William Kentridge önmagával vitatkozik a kilenc epizódból álló Önarckép kávéfőzőként című sorozatban, mely a Covid-járvány miatt elrendelt karantén időszakát eleveníti fel.

A 2020-as Covid-19-zárlat tetőpontján johannesburgi stúdiójában a dél-afrikai művész, William Kentridge filmsorozatot készített, amelyben két Kentridge filozófiai témákat vitat meg egymással homályos gyermekkori emlékek alapján. Időnként egy harmadik Kentridge is beugrik, hogy mediátorként lépjen fel a két másik vitatkozó közt, vagy elmagyarázzon valamit a kamerának.

A két éven át készült, és jelenleg a Mubi nevű platformon közvetített, kilenc epizódból álló Self-Portré as a Coffee Pot (2022) humorral ötvözi a mély gondolatiságot a Kentridge-től megszokott animáción, rajzon, zenén és előadásmódon keresztül. A huszadik század eleji avantgard hangulatot idéző, néha dada-szerű képsorok végkicsengésükben kifejezetten optimisták – olvasható a The Art Newspaper cikkében.

Kentridge úgy jellemezte az Önarcképet, hogy az „polémikus tapasztalatként szolgál a munkamódszerről”. A művész minden 30 perces epizóddal végigvezeti a közönséget az alkotás olykor bonyolult folyamatán – a szénrajzoktól a szakadt és rekonstruált papírdarabokig, az óriás árnyékbábokig és a falvetítésekig – mindezt jellegzetes rajzos-törölgetéses módszerével, a stop-motion animáció stílusában. A rajzok morzsolódnak és átalakulnak a stúdió falain, miközben Kentridge gondolkodva járkál (ezt nevezi „produktív halogatás”-nak) megszokott ruházatában: fehér ingben és fekete nadrágban.

Éjszaka, miközben Kentridge feltehetően alszik, gyűrött papírból készült egerek surrognak az íróasztala mentén, és zongoráznak, miközben egy régi tuba táncol egy hasonló korú videokamerával. Még napközben is táncol az egész csapat – Kentridge egy csontváz animált rajzával vagy másik énjével táncol, és meglátogatja az igazi táncosokat is, akiket a későbbi epizódokban meghív a stúdióba.

Mint Kentridge-nél mindig, itt is fontos szerepet játszik a zene. Az egyik epizód egy részét például Dimitrij Sosztakovics orosz zeneszerzőnek szentelték (Kentridge 2010-ben a New York-i Metropolitanben mutatta be Az orr című operáját. A videót feldolgozó installáció 2011-ben Magyarországon is látható volt, a Szépművészeti Múzeumban.) A sorozat végén, amikor az összes közreműködőt bemutatják amint elhagyják a stúdió határait, egy menetelő zenekar – szintén jól ismert motívum – vezeti ki őket az utcára.

Míg az Önarckép hangulata általában optimista, a Covid árnyéka végig ott dereng: a képernyőn a johannesburgi halálesetek számáról szóló feljegyzések röpködnek, valamint a stúdiósegédek hosszú listája, akiknek akkoriban lett pozitív a tesztje. Kentridge fákat és leveleket rajzol, és az életüket az emberekéhez hasonlítja. „Ahogy növekedünk, úgy nő saját halálunk is” – mondja ismeretlen sorsokon elmélkedve.

A két fő Kentridge-szereplő közül az egyik pesszimistán hat a másik optimizmusára, ami olykor vidám testvéri rivalizálásnak tűnik, máskor pedig az ember kettősségének demonstrációja. A két Kentridge többek közt a görög mitológiáról, a johannesburgi bányászat történetéről, az afrikai gyarmatosításról és a Szovjetunió abszurditásáról beszélget – akárcsak korábbi művei.

„Az, ami később következik, mindig megváltoztatja az előtte lévőt” – mondja Kentridge egyfajta végkövetkeztetésként az utolsó epizódban. Szeretettel nevezi a stúdiót „az átalakulás színhelyének” és „biztonságos térnek a hülyeség számára”. Amellett, hogy benne Kentridge elsősorban magáról vall, a mű a Covid-zárlat tapasztalatainak kreatív időkapszulájaként is értelmezhető.

Kentridge munkája Budapesten legutóbb 2022-ben a NEO-ban volt látható.