Valamiféle összegzés és nehezen kikerülhető önvizsgálat. Mintha ez volna Puklus Péter szentendrei kiállítása, amely az Egész életemben hazudtam címet viseli. Vele beszélgettünk egy közelgő hosszú elutazás előtt, többek között arról, hogy mi elől és hová megy.

Július 24-ig még látható Szentendrén, a MűvészetMalomban Puklus Péter kiállítása. A cím provokatív és némileg rejtélyes is: Egész életemben hazudtam. Mintha csak a krétai Epimenidész paradoxonával állnánk szemben, vagyis, hogy minden krétai hazudik. Ha a címben foglalt állítás igaz, akkor meglehet, a művész most sem mond igazat. Ha azonban most mond igazat, akkor ez a kiállítás leplezi le, mi is történt eddig? Ha a cím sem igaz, akkor viszont a művész mégsem hazudik. Ha viszont a cím csak ironikus önostorozás, egy póz kifigurázása, akkor már egyértelműbb a helyzet: egyfajta szembenézésre számíthat az, aki elmegy a MűvészetMalomba.

Az is lehet azonban, hogy ez a cím csak a művész létmódjára, működésmódjára utal, arra, hogy mindig kitalált történetekkel, kreált, konstruált narratívákkal dolgozik, vagyis csupa olyasmivel, ami a szó szoros értelmében nem igaz, de igazi.

A kiállítás mintha összegezné az elmúlt évek munkáit és technikáit. Van benne fotó, objekt és festmény is, annak az éles váltásnak a lenyomataként, amelynek úgy két évvel ezelőtt tanúi lehettünk: Puklus a gondosan komponált és felépített, fotóalapú munkák helyett “hirtelen” festeni kezdett, méghozzá nyers, spontán, ösztönös képeket. De volt aztán subaszőnyeges időszak is, egy szokatlan tárgytípus, amely a festmények vad színeivel mutatott rokonságot.

Puklus Péterrel a műtermének helyet adó egykori ipari épület tetején beszélgettünk, Kelenföld fölött, tavaszvégi forróságban.

A kiállításnak mintha volna némi összegző jellege is. Több minden felvillan benne abból, amit az elmúlt években csináltál. Megvolt benned az összegzés szándéka?  

Az biztos, hogy a fejemben volt az elejétől kezdve, hogyha bármilyen szempontból is retrospektív lesz ez a kiállítás, akkor ne úgy legyen, hogy régebbi munkákat mutatok meg. Sokkal inkább úgy, hogy a korábbi eredményeket használjam fel új munkák készítésében. Tehát az összes munka, amit a kiállításon lehet látni, két éven belül, de többnyire egy éven belül készült. Azzal a tudással és azokból az eredményekből táplálkozva, amikhez korábban eljutottam.

Tehát amik kívülről szakaszoknak látszanak a munkásságodban, azok nem elkülönülő szakaszok, hanem egymásba érő folyamatok? Azaz, hogy attól, hogy készítettél subaszőnyegeket, attól még nem hagytad abba a festést sem. És attól, hogy festeni kezdtél, még nem hagytad abba a fotográfiát sem.

Egy nagy projekt, egy nagy üzenet van, egy nagy történet van, és azt próbálom meg különböző irányokból megközelíteni. És ezekkel jutok mélyebbre, vagy kevésbé mélyre a munka során. Ha pedig valami jobban előre visz, akkor azt tovább használom, ami pedig kevésbé, akkor azt valószínűleg egy idő után – mondjuk így –, feladom. Másik eszközt keresek.

Ha azt mondod, hogy egy nagy történet van, akkor nem lehet nem megkérdezni, hogy mi az. Mi az az egy nagy téma, ami köré épül a tevékenységed? Talán nem járok messze a valóságtól, ha valami személyesre gyanakszom. Mert az is feltűnő, hogy az utóbbi években egyre spontánabbnak ható, egyre személyesebb, egyre inkább a belső dinamikákat, az érzelmeket megjelenítő munkák látnak napvilágot tőled.

Ez az egy nagy történet több kisebbre bontható. Talán a legfontosabb szembenézni egy mély gyermekkori fájdalommal, és kezdeni valamit a máig érezhető hatásaival. Hívhatjuk traumának, vagy traumák sorozatának, melyről egyelőre annyit tudok mondani, hogy valami, valamikor nagyon sok volt. Nincs egy konkrét pont, nincsen konkrét emlék, hanem hatások vannak, amik a mából visszanézve különböző emlékeket hoznak elő, és ezek lehetnek egyszeriek, és vannak egymásra rakódó, összeadódó dolgok. Sűrűsödhet benne mindaz, ami a ’80-as évek Romániájában kisebbségiként ér egy gyereket és ami a szülői elvárásokkal együtt ránehezedik. De az is lehet, hogy történt valami, egy konkrét eset. Egyelőre még minden összefolyik, halványan derengenek fel dolgok. Arcok, képek, helyzetek, életkor, napszakok, emlékek.

Tehát valaminek a folyamatos feldolgozása zajlik és ez keres formát? És ebből a tudatos elem most ki is van kapcsolva?

Igen is és nem is. Egyrészt kialakítottam egy munkamódszert, aminek talán az egyik legfontosabb része az, hogy bízom saját magamban, hogy ami feljön, azt hagyom, hagyom megtörténni, és később majd tudatosan keresek neki formát és helyet. És fogok is találni, most már tudom, hogy érdemes hagyni ezeket a dolgokat, mert nagyon jól be lehet őket építeni a későbbiekben.

És ezzel az egésszel párhuzamosan egy komoly és tudatos munkában vagyok saját magammal, ami egy hosszú terápiás folyamatban nyilvánul meg. Éppen onnan jövök ide.

A csütörtök arról szól, hogy úgy indul a reggel, hogy ezekről a dolgokról beszélgetünk. Amikor például készül egy kiállítás, ebből a helyzetből nagyon sok értelmezés, eredmény, lehetőség jön, ami aztán bele tud épülni. És remélhetőleg vissza tud kerülni az életembe. Egy megküzdési stratégiáról van szó, ami az embert mélyen és hosszan égeti belülről, azok a fájdalmak valamilyen pozitív formában feldolgozhatók.

A lelki feldolgozómunka lenyomata még nem válik automatikusan művészetté.  Hol végződik a saját magaddal végzett munka és hogyan transzformálódik ez művészeti produktummá?

A kiállításra készülés során, még a folyamat elején született egy olyan döntés, nagy egyetértésben a kurátorral, Kígyós Fruzsinával, hogy nem akarunk megfelelni a vélt vagy valós művészetszakmai, -technikai, -történeti elvárásoknak. A szempontjaink inkább az őszinteség, a szembenézés, a szabadság fogalomköreiben mozognak és az, hogy művészettörténeti szempontból értékelhetőek lesznek-e az alkotások, az sokadrangú kérdéssé vált. Ez a szabadság nagyon sok lehetőséget tartogatott a számomra. Elszakadni a saját tradícióimtól, megoldásaimtól, és megengedni magamnak azt, hogy itt ne fakeretbe helyezett fotók legyenek a falon végig egy csíkban, körben, illetve posztamensre rakott szobrocskák. Innen visszanézve könnyű döntés. Ott, abban a pillanatban viszont nekem nagyon revelatív volt, és igazi szabadságélményt jelentett, amikor megszületett az elhatározás, hogy nem lesznek keretezett fotók a falon.

Nézőként ebben a kiállításban éppen ez az üdítő. Amikor én kezdtem közelebbről megismerni a munkádat, az az Egy harcos epikus szerelmi története című fotókönyv időszaka volt. Alaposan végiggondolt, megkomponált, a művészettörténeti referencialitásba és interpretációba behelyezhető, a helyére illeszthető munka. Amit pedig később kezdtél csinálni, az mind nem felelt meg ennek. Egyszerűen üdítő volt, hogy valaki azt mondja, nem érdekel, hogy mit gondolnak, mit várnak el, hogy a művészi önépítés, vagy a siker útján mi volna a logikus lépés, teljesen mást fogok lépni. Azt, ami belőlem következik. És ez a spontaneitás és energia volt, ami – legalábbis számomra – átvitte ezeket a munkákat. A festményeket és a szőnyegeket is.

Jobb, hogy te mondod, mintha én mondanám.

Meg kellett védened ezeket a munkákat magad vagy mások előtt? Kérdezem ezt azért is, mert a kiállításon sétálva azért lehetett hallani olyan hangokat, hogy hát ez nincs kidolgozva, nincs is összerakva, satöbbi. Tőled sokan várták azt a fajta komponáltságot, tisztán, szépen végigvitt narratívát, ami a korábbi fotóalapú munkákat jellemezte.

A fotókat és az akörüli installációkat valóban ez jellemezte, bár volt azért abban is spontaneitás. De a szcenírozottságnak ahhoz a fajtájához képest, valószínűleg most sokakat zavarba ejtettem. Megint csak azt tudom válaszolni, hogy nem annyira fontos ez a fajta visszajelzés. Ismerjük, hogy milyen a magyar kulturális közeg, a kiállításmegnyitón gratulálnak, és amikor felszállnak a buszra, vagy a HÉV-re, megbeszélik egymás közt, amikor nem hallom, hogy milyen volt. Biztos én is így viselkedem más megnyitókon. Tudom, hogy ez milyen, mindkét oldalról. Nem kell vele a kelleténél többet foglalkozni szerintem. Ami a válasz másik fele, és ez sokkal érdekesebb, hogy megvédeni a munkákat elsősorban magam előtt kellett, hogy én ezzel ki merjek állni. Ennek is van egy folyamata, és ez úgy néz ki, hogy a korábbi működésemet sokkal inkább jellemezte egy bennem levő, belső nácinak a túlhatalma, aki pontosan ezeket a szempontokat, a precizitást, a pontosságot, a tökéletességre való törekvést erősítette és kérte számon folyton. Ezek voltak az elvárásai. És a lelkes kisgyereknek a hangját, törekvését, hogy ő mit szeretne csinálni, azt pedig elnyomta. Azzal, hogy hát neki fogalma sincs, hogy működik ez a közeg, nem tudja, hogy mi az, hogy eladhatóság, satöbbi, satöbbi. És a kiállításra való készülés, illetve a terápiás folyamat egy bizonyos pontján, egész pontosan 2021 januárjában megszületik egy döntés bennem, hogy nyakon szúrom ezt a belső nácit. Aki persze nem hal meg, mert hát azért keményebb csávó annál, hogy csak ilyen egyszerűen vége legyen.

Ez olyan, mint valami képregény: leszúrják, de nem halt meg…

A képregényig is el fogunk jutni mindjárt. Én remélem is, hogy nem hal meg, mert végül is rájövök arra, hogy adhatok neki egy új parancsot, és azt is lelkesen teljesíteni fogja. Az a dolga. Engedelmeskedni fog az énnek és morális megfontolások nélkül végrehajtja a parancsot, hogy ennek a bizonyos kisgyereknek a rajzaiból csináljon egy kiállítást. Elhallgattatni a belső náci hangját, de egyúttal felhasználni az erejét ahhoz, hogy kérdés nélkül teljesítse és végignyomja ezt az időszakot, mindez egy nagyon nagy lépés volt nekem. Nem szép a hasonlat, de használható. Igazából az a kérdés, hogy mire fordítod ezt az erőt, mert hát megvan ez az erő bennem, ez kétségtelen.

Arra célzol, hogy az ember képes effajta gépies feladatteljesítésre?

Képes olyasmire, hogy ne moralizáljon, kapcsoljon ki és vigyen véghez egy feladatot, amit felülről kapott. És hogyha a feladat az, hogy a gyereknek a rajzait kell felnagyítani, akkor azt is meg tudja tenni anélkül, hogy azon gondolkodna, hogy eladható-e művészettörténeti, meg kereskedelmi szempontból, meg kellően precíz-e, meg hogy most ezek a művek akkor milyen pozíciót foglalnak el. Értem, hogy ez nagyon félreérthető lehet akkor, ha nincs lehetőségem elmagyarázni.

Én azt értem belőle, hogy mindazt, ami az emberben a tanult és begyakorolt dolgok miatt, az edukáció és szocializáció miatt megvan, ami miatt felülír, felülbírál és szelektál, azt néha el kell felejtenie. Ki kell iktatnia bizonyos szűrőket az alkotói folyamatból.

Ami nagyon kockázatos. Ugyanis ebben a képletben nincs benne a siker. Vagyis benne lehet, de nem úgy, hogy menetelek előre a magam által kitalált és kijelölt stratégia mentén, hanem

az egészet kockára teszem egy bizonytalan végeredmény érdekében, ami viszont sokkal izgalmasabb és sokkal önazonosabbnak tűnik most már.

A művészetben nem pont ez az érdekes? A megjósolhatatlanság, a váratlanság. A bizonytalan kimenetel, hogy egy út elején nem lehet tudni, hol végződik majd, és mi történik közben. És ha nincs meg ez a kockázat, akkor talán nem is érdemes csinálni, nem?

Abszolút. Én is így gondolom, és ez ráadásul sok mindenre igaz. Akár a művészetre, akár a magánéletre, vagyis hogy… (hosszú szünetet tart – a szerk.) …majd befejezem ezt a mondatot máskor.

A siker fogalmát hoztad be az imént, és erre mindenképpen rá akartam kérdezni. Egy interjúdban szóba kerül, hogy Excel táblába gyűjtöttél neveket, a kapcsolatrendszeredet megpróbáltad tudatosan építeni. A New York-i tartózkodásodat is próbáltad fölépíteni olyan szempontból, hogy melyek azok a lépcsőfokok, amelyeket jó lenne meglépni, kik azok az emberek, akiket jó volna fölkeresni. Tudatos karrierépítésnek látszott mindez. És mintha ezt is eldobtad volna mostanában. Vagy a sikernek egy másik definíciója, másik értelmezése került előtérbe?

Barabási Albert-Lászlóval van egy beszélgetésem, amikor megismerkedünk, ott állunk a budapesti lakásának a teraszán, és azt mondom neki, hogy éppen elolvastam a könyvét. A Képlet című könyvben gyakorlatilag kimondja azt, hogy egy közép-kelet európai művész világszintű karrierje statisztikai értelemben reménytelen. Nem akad rá példa, és nem is érdemes ezzel kísérletezni, mert az intézményrendszerek nincsenek olyan kapcsolatban egymással. És akkor megkérdezi tőlem, hogy én miként definiálom a magam számára a sikert? Akkor ott azért eltelik egy kis idő, amíg összeszedem magam. Merthogy egy jó darabig én is azt hittem, hogy a siker az a MoMA, a TATE, meg a hasonló helyek. Lehet, de ezek sokkal inkább következmények. Nekem a siker az, hogy azt csinálhatok, amit akarok. Ha még pénzt is kapok érte, az már egy plusz.

Látszólag egyszerűen hangzik, hogy azt csinálhatok, amit akarok. De aki ismeri az art world-öt, még ezt a kis magyar art world-öt is, az talán nem gondolja ezt olyan egyszerűnek.

Nagyon nem egyszerű. És innen nézve számomra nagy eredmény, hogy elértem, hogy életem legnagyobb, legfontosabb és legjobb kiállítását úgy csinálhatom meg, hogy mögötte ott húzódik ez az érzés.

Akkor beszéljünk még erről a kiállításról! Egy néző laikus kérdései következnek. Honnan kerültek elő a képkeret-emberkék?

Hosszú folyamat eredményei. Sokféleképpen lehet ezeket is értelmezni. A munkáim nem egy olvasatúak, hanem sok irányból közelíthetőek, és vannak irányok, ahonnan mélyebbre lehet jutni. Lehet választani a közelítések között, és lehet azt is választani, hogy nézzük meg az összeset együtt. Ezekből fel tudok villantani párat, lehet, hogy nem fontossági sorrendben. Nagyon sokáig kerestem egy karaktert, aki, ami valamilyen módon a munkáimban az ént reprezentálja. Saját narratívával rendelkezik, és úgymond a főszereplő a munkákban, a képeken, vagy a térben, részeként annak az univerzumnak, vagy annak a mitológiának, amit megjelenítek, vagy kipróbálok. Azt kerestem, hogy az ént hogyan tudom belecsempészni azon kívül, hogy mondjuk készül egy önarckép. Tehát ekként is tekinthető ez a karakter. Nincs még neve. A másik értelmezés az az, hogy ezek valóban keretek, képkeretek, viszont nincs bennük kép. Itt jön az a dolog, amire már sokszor hivatkoztam, hogy fotósként nagyon tisztelem és szeretem azt a formátumot, amit a fotográfia jelent, de valahogy a végén mindig úgy érzem, hogy bele van szorítva egy keretbe. Akár a falon, akár a könyvben, vagy az újságban egy négyszögű keret van, és nekem ez szűk, ez kevés, én ebből mindig is szerettem volna kitörni, és azt kérdezem, hogy miként lehet átlépni rajta akár térben, akár időben. Ezeknek a kereteknek lábuk van és önjárók. Tehát képesek pozíciót változtatni a térben vagy az időben, és ez számomra összefügg egy másik nagy felismeréssel, az pedig a nézőpont változtatás fontossága. Hogy nem mindig nekem van igazam. Ez megint a belső náciról szól, hogy én tudom, mit akarok, Excel tábla, satöbbi… és hát nem biztos, hogy ez a jó irány. Van egy underground magyar rap zenekar, az a nevük, hogy Mulató Aztékok, az egyik számunkban van egy sor, úgy hangzik, hogy „legnagyobb veszélyt rád a biztosnak hitt tudás jelent”.

Hogy én szervezem a világot magam körül, én irányítom a dolgokat.

Hogy képes legyek nézőpontot változtatni, megérteni egy másik ember szempontját, egy másik szituáció jelentőségét, fontosságát, vagy eltérő jellegét, az egy nagyon nagy kihívás még mindig, de most már legalább tudom, hogy kell vele foglalkozni, és érdemes ezzel a dologgal kezdeni valamit. Nem tudom, mennyire illik ide, de nagyon szeretem a dagályos történelmi példákat: a ’48-49-es forradalom és szabadságharc részben azért bukik el, amit Kossuth csak a halálos ágyán ismer el, hogy a kisebbségeknek nem adott teret. Tehát azt mondta, hogy mi így, mindannyian magyarok a Habsburg elnyomás ellen, de azt nem hallotta meg, hogy vannak románok, horvátok, szerbek, akik megnyitották a saját frontjaikat, és gyakorlatilag több fronton harcolt, miközben ha meghallotta volna, akkor lehet, hogy lett volna esélye. De jöhetünk közelebb is: a Fidesz és a társadalmi kisebbségek viszonya. Nemhogy nincs meghallva a hangjuk, de gyakorlatilag az is tilos, hogy beszéljenek.

Rosszul kijelölni a nézőpontot, nem meghallani és nem észrevenni, hogy más is létezik rajtunk kívül – nekünk ebben komoly tradícióink vannak. Ha már nézőpontokról beszélünk: van a kiállításban a tér fölött, egy ferdén felfüggesztett felület. Csak ha felmegyünk egy lépcsőn, akkor válik láthatóvá, hogy vetítés fut rajta. Ahhoz, hogy lásd, följebb kell menni egy szinttel, de akkor már egy másik térben vagy, ahonnan már más irányok kínálkoznak. Ez a munka szépen össze is köti a lenti és fönti tereket, az épület különböző szintjeit. Hogy egy praktikus kérdést hozzak be: a térhasználat mennyire érdekel téged? Amikor kapsz egy teret, mennyire inspirál, mennyire kezded szcenikailag is belakni?

A tér teljes mértékben és abszolút része a műnek. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hanem szerveznie kell a kiállítást és befolyásolni fogja a művek elkészültét is. Nemcsak az a kérdés, hogy mi hova kerül, az inkább másodlagos szempont. Ebből a szempontból, azt hiszem, jól sikerült ez a kiállítás – több mint két évig dolgoztunk rajta –, hogy a tér szinte bele tudott épülni munkákba. Ez tudatos volt és ehhez idő kell. Makett építés, gondolkodás és rajzolás, újra és újra bejárni a teret és kitalálni azt, hogy egy falat most kibontunk vagy megtartunk, ezek mind döntések és mind hatással vannak a végeredményre. Ott, ahol most három ablak van, nem voltak ablakok korábban, hanem fal volt végig. És ez valóban nézőpont változtatás. Pont erről szól ez a megoldás, hogy ami lent van, ahonnan elindul az egész kiállítás, az egy mély, súlyos és fájdalmas történet. Felérve, gyakorlatilag visszanézünk az eredetre vagy a gyerekkorra, és onnan már nem tűnnek olyan hatalmasnak és félelmetesnek a dolgok. Nem olyan hatalmas az az ember, aki ott áll lent. Amikor lent vagyunk, akkor el tudunk sétálni a lábai között, olyan, mint egy ötéves gyerekhez képest egy felnőtt. Fentről nézve visszanézve már ugyanaz a dolog lehet kevésbé nagy és fájdalmas.

Az összegzés, bizonyos dolgok lezárása, eltávolodás tőlük, mindez mennyire függ össze azzal az élethelyzettel, amiben most vagy? Nagy valószínűséggel, most egy hosszabb időre elhagyjátok Magyarországot. Az elmozdulást az ember pozitívnak látja, de közben meg nyilván borzasztó nehéz is itt hagyni ezt a helyet. Mindez mennyire játszik bele a kiállítás egészébe?

Ez sok kérdés egyszerre. Mindenképpen bennem volt, egyre inkább volt bennem az a gesztus vagy az az érzés, hogy ez egy búcsú az országtól. Remélem, hogy kevésbé van benne a „mindenki kapja be” dolog, merthogy nem ezért történik, hanem teljesen személyes okoknál fogva. A gyermekeim édesanyja elnyert egy Fulbright ösztöndíjat Bostonba, és a BarabásiLab-ben fog dolgozni majdnem egy évig, és az a döntés született, hogy együtt megyünk. Úgy, hogy közben személyes szinten nagyon nagy válságban vagyok, jelenleg külön élünk. És ezzel a helyzettel szembenézni, ebben megtalálni az én saját felelősségemet, azt a belső nácit, aki az én oldalamról odáig juttatta a kapcsolatot, hogy most éppen itt tartunk, az egy hatalmas feladat. Ezek a momentumok már nincsenek benne a kiállításban, mondjuk úgy, technikai szempontból. Az viszont benne van, hogy az, hogy én miért voltam náci, és ez miért vehette át fölöttem az uralmat, azt viszont abszolút érinti, sőt erről szól az egész. Megtölteni tartalommal azt a gondolatot, hogy új emberként szeretnék élni.

Azt már tudod, hogy mit fogsz csinálni Bostonban?

Az elejétől kezdve úgy állok hozzá, hogy Melinda elnyerte az ösztöndíjat és ő a főszereplő. Az elmúlt években általam elért eredményeknek pedig akkor van értelmük, hogyha most meg tudnak tartani egy bizonyos ideig, akár jelentősebb megjelenés nélkül. Tehát, hogy a siker, a karrier, az egy háló, amibe most nyugodtan beledőlhetek. Apaként, megbízható és a hétköznapi helyzetekben aktívan résztvevő szülőtársként tervezek kimenni. Terveim szerint az elsődleges dolgom a szendvics készítés, iskolába jövés-menés, játszóterezés lesz, úgy, hogy az ambícióim a konyhaasztal sarkára koncentrálódnak. Ez nem önfeladás, mert hogyha én ott elkezdenék műtermet keresni, projekteket felépíteni, akkor gyakorlatilag ugyanazt folytatnám, mint amit itthon eddig csináltam. Volt értelme, de nagyon sok sérülést okozott a másik oldalon. És most nem én vagyok a főszereplő, hanem a gyermekek édesanyja. De egy konyhaasztal sarka rengeteg lehetőséget tartogat. Van egy képregény, amit elkezdtem rajzolni – ígértem, hogy visszaérünk a képregényhez – aminek mondjuk az intrójánál tartok jelenleg, és az az elképzelésem, hogy tartalommal fogom tudni majd megtölteni a Bostonban töltött idő alatt. A címe az pedig az, hogy Együtt csináltuk.