Hirdetés
Hirdetés
— 2022. július 4.

Továbbélő aszimmetrikus viszonyok. Érezze megtiszteltetésnek: egy könyv, több történet

Amikor ezen a cikken elkezdtünk gondolkodni, akkor még úgy tűnt, arról a könyvről szól majd, amely egy izgalmas kortárs művészeti projektet örökít meg, illetve ír körül. Aztán a könyv megjelenése felszínre hozott újabb témákat, egy etikai ügyet, valamint a vitát, amely a kötet és az azt övező interjúk nyomán elindult, nyílt levelek, állásfoglalások megszületését. Így ez a cikk tulajdonképpen több cikk egyben: szól egy könyvről, egy bonyolult művészeti projekt hatásairól és egy, a nyilvánosság előtt eddig elbeszéletlen ügyről.

Eperjesi Ágnes hosszabb időszak kutatási és kiállítási projektjét zárja le ezzel a nemrégiben megjelent kötettel. Az Érezze megtiszteltetésnek című kiállítás kiindulási pontját jelentő performansz 2018-as, a rá épített, illetve a kutatást is bemutató kiállítás 2019-ben volt látható a Fészek Galéria tereiben. Utána a pandémia hátráltatta a projekt, a kötet befejezését és magának a könyvnek a megjelentetését. Most azonban kijöhetett, a Fészek Galériát a kiállítás idején vezető, azóta elhunyt Jerger Krisztina emlékének ajánlva, tanulmányokkal, szövegekkel, interjúkkal és dokumentumokkal, amelyek felvezetik, illetve kontextusba helyezik a teljes Érezze megtiszteltetésnek projektet. Elmondható, hogy az utóbbi idők egyik legfontosabb, legérdekesebb kortárs – ahogy Beck András fogalmaz az előszóban – „műkomplexumáról” van szó. Nemcsak a magyar neoavantgárd művészet egy különös és eleddig elbeszéletlen mozzanatát tárja fel és helyezi új megvilágításba, hanem olyan kérdéseket, problémákat érint, amelyek direkt módon és abszolút relevánsan szólnak a mához, a ma képzőművészetéhez.

Talán nem szükséges részletezni, hisz sok helyen megírták már, hogy mi a projekt és a kötet fókuszpontja: Pauer Gyula  Magyarország szépe 1985-95 című, a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményében levő bronzszobrának újraértelmezése. És alighogy megjelent, a könyvnek máris elkezdődött a sajátos utóélete. A széles nyilvánosság is követhette a levélváltást (vitát?), amely a hvg.hu felületén olvasható, Eperjesi Ágnessel és Oltai Katával készült interjút követte („A szobor azért készült, hogy Molnár Csilláról is lehessen meztelen kép a szexlapban”, hvg.hu, június 13.). Előbb Pauer Gyula fia, Pauer Emánuel írt nyílt levelet a két megszólalónak („Vérlázító, hogy a média apámmal kezdi az akasztást”, hvg.hu, június 24.), amire Eperjesi Ágnes reagált (Válasz egy levélre, hvg.hu, június 27.).  Ez utóbbi szövegben pedig feldereng még egy eset, amely a Magyar Képzőművészeti Egyetemen (MKE) zajlott és tulajdonképpen részévé vált az egész történetnek – s így valamiképp a kötetnek is –, és amelyre ebben a cikkben is visszatérünk.

Pauer Gyula szobra rengeteg mindent sűrít magába. Az 1985-ös magyarországi szépségkirálynő-választás Molnár Csilla Andrea öngyilkosságával végződő tragédiáját. A szocialista Magyarország kisszerű hivatalosságainak flörtjét a kapitalista showbiznisszel. Egy tökéletesen elhibázott vállalkozást, az 1945 utáni első hazai szépségversenyt, amely első percétől fogva mintha (sors)tragédiára lett volna ítélve. Magába sűríti a széteső szocialista társadalom pannóját – amelynek máig hatóan erős dokumentuma lett a Szépleányok című 1987-es film is, Hartai László és Dér András jól ismert munkája. Egy fiatal magyar nő, Molnár Csilla Andrea személyes drámáját. Valamint – amire Eperjesi projektje koncentrál – egy neoavantgárd művész, Pauer Gyula nemcsak kudarcos, de nagyon is vitatható koncepcióját is, a Szépségakciót. Annak megvalósítási módját: azt az eljárást, amely tárgyiasította, az önmaguk fölötti rendelkezés jogától megfosztotta a benne kényszerűségből résztvevő nőket.

Ezeken kívül magába sűríti saját kontextusait és magyarázatait is. A szobor keletkezési dátumait (1985, a gipszminta vétel és 1995, a bronz szobor megvalósítása), a befejezett mű helyzetét, vagyis hogy Pauer eredeti szándékának megfelelően valóban a nemzet első számú műgyűjteményébe került. Az intézmény, ez esetben a Magyar Nemzeti Galéria szerepét és – a projekt kapcsán – egy nemzeti műgyűjtemény felelősségének kérdését, önvizsgálatának szükségességét. A mű értelmezéseit akkor és most, a neoavantgárd művész szerepét és szereptévesztését, egyáltalán, a képzőművész társadalmi pozíciójának problémáját.

„Hiszem, hogy valami fontosat sikerült megörökítenem” – mondja Pauer Gyula Friderikusz Sándor, Isten óvd a királynőt! című riportkötetében, amelyet ez a könyv is idéz. Tulajdonképpen ezt elég pontosan érzékeli Pauer, de a fontosság az ő értelmezésében nyilvánvalóan egész mást jelentett. Eperjesi Ágnes ugyanis azt állítja, hogy ami ebben a szoborban igazán fontos, arról eddig nem beszélt senki. Vagyis a férfi művész és a női modell viszonyában megjelenő aszimmetriáról, egyenlőtlenségről, a nő kiszolgáltatottságáról, kihasználtságáról, kisemmizettségéről és arról a társadalmi állapotról, amelyet ez a viszony szerinte vegytisztán példáz. A hatalom és az alávetettség minálunk folytonosan ismétlődő mintázata. Az áldozatiság és az áldozathibáztatás állandó körei. Az elnyomás rendszersemleges, megfagyott és mozdíthatatlan struktúrái. A male gaze, a férfi tekintet mint a kultúrtörténeten végigvonuló vezérmotívum. A könyv és a projekt nagy kérdése: miért, hol és hogyan lép be mindebbe egy neoavantgárd művész, és ha belép, annak mik a konzekvenciái? 

Eperjesi akciója, a Magyar Nemzeti Galériában megvalósult művészi intervenció bejárta a sajtót: a bronz szobor szimbolikus felöltöztetése egy hosszú, vörös lepellel, amely úgy fedi le az alakot és az utat előtte és mögötte, mintha a catwalk kárpitja kelne életre. A fehér köpenyt viselő művész (ahogyan Pauer is fehér köpenyben volt a gipszmintavételkor) fehér betűs feliratot helyez el a kárpiton: Érezze megtiszteltetésnek. És ha már út: a néző, olvasó azon töpreng, hogyan jutottunk el ebben az országban onnan, hogy a társadalmi nemek nem léteztek, a róluk való tudományos igényű beszéd rövid korszakán át odáig, hogy megint csak ne létezzenek, szinte a gender említése is tilalmas legyen.

Eperjesi azonban újra és újra a művészre koncentrál, arra, hogy mi (lett volna és lehetne) a dolga. A vörös leples beavatkozásban a kritika egyértelműen benne van, az ítélkezés mozzanata azonban nincs, nem mond ítéletet sem Pauer, sem a műve fölött, sem a társadalmi közeg fölött, amelyben létrejött. A felmutatás, ha úgy tetszik az áldozat felmutatásának gesztusa viszont megint csak egyértelmű, valamint a rákérdezés a kontextusra: a Budai Várban vagyunk, az egykor volt királyi palotában, a Nemzeti Galéria kiállítóterében, vajon számot vetett-e valaki is azzal, hogy ez a bronz szobor és annak története itt mit jelent? Ez egészült ki aztán a Fészek Galériában a dokumentációval, a kutatás fázisainak bemutatásával és egy újabb szoborral, ez Eperjesi Pátosz és kritika című vörös plasztikból, 3D nyomtatással készült büsztje, Molnár Csilla Andrea szobrának nyomán. Hidegfejű cím a Pátosz és kritika, ez egy jóval több érzelmet megmozgató szobor, mint ahogy a témáról és az ügyről sem lehet leválasztani az érzelmi, indulati rétegeket.

Azt gondolnánk, a kötet most mindent beilleszt a művész szándéka szerinti keretbe és ez jószerével így is van. Berecz Ágnes esszéje (Halottébresztés Budapesten) elmondja a szobor történetét és elhelyezi a projektet Eperjesi eddigi életművében. Emellett felbukkan benne a könyvön végigvonuló kérdés, mit keresett egy, a nyolcvanas években fél-underground helyzetben dolgozó, rendszerkritikus neoavantgárd, konceptualista művész a rendszer által rendezett nagy (és hazug) médiaeseményben? Valóban: mit? Infiltráció, mondanánk, beszivárgás, hogy valami lényegeset el tudjon mondani arról, ami ott zajlott – csakhogy Pauer szobrával kapcsolatban éppen ez az egyik nagy dilemma: lehet-e úgy hiteles művet készíteni, hogy belép egy hamis kontextusba, ha csak pillanatokra is, de részévé válik a rendszernek, amellyel „szemben” dolgozik?  György Péter esszéje (Egy ikonikus mű születése) az MNG gyűjteményi kontextusát is behozza a gondolkodásba, és, hogy Pauer szobra, valamint Eperjesinek a Fészekben kiállított büsztje mit állít a testről – mit a lélekről – és mit az áldozatról.

A kötetben egytől-egyig izgalmas szövegek sorjáznak, a beszélgetések pedig – különösen Acsády Judit, Bán Zsófia, Erhardt Miklós, K. Horváth Zsolt, Kürti Emese és Oltai Kata kerekasztala, A neoavantgárd testpolitikája címmel – abszolút mai művészetelméleti diskurzusba próbálják helyezni nemcsak a projektet, de a neoavantgárdot is. Konfliktizálva, kritikusan, de anélkül, hogy a ma szempontjait kérnék számon a több évtizeddel ezelőtti szereplőkön. Hogy az itt megjelenő gondolkodásmód mennyire megy neki bizonyos kikezdhetetlennek tűnő konszenzusoknak, arról éppen az a levélváltás tanúskodik, amely a könyv megjelenését követően zajlott a hvg.hu felületén. Ebben a cikkben a leveleket nem elemeznénk, csak annyit jegyeznénk meg, elő fognak még jönni történetek a magyar művészet nem túl távoli múltjából, amelyek mai kritikai nézőpontokból (mint amilyen a #metoo) való újraértelmezése éles vitákat generál majd.  

Az azonban jó volna, ha a vita és a tisztázás kiterjedne a művészeti mezőben meglevő, más aszimmetrikus viszonyokra is.

Hiszen van itt még valami, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül, ha már aszimmetrikus viszonyokról beszélünk – és ami maga is mintha a könyvben megjelenő problémahalmaz része volna.

Eperjesi Ágnes projektjével, pontosabban annak eredetével kapcsolatban zajlik egy – mondjuk így – csendes, fojtott konfliktus és szintén csendben lezajlott egy etikai vizsgálat a Magyar Képzőművészeti Egyetemen (MKE). Az eset kérdőjelet rajzol a szerzőség mellé, ugyanis, mint azt a Facebook-on az MKE egyik tanára, Bakos Gábor is közzétette, az Érezze megtiszteltetésnek nem egyedül Eperjesi Ágnes szellemi terméke. Bakos az ügyet röviden összegezte egy posztban, illetve az ügy dokumentációját, a MKE-n zajlott viták, nyílt levelek tartalmával együtt eljuttatta A mű szerkesztőségébe is. Ezek alapján most a történetet, ha nem is minden részletében, de hosszabban mondjuk el, hiszen az Eperjesi Ágnes nyílt levelében olvasható bocsánatkérés egy olyan ügyre vonatkozik, amelyet a nyilvánosság eddig nem ismert.  

Az MKE-n tanító művész és intermédia szakos diákjai foglalkoztak a Szépleányok című filmmel, a Pauer szoborral és mindazokkal a kérdésekkel, amelyeket ezek a munkák felvetnek. (Ezeket az órákat egyébként részben Bakossal közösen tartották.) A szobor felöltöztetésének gondolata, vagyis a performansz központi eleme egy hallgatótól, Demeter Dávidtól származik, aki saját tervei között említette ezt az elképzelést. Címét pedig, vagyis azt, hogy Érezze megtiszteltetésnek – ami hibátlanul sűríti magába a projekt lényegét – egy másik hallgató, Arató Ági mondta ki. Demeter dolgozott is a projekt előkészítésében, a kutatásban egy darabig, valamint interjúkat is készített.

Látszólag minden rendben volna itt, hiszen mindkettejüknek köszönetet mond Eperjesi Ágnes a kötet elején a köszönetnyilvánításoknál – ugyanez a szöveg olvasható jelenleg a honlapján is – és röviden jelzi azt is, miben állt a segítségük. Csakhogy az érintettek szerint egyrészt itt nem pusztán segítségről vagy valamilyen kollegiális együttműködésről volt szó, hanem kvázi társszerzői szerepről, legalábbis a projekt bizonyos szakaszaiban, és plágiumot emlegetnek. Másrészt – amint azt A mű kérdésére mindketten elmondták – a titulusoknál, a szerzőség kérdésénél lényegesebb számukra az, hogy egy ilyen helyzet kezelése mennyire korrekt.

A performansz 2018 októberében valósult meg, a kiállítás 2019 májusában nyílt. És mint azt Arató Ági egy, az egyetemi tanszékvezetőnek, Sugár Jánosnak küldött 2020. szeptemberi levelében jelezte, részéről „bizalomvesztés” merült fel tanárával, Eperjesi Ágnessel szemben, mert a projektről szóló beszélgetésekben, nyilvános kommunikációban sehol nem említette meg az ötletadók nevét, sőt, a cím kérdésében teljesen más változatot kommunikált, amely szerint az a férjével (Beck András, a kötet szerkesztője) folytatott beszélgetésben merült föl. Hozzátartozik a történethez, hogy a kötetben olvasható köszönetnyilvánítás a művész honlapján is megjelent, majd eltűnt onnan, majd megint visszakerült, hogy aztán bocsánatkérés formájában felbukkanjon abban a levélben is, amelyet a hvg.hu közölt. És innentől már a probléma sűrűjében vagyunk: mi az, ami egy egyetemi helyzetben, tanár-diák viszonyban működhet, mi az, ami ebbe a munkakapcsolatba beleférhet és mi nem? Kinek meddig terjednek a lehetőségei egy kvázi hierarchikus helyzetben? Kié a kimondott ötlet, elképzelés, a bedobott téma, a megosztott gondolat, a megtalált megoldás? És kié a (mondjuk ki, mert ez is fontos) kredit, a hírnév, a reputáció?

Az MKE tanszékvezetője, Sugár János etikai vizsgálatot kezdeményezett az ügyben, melyet a bizottság először lesöpört azzal, hogy „etikai vétség gyanújának elkövetésének utolsó ismert időpontja óta eltelt több mint 90 naptári nap miatt az ügyben a Bizottság nem indíthat etikai eljárást”. Egyben hozzáteszi: “A  Bizottság valószínűsíthetőnek tartja, hogy a két hallgató ötletadóként valóban szerepet játszott a performansz alkotói folyamatában”. Sugár ezt követően a két hallgatóval együtt jogorvoslatot kezdeményezett azzal az indokással, hogy „Eperjesi Ágnes eljárása komoly szakmai (szerzői jogi) és tanári etikai vétség, amely az Egyetem és a tanszék fontos értékét ingatja meg: a hallgató és a tanára közti egyenrangú párbeszédhez elengedhetetlenül szükséges bizalmi viszonyt”.

Végül rektori határozat zárja le az etikai vizsgálatot, ez pedig 2021 februárjában minden szereplőt „figyelmeztetésben részesít”: a tanárt, a tanszékvezetőt, magát a tanszéket és a két hallgatót is. A tanszékvezetőt és a tanszéket azért, mert „nem az Etikai Kódexnek megfelelően” jártak el, merthogy először tanszéki ad hoc bizottságot hívtak össze a kérdésben. Eperjesi Ágnest, akinek etikai vétségét megállapította a bizottság, arra hívta fel, hogy az „egyetemi oktatómunkája, illetve az egyetemen kívüli művészi munkája tudatos különválasztására a jövőben kiemelt figyelmet fordítson”. A két hallgatónak pedig az a figyelmeztetés szólt, hogy „sokkal tudatosabban kell részt venniük közös alkotási folyamatokban, együttes gondolkodásban, és azonnal jelezniük szükséges, ha bármilyen visszaélésre utaló jelenséget tapasztalnak”.

Közben egyébként Eperjesi Ágnes is etikai eljárást kezdeményezett Sugár János ellen, méghozzá azért, mert a bizottság nem az Etikai Kódexnek megfelelően járt el. Furcsa módon, a diákokat csak itt, ebben az őket közvetlenül nem érintő ügyben akarták meghallgatni, ebbe viszont ők nem mentek bele. Ez az eljárás azzal végződött, hogy a rektori határozat helyben hagyta az előző határozatban foglalt figyelmeztetést a tanszékvezető ellen.

Látszólag tehát megint csak minden rendben. Pedig a levegőben maradt kérdések sora ezekkel a döntésekkel csak hosszabb lett. Az MKE szerint tehát a felelősség közös és egyforma minden szereplő esetében? A két hallgató az egyetem polgáraitól azt kérdezte egy nyílt levélben: „Hogyan tekinthet magára hiteles intézményként egy olyan egyetem ezek után, ahol a tudástranszfer fordítva működik, az oktató nem ad, hanem elvesz?” De az őket ért sérelmen túl (már ha túl lehet ezen emelkedni) az is nagy kérdés, valójában mit jelent a nekik szóló figyelmeztetés? Hogyan kellene egy diáknak tudatosabban vennie részt a a közös folyamatokban? Nekik kellene tudniuk, hogy a közös órákon megszülető gondolatok, ötletek, koncepciók kinek a szellemi tulajdonát képezhetik? Hogy mire, meddig és miként használhatók föl? Hogy adott esetben mi plágium és mi nem? Az egyetem nem veti föl, még csak nem is jelzi, hogy bizonyos szabályok megalkotása volna szükséges, amelyek érvényesek a hasonló, órai munkahelyzetekre? (Nem mellesleg az egyetemnek van etikai kódexe és annak egyik szerzője éppen Eperjesi Ágnes volt.)

A művész ma már nem oktató az MKE-n. A két hallgató egyike, Demeter Dávid nem fejezte be tanulmányait az egyetemen és már nem hallgatója az intézménynek. Arató Ági az intermédia tanszéken diploma előtt áll.

A nyilvánosság terében pedig ott egy vita, amely egy már nem élő művész munkásságának értékelése körül zajlik. És ott lebeg egy másik is, egy olyan párbeszéd, amelyet még nem folytattak le. A továbbélő aszimmetrikus viszonyokról, és arról, hogy kinek és mit kellene itt megtiszteltetésnek éreznie.

A mű szerkesztősége lehetőséget biztosít az érintetteknek a cikkben tárgyalt üggyel kapcsolatos megszólalásra.

Borítókép: fotó az Érezze megtiszteltetésnek c. kötetből.

Francesco Melzi: Leonardo da Vinci 1515–1518k