Hirdetés
Hirdetés
— 2022. június 16.

Ahol a zászlórudak összeérnek

Gajda Barnabás idén végzett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia mesterszakán. Munkája nem a fotókra önmagukban, hanem arra a sorozaton belüli kapcsolatrendszerre összpontosít, mely a gondos szerkesztőmunka nyomán alakítja ki a témához való viszonyunkat.

A generációk sajátosságai gyakori témái a szakdolgozatoknak. A pályakezdő fiatalok sűrűn fordulnak szociológusok által kínált kategóriákhoz, hogy saját problémáikat elméleti szinten is értelmezzék. Gajda Barnabás is így tett, hogy összegyűjtse azokat a kohorsz-élményeket, amelyek mestermunkáját is inspirálták, találóbb kifejezéssel nyomasztották. A címlapján csupa nagy betűvel írt ÉLET című fotókönyv kiindulópontja a mindennapos félelemérzet, amely a társadalmunkban való helyünk elfoglalásához, a kiszabott feladatok elvégzéséhez kapcsolódik, és a pandémia okozta bizonytalanság következtében az elmúlt években még inkább felerősödött.

A képek láthatóan a közvetlen környezet dokumentációi, képként, megkockáztatom, nem is érdekesek; olyanok, mintha skiccek volnának, amelyeket unalmunkban rajzolgatunk a négyes-hatoson egy hosszabb útvonalon, például a Margit-híd budai hídfő és a Mester utca között, majd leszállva a viliről összegyűrjük és egy közeli kukába dobjuk. Maga az alkotó sem bánik velük nagy tisztelettel, könyvében kivágja, feldarabolja, túlexponálja, különös textúrákra nyomtatja őket. A fényképek így maguk is felületekké, ismétlődő elemek viszonyaivá dekonstruálódnak, melyek legfőbb lényege, hogy bizonyos szerkesztési elvek mentén újra- és újraértelmeződjenek.

Barnabás bevallása szerint a képek nyomasztó helyszíneken készültek. Valóban láthatunk fölénk magasodó hegyormokat, önmagukba záródó lakatokat, omladozó falakat, betört ablakot, árvíz sújtotta erdőt, sötét utcát, kiszáradt fát, vércseppekkel színezett járdát, azonban nem a képek témája az igazán megrázó. A jelentéktelen hétköznapi dolgok, mint a kapu előtti kőgömb, az összecsukott napernyők, egy park padjai vagy egy kerítés részlete nem önmagukban, hanem sokkal inkább a kivágások jellege miatt, a megválasztott nézőpontok miatt nyomasztanak.

A fotók ugyanis nem engedik, hogy kiegyenesítsük a kompozíciót, beragadnak ezekbe a furcsa perspektívákba és bezárnak azok különös világába. A perspektíva megdöntése emlékeztet az avantgárd fotográfiára, ahol az új nézőpontok keresése még a médium egyedi formanyelvének kidolgozására tett kísérlet volt. Gajda esetében a képsík megdöntése nem a külső környezet sajátosan esztétikus, nem-mechanikus megragadása érdekében történik, hanem belső igényből táplálkozik. Ő maga néz körül, hagy időt a dolgok alapos befogadására, és ezzel a félelem megismerés általi eloszlatására. Minket, nézőket is ebbe a folyamatba von be. A távoli cél ugyanúgy egyfajta társadalomkritika, de a problematika belső kényszerből, a vizsgálódás jellegéből adódik.

Az a dinamika számít, mely hol összetartja, hol szétzúzza az egymás mellé rendelt oldalakat. Ha egy pillanatra azt hittük, rátaláltunk egy átlátható rendszerre, a következő képpár rendszerint rácáfol erre: például az egyik kép rácsúszik a másikra, átkerül a kép a monitorra és pixeleire esik szét. A téma a szerkesztési elv maga, és ennek jelentősége napjainkban abszolút érthető. Online felületek vizualitásán keresztül kommunikálunk, ahol egyetlen kép ritkán kap főszerepet. Fotók versengenek egymás mellett a befogadó figyelméért, és mi megtanuljuk együtt, de mégis külön szemlélni őket. Ennek a befogadási mechanizmusnak, korunk vizualitásának reflexiója Gajda munkája is, aki ugyan absztrahálva, de rétegeire bontott képeivel, a fotográfia lumpenproletárjaival – ahogy Hito Steyerl nevezi az alacsony felbontású, interneten keringő képeket –, kommunikálja a médium korábbi kereteinek felbomlását.

Az ismétlődések, a részletek felnagyítása újra és újra szembesítenek Gajda látásmódjával. A repetíció a terápia része: különböző részletek kiemelésével a páciens többször is nekifut a zavarok feltárásának. A kiadvány befogadása során mi nézők is páciensekké válunk, egyre mélyebbre áshatunk és egyre többet tudhatunk meg. De miről is?

A különböző minőségű, színű papírra nyomtatott fényképek lakmuszként szippantják be figyelmünket. Elgondolkodtató, hogy egy diploma előtt álló fiatal alkotónak a házból a szétmállott vakolat, az útból a szétfolyt olaj, a folyópartból a látványt kitakaró gát, egy barátból az arca szétfolyt körvonalai az érdekesek. Alulról szemléljük a naplementét, a szél már darabokra tépte a nemzeti lobogókat, mégis épülnek egymás hegyén hátán a házak, egy irányba tartanak a zászlórudak. A kérdés a hasonló, de mégsem egyforma oldalakat lapozgatva leginkább az, hogy mi lesz, ha mégis egy ponton összeérnek majd a zászlórudak. Megkapjuk-e a modellt, a kulcsot, ami alapján elkezdhetünk beszélni arról a félelemről, amely egy generációt átjár?

Nézem a képet: egy ismeretlen parkban a kör majdnem bezárul és én az X-ből visszanézve már raknám is tovább a köveket, hogy elkészüljön és értelmet nyerjen a forma, de a fiatalember a kép aljában rá se hederít a hiányra, csak megy tovább. Nyilván neki van igaza, hiszen néhány oldallal arrébb ugyanígy szabdalja részekre a burkolat a fényköröket. Mindent úgysem tudnék egyedül helyrehozni. Alapvetően nem a kép számít, inkább a képek egymáshoz való viszonya és ezáltal a generációk egymáshoz való viszonya. Itt tudunk belépni mi, baby boomerek, X, Y, Z-k, hogy az utolsó oldalon a combinóról leszállni készülő alkotót és kortársait tárt karokkal várjuk. 

Gajda Barnabás könyve az idei diplomakiállításon, június 17-18-án tekinthető meg a MOME Campus Master épületének második emeletén.