl gaze, a női tekintet, de még mindig kevés az olyan, férfiakkal foglalkozó művészeti alkotás, amelyet nők hoztak létre és a projektemben utalni tudnék rájuk. Tehát azt gondoltam, folytathatnám egy olyan kutatással, amely egy alternatív helyzetet próbál felvázolni, amelyben nők kerülnek olyan művészettörténeti pozícióba, hogy ábrázolhatják és valamiképp meghatározhatják a férfiképet. Mi lett volna, ha…

Múlt idejű, feltételes módú művészettörténet?

Pontosan. Azokon az ábrázolási sémákon, fordulópontokon mennék végig, amelyek a művészet történetéből ismertek – például az eltárgyiasítás, ami a nőkkel megtörtént –, csak megfordítva és közben belevinném a női szempontot, a női érzékenységet. Azt vizsgálnám, hogy egy alternatív valóságban mindez hogyan jelenhetett volna meg, miként érvényesülhetett volna és hogyan hatott volna.

Szintén civil modellekkel képzeled ezt el?

Hétköznapi fiúkkal, férfiakkal, igen.

Mindenképp szóba akartam hozni A kormányváltásig nem szülök projektet, mert az tette egy csapásra ismertté a nevedet. Illetve azt is kérdezem, hogy vajon ismertté tette-e? Mindenesetre olyan terekben, szférákban is megjelent a munkád, amelyek semmilyen kapcsolatban nem állnak a művészettel, és ahol nem is tudták, hogy egy művet látnak. Hogyan élted meg azt, ami a projekttel történt?

Az a munka egyébként már a szélesebb nyilvánosságba kerülése előtt jóval létrejött. Már megcsináltam és meg is jelent. A Mind1 átka című projekt része volt,  én annak keretében már bemutattam ezt a képet, és csináltam még néhányat a barátnőimmel, és akkor úgy gondoltam, hogy ez most jól kifejezi azt, amit érzünk. Az alapfotót egy barátnőm osztotta meg, Kövér László emlékezetes kijelentéseivel együtt.

Vagyis: “Szeretnénk, ha lányaink az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, hogyha unokákat szülhetnének nekünk…”

Igen, igen, rendkívül felháborító volt. Egy barátnőm pedig megosztotta ezt a képet, ami hirtelen elterjedt a neten. És akkor dőlni kezdtek az üzenetek, a fenyegetős üzenetek, a beszólások, egy gyönyörű gyűjteményem van arról, hogy milyen mémeket, mi mindent küldtek nekem. Nem gondoltam volna, hogy egy művészeti projekt ilyesmit ki tud váltani. Szily Laci fel is keresett, hogy csináljon velem interjút, és akkor ott elmondhattam, hogy ez nem arról szól, hogy nem akarok gyereket, satöbbi, satöbbi, merthogy nagyon sokan azzal jöttek, hogy dehát a gyerekszülés a legjobb dolog a világon. Én ezzel még akár egyet is értek, ezzel nincs probléma, nem is erről szól a projekt. Még a francia média is megkeresett, külföldön is keltett visszhangokat a dolog, ugye, ez az az időszak, amikor bejött a CSOK, meg az adunk neked 10 millió forintot, hogyha három gyereket szülsz. Franciaországban pedig a köztévé híradójában megkérdeztek, hogy mit gondolok, miért csináltam ezt és minek is szól ez a kiállás. Ilyen értelemben tehát elérte a célját a munka, sok helyen elmondhattam, miről szól ez az egész. Illetve hát a hazai jobboldali médiában nem.

Ők nem kérdeztek?

Nem.

Ha megkérdeznek, elmondod?

Persze. 

Szerinted azért nem kérdeztek, mert nem akarták tudni? Vagy egyszerűbb nem megkérdezni, hisz akkor a saját interpretációjukba zavart volna bele. 

Ott konkrétan azzal az üzenettel operáltak, hogy akkor most ez egy politikai mozgalom. Semmi más nem jött át nekik, csak az, hogy itt emberek velük szemben foglalnak állást.

A magyar nyilvánosságban egyáltalán nem látni nők tömeges kiállását valami ellen vagy mellett. Amit például a lengyeleknél láttunk, a Strajk Kobiet esetében, vagy amikor százával vonultak be fekete ruhában a templomokba. Itt nem akad ennyi nő, aki ilyesmit megcsinálna, vagy általában ilyen a társadalmunk, hogy nem tud ezen a módon erőt mutatni, arányos választ adni a hatalomnak?

Hát igen, ez egy nagy kérdés. Én úgy érzem, hogy maga társadalmunk ilyen, talán. Meg egyébként is nagyon elnyomottak itt a nők. És azért ne felejtsük el, hogy Lengyelországban durván az abortusz jogokba nyúlt bele a hatalom. Ez egy nagyon éles határvonal. Nálunk az internet adó vitt tömegeket az utcára, és a tömeg ebben tudott  közvetlen változást elérni. Szóval, hogy nekünk talán nincs olyanfajta spiritünk.