Erősen indult az idei év a Kiscelli Múzeumban: egy sokéves, elmélyült munkát igénylő projekt, az Atlas bemutatójával. Most egy új tanulmánykötet is megjelenik, amely körülírja az Atlast és felderíti talán azokat a jelentésrétegeket is, amelyek a megnyitó óta rakódtak rá.

Egy könyv a könyvről: hamarosan megjelenik az a tanulmánykötet, amely Gerhes Gábor Atlas című legutóbbi munkáját, illetve könyvét kíséri. Az Atlas projekt fő eleme egy atlasz, vagyis egy kötet, amely a képes enciklopédia műfaját sajátítja ki és értelmezi újra, másik eleme pedig az a kiállítás, amely a Kiscelli Múzeum templomterében valósult meg, és magát az atlaszt prezentálja. A romtemplomba (vagy templomromba?) Gerhes egy épületet helyezett, amely mintha egyszerre volna lakhelye és sírhelye is a benne tornyosuló köteteknek, és amely Aldo Rossi olasz építésznek a San Cataldo temetőben álló épületét idézi meg. A fekete kubus a felfelé törő templomtérben különös jövevény, amely baljós enigmaként hat: végóráit éli mindaz, amit tudásként, információként ismertünk.

Megkérdőjeleződtek azok a módszerek, amelyekkel a tudás előállítható és azok a hordozók, amelyek közvetítik. Mintha többé nem építhetnénk szinte semmifajta közös alapra, köztudott ismeretek, azonos módon értelmezett jelek és egyként elfogadott tudások együttesére. Maga az atlasz pedig egy művész elszánt kísérlete arra, hogy felidézze, megidézze mindezt az ismerethalmazt. Gerhes Gábor képek százait készítette el, helyezte el és rendszerezte ebben az enciklopédiában. A „rendes” enciklopédiákhoz hasonló szerkezetet mutató könyv, mintha a világ teljességét próbálná átfogni, tudatában a kísérlet lehetetlenségének.

A hazai kortárs művészeti intézményrendszer kevéssé vállalkozik nagyszabású projektek finanszírozására és bemutatására. A ma aktív és érvényes kortárs művészeknek pedig gyakorlatilag nincs lehetőségük nagyobb intézményben önálló szólókiállítás, szólóprojekt megvalósítására. Elszokott ettől a közönség is és maguk a művészek is. Ritka pillanat tehát az alkotó, a feladat és az intézmény jól tempírozott találkozása, vagyis, hogy jelentős kompromisszumok nélkül valósulhasson meg egy összetett, sokéves munka, éppen akkor, amikor a művész a legjobb formáját futja.

A mű Gerhes Gábort kérdezte a tanulmánykötetről és a pályája szempontjából is komoly állomást jelentő Atlas projektről, a benne megjelenő kultúrtörténeti és építészeti referenciákról.

A jelenlegi hazai adottságok közepette elég ritka, hogy egy projekt segítse megteremteni a maga kontextusát és segítse az értelmezést is egy kísérőkötet formájában. Mit tesz hozzá ez a könyv „a” könyvhöz, vagyis az Atlashoz?

Ennek az atlasznak a műfaja képes enciklopédia. Ezek a típusú munkák, könyvek, albumok, eleve sem nagyon tartalmaznak szöveget, maximum az ábrákhoz kapcsolható tulajdonneveket, meg helységneveket. Hogy a könyv és a kiállítás értelmezhető legyen, ahhoz – itt a múzeumban úgy érezték, meg hát a szokások is ez diktálták –, hogy kell egy tanulmánykötet, ami több szempontból, több szerzőt megszólítva írja körül mindezt. Lábjegyzetként ide illeszteném, hogy amióta a kiállítás nyitva van, egyre újabb és újabb jelentésrétegek jönnek elő vagy rakódnak rá, tehát egy ilyen kötetet most jobban meg lehetne tölteni, mint mondjuk tavaly ősszel, amikor a szerzőket fölkértük. Újabb és újabb layerek kerültek bele az értelmezésbe. Közben meg nagyon izgalmas az, hogy a projektnek egy olyan stádiumában szólítottuk meg a szerzőket, amikor még nem volt abban a kifutott állapotban, mint most. Én is kiváncsi vagyok, a szövegek milyen viszonyba kerülnek a megvalósult kiállítással. A szerzők egyike, Mélyi József azt vállalta, hogy valamiképp behelyezze ezt a munkát az életműbe. Jól ismeri a munkásságomat és végiggondolta, hogy az Atlas mit keres benne és hogyan kapcsolódik korábbi dolgokhoz. Aki új a számomra és egy nagyon fontos szerző, akivel eddig még soha nem dolgoztunk, nem is beszéltünk, az Földényi F. László, akinek a munkássága nagyon megtermékenyítő és rám is folyamatosan hatott évtizedek óta.

A melankólia fogalmát itt meg kell említenünk, és ezzel együtt Földényi F. László Melankólia című tanulmánykötetét…

Például azt is. A melankólia fontos téma a számára és számomra is, de közben most jelent meg újra egy korábbi könyve, ami Darwinnal foglalkozik, valamint William Blake-kel Darwin viszonylatában, ami ebben az anyagban is erősen benne van. Nem maradhatott ki az etnográfia sem, illetve azon belül a muzeológia egy jeles szakértője, Frazon Zsófia, aki kimondottan a gyűjteményezés elméletét, gyakorlatát, kortárs attitűdjét boncolgatja. Valamint Nemes Z. Márió költő és esztéta, aki nem mellesleg tagja annak a csoportnak, amelyet én nagyon üdvözlök és évek óta figyelemmel kísérek, a hungarofuturistáknak. Egészen furcsa műfajt művelnek: költészet elképesztő filozófiai tudással vegyítve, poétikus nyelv, amely valamilyen kortárs relevanciát fogalmaz meg. Tehát elég izgalmas a felkért szerzőknek a névsora. És közben, ahogy az elején mondtam, újabb és újabb ajtók nyílnak ki, amelyeken át újabb és újabb világok tárulnak föl. Tudható, hogy a kiállításban látható építmény Aldo Rossi olasz építésznek a San Cataldo temetőben álló épülete alapján készült. Írt a kötetbe Róka Enikő, a Kiscelli Múzeum igazgatója, aki Mucsi Emese mellett a kiállítás társkurátora is volt. Ő ezt az anyagot kutatta és hihetetlen analógiákra, aspektusokra bukkant. Túl azon a szimpla fordításon, hogy itt egy épület, amely osszárium, azaz csontház vagy csontkamra, egy posztmodernnek nevezett, de valójában modernista közhelyelemeket használó épület, ami mégis spirituális tartalmakat hordoz, messzebbre mutató, az enciklopédiákig visszavezethető jelentései lehetnek.

Ha a Rossi féle épületre valaki úgy néz rá egy fotón, hogy nem tudja, hol áll és mi ez, akkor akár azt is mondhatná, hogy egy funkcionalista lakóház. Miközben valamilyen földöntúli levegő árad belőle, nem evilági üresség és csend. Ez idéződik meg itt a romtemplom terében. Az építészeti referenciák neked mennyire voltak fontosak a munka során? Illetve az elmúlás gondolata és érzete mennyire volt jelen?

Válasszuk ezt ketté! Adott ez a tér, ahová az ember akárhányszor belép, mindig mély levegőt vesz, mert olyan hihetetlen atmoszférája van. Az is elképesztő benne, hogy nem renovált templomteret láttunk, hanem romos állapotában meghagyott, vagy úgy maradt, nem helyrehozott épületet. Hadd tegyek itt egy kitérőt: az elmúlt hetek folyamatos diskurzusaiban kiderült, hogy van egy nagyon erőteljes építészeti referencialitása ennek a munkának. A könyvben, vagy az atlaszban az egyik ilyen az utólag bekerült A Newton kenotáfiumról című nulladik fejezet. Ez Étienne-Louis Boullée munkásságának az egyik ikonikus épületterve, az egész kozmoszt beharapni akaró óriási, 300 méteres átmérőjű, egészen fantasztikus építmény.

Sokszor van olyan törekvés az építészetben, hogy a kozmoszhoz való viszonyt az egyén és az épület viszonyába fogalmazza bele. A léptékekkel való oda-vissza játszásban megjelenik az a fajta becsvágy, hogy vigyük le a Földre a világegyetemet, és akkor talán valahogy megtaláljuk benne a részünket.

Tehát Boullée fontos referencia volt a a könyv kapcsán. Nem volt tudatos, egyszerűen csak összeállt: a modernizmus racionalitását képviselő kubus, tovább már nem osztható matematikai test megfejelődik ezzel az előbb említett adottsággal, a romtemplommal. Nem akarom túlmisztifikálni, de a munka során olyan impulzusok értek, amelyek nem kalkulálhatók. Az egyik ilyen véletlen, hogy azt akartam, hogy ez a kubus ne frontálisan legyen bemutatva, hanem valamilyen szögben fordítsuk el. De mi legyen az az elfordítási szög? Ekkor kiderült, hogy a templom 66 fokkal van a kelet-nyugathoz képest elfordítva. Tehát nem keleti tájolású a templom alaprajza, mint ahogy általában szokott menni. Innen már adta magát, hogy akkor fordítsuk kelet-nyugati irányba a kockát és rögtön meg is találta helyét a templomtérben. Egy utolsó mondat még a templomtérről, egyben átkötve az elmúlás kérdésére. Valóban kimondott vállalása az Atlasnak, hogy beszéljen erről, a nagy narratívában és a személyes részleteiben is. A romantikának volt egy ága, a romesztétika, amikor szándékosan romok épülnek föl, tehát olyan síremlékek, amik romnak épültek, vagy olyan helyek, emlékhelyek, amik eleve romnak készültek. Valamiféle kétirányú terjedést figyelhetünk meg: benne van a képzelet általi kiegészítés és a fordítottja is. Tehát amikor nem az egészből indulunk ki, hanem visszafelé olvassuk a dolgot, kiindulva a romból, és ott lép be a képzelet, hogy mennyire teljesedik ki a rom, illetve mi lehetett eredetileg, és ami volt, az hova jutott. Ebben a visszafelé olvasásban nem áll meg az idő a rom állapotnál, ha visszaolvasom, és oda helyezem a nullpontot az idővonalon, ami a kész volt. Viszont az nagy kérdés, hogy valami mikor van kész.

A romtemplom tere amennyire inspiratív, annyira rá is telepedhet egy műre, láttunk már sok olyasmit is ebben a térben, ami egyszerűen megszűnt benne. A jól működő kiállításokba pedig belekalkulálták a feszültséget, ami a tér és a mű között van. Hogyan oldható meg egy ilyen probléma a munka során? 

Az a szerencse, hogy ismert a tér, sokszor voltunk itt különböző kiállításokon, valóban szembesülhettünk azzal, hogy azok a típusú kiállítások, ahol műveket függesztenek a falra, gyakorlatilag meghalnak. Én ezt kezdettől belekalkuláltam, átgondoltam a lépték kérdését, mert itt a nagy is nagyon pici tud lenni. Meg kell és lehet találni azt a pontot, amikor egyszer csak átfordul a dolog, a tér nem uralja le a művet. Több veszélye is van ennek a térnek. Az egyik a vertikális lépték, ettől ilyen hihetetlen hely ez, nem csak attól, hogy hány száz négyzetméteres. Nagyon erős, szinte felfal ez a tér, éppen ezért az építményt is nagyobbra akartuk eredetileg, de a költségek nagyon elszaladtak volna. És hát mivel lehet leválasztani a térről egy tárgyat? Le lehet választani színnel, színszűréssel, és le lehet választani a világítással. Ebbe majdnem belebuktunk, az utolsó pillanatban hívtam el egy színházi fénytechnikust. Abból a világítástechnikából dolgozott, ami itt adott, tehát az elképzelésünket meg lehet belőle valósítani, csak jól kell használni. Egy színházi ember négy-öt fénnyel megoldotta. És volt még pár apró ötlet, például, amikor belépsz az első térbe, van a pontfény, ami egy apró szobrot világít meg, de még adtunk 15 wattot föl, a kútba. Tehát ha felnézel, már ebben a kis térben is létrejön egyfajta horror vacui-érzés, hogy akkor te most hol is vagy. Barokkos, illuzionisztikus tér jön létre, ami kérdéseket tesz fel neked: most fölötte állsz egy szakadéknak, vagy ellenkezőleg, egy kút mélyén vagy?   

Tehát szükség volt a szcenikai tapasztalataidra is, vagy akár a filmes és színházi múltadra.

Nagyon sok olyan kiállításban voltam látványtervező, ami nem az én kiállításom volt. Nagy intézményeknek dolgoztam, sok esetben Jerger Krisztinával közösen, másfél évtizeden keresztül nagyon sok közös munkánk volt. Jóval előtte, még  a nyolcvanas években a Filmgyárban több produkcióban is benne voltam, díszletmunkásként kezdtem, tehát tényleg van valamilyen fajta szcenikai tapasztalatom. Ezek a tudások beépülnek, és kell hozzá némi nyughatatlan kíváncsiság, izgágaság, ami bennem azért megvan.

Említetted, hogy a megnyitó óta is újabb jelentésekkel gazdagodik a projekt. De mitől? Attól, hogy bejönnek ide emberek, sétálnak a térben, lapozni kezdik az atlaszt, nézni, értelmezni?

Nyilván nem rendeződik át a kiállítás, nem veszünk ki mondatokat a falszövegből, és nem teszünk bele új képeket a könyvbe, viszont valóban megjelenik az értelmezés, amit említettél. Tehát újraolvassuk, felmerül egy szempont, és kiderül, hogy ebből egy sokkal gazdagabb világ fejthető ki. Nem akarnám a projekt jelentőségét túlbecsülni, de számomra is meglepő egy-egy ilyen újabb jelentés. Ami adódik talán abból is, hogy azért itt mégiscsak egy ötéves folyamatról van szó. És még a leadás napján is fényképeztem, aznap is lett egy kép, ami belekerült a könyvbe. Sokszor viszi el az erőt, a figyelmet a praktikusság, hogy ennek össze kell állnia határidőre, miközben folyamatos a töprengés a tartalomról, hogy valami belekerüljön-e, vagy sem. Ez nagyon sok stresszfaktort is beemel a munkába. Aztán amikor mindez leülepedett, kinyomták a könyvet, november 18-án kész lett, aztán eltűnt, nem tudom, hol volt, és a megnyitó előtt három nappal megérkezett. Akkor lett valami, aminek örültünk, és aztán elkezdte magát kibontani, élni a maga életét, és ez az oka annak, amit kérdezel.

Beszéljünk egy kicsit az Atlasról, magáról a könyvről! Nehezen tudok elszakadni attól a gondolattól, hogy ez a könyv búcsú a könyvtől, mint tárgytól, mint formátumtól, mint koncepciótól. A könyvről azt hittük, belefoglalható a világ, és talán minden író egy kicsit ezzel az ambícióval ír. Nagyon szeretem azokat a regényeket, amelyek arra tesznek kísérletet, hogy bennük legyen minden, ami természetesen kudarcra ítélt kísérlet. De ez a fajta nagyszabás, ez az ambíció kezd kiveszni, és ebben a kiállításban, ebben a koncepcióban érzem az elköszönést ettől a lehetőségtől. Annak a belátását, hogy a könyv már nem fog minket elkísérni, vagy valami más kísér el bennünket a továbbiakban, ami nem ez a lapozható tárgy lesz. Mert nem foglalható bele a világ.

Tulajdonképpen a világ bekebelezése és a világ rendberakása, az emberi kalandnak ez az ambíciózus küldetése, ez ért véget. Hogy a médium hogyan vergődik meg micsoda, az is fontos, de végül is az ezzel való szembesülés történt meg. És hogy miért véget?  Leginkább azért, mert a tények bizonyossága szűnt meg. Nem tudsz már olyan területet, ami bizonyossággal tudna szolgálni. A tudomány nyilván valahogy működni fog, talán még elitebbé válik, mint valaha volt, még annál is, mint mikor a középkorban a kódexeket másolták kis közösségek számára, tehát még annál is nehezebben lesz hozzáférhető. Nem a tudomány vész el, hanem – ahogy én látom –, a tudomány leáramoltatása a nem tudós közegekbe, az vált nagyon bizonytalanná. Minden tudásunk, amiben bizonyosságot érzünk, az mind közvetett tudás, valakin, valamin keresztül jutott el hozzánk. A közvetítő médiumok, tévé, rádió, könyv, iskola pedig nagyon függnek annak a szubjektumától, aki abban a helyzetben van, hogy működtesse ezeket. A médium közben demokratizálódott, de a tekintélye és hitelessége is elolvadt. Hogy mást ne mondjunk, az egész politikai kommunikáció lassan már erre épít. Lassan könyvtárnyi a Trumphoz kapcsolható, vagy a Trump kommunikációjához kapcsolható irodalom és gyönyörűen leírja az egész folyamatot, hogy kinek és minek hiszünk, miért hiszünk jobban annak, amiben hinni akarunk, mint a tényeknek. Magyarországon meg aztán tényleg folyamatos a kérdés, hogy hát nem látja senki, hogy mi folyik itt pontosan? De hát ez meg oda mutat vissza, hogy milyen csatornákon jönnek a tényeknek elfogadtatott valamik. Ezek a csatornák a hitet is közvetítik, én pedig hinni akarok, és emiatt tud ez életképes lenni. Az embereket nem érdeklik a tények igazából, ez az igazság.

Ha jól sejtem, azért téged érdekelnek. Te mégis miben hiszel, vagy kinek és minek hiszel? Merthogy kulturális referenciák vonulnak végig a kiállításon, szövegekre, előképekre hivatkozol.

Az ember a saját csapdáját ássa. Én sem mentesülök, meg te sem mentesülsz a referenciáidtól. Mindenkinek vannak bizonyosságai. Mi is hisszük a magunk bizonyosságait, meg ők is hiszik a bizonyosságaikat.

És ezek közé egyenlőségjel került?

Eddig, hogyha valamihez el akartál jutni, be kellett menni egy könyvtárba, és ott olyan könyvek kerültek eléd, amelyekről feltételezted, hogy bennük valamilyen fajta hitelességgel találkozol. Bizalom, szavahihetőség, autoritás egy területen, hagyomány, satöbbi, össze lehetne szedni ezeket a szempontokat. Ha te is így épültél fel és én is, akkor feltételezhettük, hogy mindenki így épült föl. Csakhogy lassanként már senki nem megy be a könyvtárba. A laposföld elmélettől kezdve minden ilyesmi apróbetűs hír volt az újságban és alsópolcos a könyvesboltban. Most pedig már nem az. És akkor a hasonszőrűek remekül be is rendezik a világot, mint egy homokozót. Ehhez most már tartalmat is szolgáltathatsz egy perc alatt. Berendezel valamit, meghirdetsz egy világforradalmat, kikiáltod a saját köztársaságodat, és ha elég életképessé és hihetővé tudsz válni a saját közegedben, akkor ez elkezd működni.

De hát bizonyos értelemben ezt akartuk, nem? A tudástermelés demokratizálódása, hozzáférés, az autoritások megkérdőjelezése…

Csakhogy a diszciplinák köré rendezett tudáshalmazok összefolytak és lassanként nem lehet tudni, hogy milyen új halmazokat dobnak fel. Közben a rengeteg információ kezelésére újabb diszciplinák jöttek létre, megjelenik a big data fogalma. A részhalmazoknak is részhalmazai keletkeznek, mindez megfejelődik a mesterséges intelligenciával, és ki tudja már, hogy az emberi állítás, az vajon emberi állítás-e, vagy pontosan micsoda.

A projektednek van egyfajta összegzés jellege, a természetéből fakadóan, de a te eddigi életműved szempontjából mennyire tekinthető összegzésnek?

Nagyobb szabású, átfogó munkának gondolom, már csak az időtartama miatt is. Hogy én ezt összekötöm-e a saját életemmel, van-e visszatekintés és leltár, azt most nem tudom. Bár a kérdés megkerülhetetlen lesz, mert ugyan nem egy nagy felismerés, de mégiscsak arra jöttem rá, hogy ahogy fölnövünk, ugyanezt csináljuk, tehát elkezdünk rendszerekhez igazodni, mintha azt akarnánk, hogy valami rendezzen bennünket. Megtanuljuk, hogy el kell pakolni a játékainkat, a nagyokat a nagyokhoz, a kicsiket a kicsire, puhákat a puhák mellé. Észrevétlenül elsajátítjuk ezeket a taxonómiákat. Te is gyűjtöttél, valamit, gondolom…én gyűjtöttem. Iszonyú sok mindent. Tehát a leltár, a tényleges tárgyleltár és a személyes máris párhuzamosan fut.