A hír igaz: ezekben a napokban tényleg Budapesten, a Trafó Galériában állít ki Hito Steyerl, a globális kortárs szcéna egyik legfontosabb szereplője. A művészeti világ szupersztárjáról van szó, de mit is jelent ez? Kicsoda Hito Steyerl és miért nem írható le mégsem ezzel a jelzővel?

Mi a közös Wolfgang Tillmansban és Hito Steyerlben? Elsősorban természetesen az, hogy mindketten a globális kortárs szcéna legfontosabb, legnagyobb hatású szereplői közé tartoznak. Nevük immár egy évtizede folyamatosan szerepel – rendszerint az élbolyban – a színtér legbefolyásosabb szereplőinek Power 100-as listáján, sőt, Steyerlt 2017-ben „a” legfontosabbnak választották. Mindketten kritikus szemmel nézik a világot és felemelik szavukat – műveiken, közéleti aktivitásukon, akcióikon keresztül – a lépten-nyomon tapasztalt negatív jelenségekkel, így többek között a rasszizmussal, a diszkrimináció legkülönbözőbb formáival, az esélyegyenlőtlenségekkel vagy épp az artwashing-gal szemben, a kisebbségi jogokért, a múlt bűneivel való következetes szembenézésért.

Gondolataik pontos megfogalmazásához mindketten szívesen lépik át a műfaji határokat; egyes műfajok, így a video mindkettejük munkásságában fontos szerepet játszanak. És néhány napja lett még egy közös vonásuk: mindketten kiállítottak, illetve kiállítanak a budapesti Trafó Galériában.

Azt már hosszabb ideje megszoktuk, hogy a nehéz körülmények között működő galéria rendre releváns kiállításokkal rukkol elő, de az, hogy – jószerével egyedüliként a hazai intézmények között – a színtér legnagyobb sztárjait is Budapestre tudja hozni, újabb szintlépést jelent. Tillmans 2021-es, majd Steyerl mostani kiállítása a galéria által végzett munka gyümölcsének beérését és egyben nemzetközi szinten is figyelmet keltő elismerését jelenti – hiszen olyan művészekről van szó, akiket a londoni Tate-től a New York-i MoMÁ-ig a világ legnagyobb múzeumai igyekeznek megnyerni kiállítónak.

Az, hogy megjelennek műveikkel, vagy személyesen is a Trafóban, őket is minősíti, hiszen mindezt aligha lehet másképp értelmezni, mint kiállásként az ellenszélben működő galéria és az általa képviselt értékek mellett.  Fontos leszögezni, hogy más a két megjelenés. Tillmans kifejezetten a galéria tereire hozta létre a kiállítását, amelyet ő és asszisztense személyesen installáltak. A most látható kiállítás egy videó-installáció, amely Hito Steyerl, Giorgi Gago Gagoshidze és Miloš Trakilović közös alkotása, és a 2019-ben az n.b.k. – Neuer Berliner Kunstvereinben bemutatott közös performansz-előadásukon alapul.

Ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről Hito Steyerllel, aki valószínűleg soha nem lesz a szélesebb közvélemény szemében olyan közismert szereplője a szcénának, mint azok a sztárok, akiknek galériáit ostrom alatt tartják a gyűjtők kiváló befektetésnek gondolt alkotásaikért, és akiknek új rekordárairól szinte menetrendszerű gyakorisággal cikkezik a világsajtó. Nem is az a fajta művészet az övé, ami falra akasztható, vitrinbe tehető, sőt sokszor nem is „csak” művészet; a határok rendszeres átjárása nemcsak a vizuális művészeti műfajok közötti, gyakran váratlan és meghökkentő kirándulásokat jelenti, hanem

a képzőművészet és a tudományos kutatás, az irodalom és a zsurnalisztika eszköztárának sokszor egyidejű használatát is.

Hirdetés

Hirdetés

A német és japán felmenőkkel rendelkező, müncheni születésű Steyerl (57) két nép, két kontinens örökségét hordozza génjeiben, s egész életét nagyon tudatosan úgy alakította, hogy minél jobban megértse a világ működését. Már tanulmányai során sok helyen megfordult; előbb a Japán Mozgókép Intézetben (Japan Institute of Moving Image) tanult, majd a müncheni Televíziós és Filmművészeti Egyetemen folytatott operatőri és dokumentumfilm-rendezői tanulmányokat, végül a bécsi Képzőművészeti Akadémián filozófiából doktorált.

Ha arról kérdezik, kik voltak rá tanulmányai során a legnagyobb hatással, rendszerint két nevet említ: a hozzá hasonlóan félig ázsiai származású német filmrendező-intermédia művész Harun Farockit és Helmut Färber filmtörténészt. (A kilenc éve elhunyt Farocki pályája kései szakaszában rendszeresen készített média- és videoinstallációkat múzeumok és galériák számára; ezekben, csakúgy, mint esszéisztikus filmjeiben, főként a képek jelentését, keletkezését és a bennük rejlő hatalmi struktúrákat vizsgálta. E témák később Steyerl munkásságában is kiemelt súllyal voltak jelen. Farocki életművét épp néhány hónapja mutatta be itthon egy nagyszabású kiállítás a Goethe Intézet és az art quarter budapest szervezésében.)

Számos egyetemen Steyerl később oktatóként is megfordult; ilyen irányú tevékenységének központja jelenleg a német főváros, ahol a Berlini Művészeti Egyetem professzoraként újmédia-művészetet tanít és társalapítója volt egy, a mediális hálózatok természetével foglalkozó kutatóközpontnak (RCPP – Research Center for Proxy Politics). Tartott, illetve tart kurzusokat a londoni Goldsmiths College Kulturális Tanulmányok Központjában, a koppenhágai királyi akadémián és a helsinki képzőművészeti akadémián is. A berlini egyetemen rendkívüli népszerűségnek örvend; ahogy Kolja Reichert műkritikus fogalmazott a Deutschlandfunkban:

„Osztálya az a hely, ahol mindenki ott akar lenni, mindenki szeretne közreműködni. Nemcsak a művei hatnak; személyében egy művész és egy harcos ellenálló olvad egybe: egyfajta azonosulási pont ő azon alkotók és műbarátok számára, akik nem értenek egyet azzal, ahogyan a világ szerveződik”.

Steyerl sokszínű alkotó munkásságát a rendszeres „határátlépések” miatt valóban nem könnyű műfaji keretek közé sorolni; nem véletlen, hogy ahány lexikon, leírás, tevékenységi területeinek annyiféle definiálásával és sorrendjével találkozunk. Budapesti tárlata kapcsán például a Goethe Intézet filmrendezőként, képzőművészként és íróként; a Wikipédia filmesként, szerzőként, az esszészerű dokumentumfilmek mestereként definiálja, saját berlini egyeteme honlapja tevékenységét a képzőművészet és a filmművészet, az elmélet és a gyakorlat metszéspontjában állónak írja le. (Ami a filmet illeti, érdekességként megjegyzendő, hogy első lépéseit e téren Wim Wenders mellett tette meg, akivel az 1990-91-es A világ végéig forgatásán dolgozott együtt.)

Felsorolni is hosszú azokat a témákat, amelyek visszatérően, illetve a társadalom, a gazdaság, a kultúra friss jelenségeire reagálva újabban foglalkoztatják, és amelyekben állásfoglalását többnyire videókban, digitális animációkban, installációkban fogalmazza meg. Álljon itt ezért csak ízelítőül néhány gyakori téma, az olyan nagy kérdésektől kezdve mint a globalizáció, a politika és az üzleti világ összefonódása, a gazdasági válságok és háborúk, a hadiipar szerepe, a digitalizáció hatásai, a mesterséges intelligencia lehetőségei és veszélyei, a kiberfelügyelet, ugyanezen – és további – témáknak a művészeti szférára gyakorolt hatásuk szemszögéből történő vizsgálatáig.

Steyerl rendkívül profi történetmesélő, aki a legnehezebb, legfajsúlyosabb témákat is némi humorral és iróniával, gyakran igen látványos, immerzív installációkban dolgozza fel, melyekben mesterien elegyíti a valós világot egy spekulatívval, a száraz elméletet a szórakoztatással, a „társadalomdiagnosztikát” egy álomgyárral. Az utóbbi években bemutatott installációi közül máris ikonikus státuszt élvez a Deutsche Bank manipulációit pellengérre állító Factory of the Sun, amely a 2015-ös velencei biennálén volt először látható, vagy a 2020-as SocialSim, mely a digitalizációnak, a szimulációnak és a mesterséges intelligenciának a művészi kreativitásra gyakorolt hatását vizsgálja kritikus szemmel.

Steyerl sokat markol, de nem kerget illúziókat, nyilatkozataiban többször hangsúlyozza:

tudja, nem lehet mindent – és főleg nem egyszerre – megváltoztatni. A legszigorúbban talán saját működési területén, azaz a művészeti színtéren kéri számon az etikai normák érvényesülését.

Ez a törekvése az elmúlt években számtalan akciójában tetten érhető volt; nem egy esetben például kiállított munkáinak visszavonásában olyan rendezvényekről, melyeket eredetileg ő maga is fontosnak tartott, ezért szívesen fogadta a részvételre való felkérést. Miután azonban kiderült, hogy ezekre olyan árnyék vetült, ami lehetetlenné tette számára a további jelenlétet, nem habozott levonni a maga számára a következtetéseket. Az elmúlt esztendőben két ilyen történet különösen nagy visszahangot kapott: az elsőben egy nemzetközi kiállítássorozatról, a Diversity United-ről vonta vissza munkáit, a másodikban pedig a kasseli Documentáról.

Nézzük ezt a két történetet kicsit részletesebben! A Diversity United projekt Walter Schmerling német művészeti menedzser, kulturális vállalkozó nevéhez fűződik, aki a moszkvai Tretyakov Képtárral együttműködve dolgozta ki egy több állomást érintő nemzetközi kiállítássorozat tervét, melynek jól hangzó céljaival, az európai egység, a kulturális dialógus erősítésének lózungjával nemcsak számos neves művészt, köztük Steyerl mellett például Gerhard Richtert és Olafur Eliassont tudta megnyerni a részvételnek, de Frank-Walter Steinmeier német és Vlagyimir Putyin orosz elnök személyében tekintélyes fővédnököket is talált. (Mindez még jóval Ukrajna orosz megtámadása előtt történt.)

Közben Schmerling más olyan projekteken is dolgozott, melyek alaposan kiverték a biztosítékot a művészeti színtéren, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy hangzatos programjai elsősorban saját üzleti érdekeit szolgálják, és olyan támogatókkal, együttműködő partnerekkel dolgozik, akikkel szemben súlyos etikai kifogások – többek között az artwashing alapos gyanúja – merülnek fel. Ezt a történetet, amelynek a kegyelemdöfést az Ukrajna elleni orosz agresszió adta meg, itt mutattuk be részletesebben.

Steyerl sokadmagával visszavonta a kiállításon szereplő művét, s egyúttal jelezte, hogy a jövőben semmilyen olyan projektben nem kíván reszt venni, melyeknek köze van a menedzserhez. A Documenta-történet közismert: itt több kiállító művész, köztük Steyerl úgy ítélte meg, hogy a mustra vezetéséből hiányzik a szándék az antiszemitizmus-vádakkal való szembenézésre, az antiszemita töltetű művek eltávolítására, minek következtében az egész rendezvényre – a tiltakozók szerint is igazságtalanul – az antiszemitizmus árnyéka vetül. A frontok Steyerl szerint megkeményedtek, az érdemi vita lehetősége már elúszott – „mindent élőről kell kezdeni” –, ezért mindkét munkáját, egy videót és egy installációt, visszavonta a Documentáról, de elment egy frankfurti vitafórumra, hogy érveljen döntése mellett és elmagyarázza, miért elfogadhatatlan az, ahogyan a Documenta vezetése a problémához viszonyult.

Ez az érvelő, magyarázó attitűd amúgy is jellemző rá, amire jó példa alábbi, friss lépése is: a rajna-pfalzi Pirmasens városa 1990-ben három évenként odaítélt díjat alapított a település talán legismertebb szülötte, a dada-mozgalom alapítója, az 1916-os Dada Manifesto szerzője, a zürichi Cabaret Voltaire-t megnyitó Hugo Ball emlékére. Az idei díjat a város Hito Steyerlnek ítélte oda, az átadásra március 5-én került volna sor. Steyerl eredetileg el is akarta fogadni a díjat, ám az átadón mondandó beszéde előkészítése közben végigolvasta Ball 1919-ben megjelent főművét, A német értelmiség kritikáját, melynek számos érdeme mellett erősen vitatható, antiszemita élű kitételei vannak.

Steyerl ezért úgy döntött, hogy nem fogadja el a díjat, sőt ennél továbbment: javasolta, hogy a díjátadó helyett kerüljön sor olyan nyilvános fórumokra, melyeken a résztvevők nyílt eszmecserét folytatnak Hugo Ball kora és napjaink antiszemita kliséiről. A város vezetése elfogadta a javaslatot, s mint ahogy az weboldalán is olvasható, januárban már sor is került az első pódiumvitára, melyet az internetes közvetítésnek köszönhetően bárki nyomon követhetett, ősszel pedig újabb beszélgetést terveznek, ezúttal Zürichben – természetesen a Cabaret Voltaire-ben.

A művész egyéni kiállításainak az utóbbi években többek között az Art Institute of Chicago, az eindhoveni Van Abbemuseum, a londoni Institute of Contemporary Arts és a Serpentine Galleries, a madridi Museo Nacional Centro de Arte Reina Sofía, a Los Angeles-i Museum of Contemporary Art, legutóbb pedig az amszterdami Stedelijk Museum adott otthont. Számos csoportos bemutatón is szerepelt, melyek közül kiemelkedik a velencei, a sanghaji és az isztambuli biennálék különböző kiadásain, illetve a Documentán és a Manifestán való részvétele.

Velencében 2013-ban és 2019-ben a központi kiállításon szerepelt, míg 2015-ben a német pavilon egyik kiállítója volt; a kasseli Documentán 2007-ben és 2022-ben voltak láthatóak munkái, igaz, tavaly, mint a fentiekből kiderült, csak a show első felében. Jelenleg a budapesti Trafó mellett az USÁ-ban, a Portland Art Museumban látható kiállítása: a This is the Future című tárlat elsősorban a mesterséges intelligencia növekvő alkalmazásának lehetséges következményeit vizsgálja.

Munkái nem a Trafó mostani tárlatán szerepelnek első alkalommal Budapesten. Igaz, 2008-ban még nem tartozott a legnagyobb sztárok közé, de tevékenységét már akkor is széleskörű nemzetközi érdeklődés kísérte. Ezért is kapott meghívást az Ernst Múzeum Opening Hours projektje keretében megvalósult kiállításra, melyre négy külföldi művész munkáit választották ki a U-TURN Quadriennial for Contemporary Art anyagából. Ezek a művek a történelmi krízisek pillanataira koncentráltak, s ahogy a tárlat ismertetője hangsúlyozta, olyan helyzetekkel foglalkoztak, melyekben „egyének és/vagy csoportok megfosztatnak alapvető jogaiktól, amikor egy rendszer összeomlásával, illetve átalakulásával járó áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen folyamatban a személyes és kollektív-társadalmi tapasztalatok egymásra vetülnek vagy teljesen egybeolvadnak. A négy munka különböző módon, a dokumentum- és játékfilmes elemek kiemelésével, illetve keverésével használja a film/videó lehetőségeit a traumatikus események megközelítésére és a veszteségek felmutatására.”

A Trafó mostani, május 7-ig látogatható, Küldetés teljesítve: Belanciege című kiállításán egy videó-installáció látható, amely három művész, Steyerl, a georgiai Giorgi Gago Gagoshidze és a bosznia-hercegovinai Miloš Trakilović közös, a Neuer Berliner Kunstvereinben (n.b.k.) 2019-ben bemutatott performansz-előadásukon alapuló alkotása. (Gagoshidze Steyerl tanítványa volt Berlinben és Trakilović is ottani tanulmányai során került kapcsolatba vele.)

Az előadás – szinte napra pontosan 30 évvel a berlini fal leomlása után – az 1989 utáni átalakulásokra, a volt szovjet területek politikai átrendeződéseire, a kultúra és a populizmus közötti összefüggésekre reflektált, valamint tágabb összefüggéseiben vizsgálta a volt keleti blokk „privatizációja” során kialakuló oligarcha-kapitalista kultúra mechanizmusait. A reflexiók középpontjában a Balenciaga luxusmárka áll, melyen keresztül a divat, a trendek, a közösségi média és olyan politikai folyamatok közötti összefüggések bomlanak ki, mint az alt-right mozgalmak sikere, a Donald Trump győzelmét is lehetővé tevő amerikai elnökválasztások manipulálása, vagy a populista és neoliberális politika térnyerése a volt keleti blokk országaiban. A Trafó Galéria a kiállítás alatt számos kísérőprogrammal segíti a látogatókat az alkotás kontextutásának minél részletesebb megértésében.

Hito Steyerl nem tudott személyesen eljönni budapesti kiállítására, de aki látni és hallani szeretné őt, arra hamarosan lesz lehetősége. Március 22-én a philadelphiai Temple Performing Arts Centerben tart előadást művészi gyakorlatáról, melyet az érdeklődők a livestream-en is követhetnek. Az előadásra ezen a linken lehet regisztrálni és ugyanitt érhető el további információ is.

Hito Steyerl, Giorgi Gago Gagoshidze, Miloš Trakilović:
Küldetés teljeseítve: Belanciege

Budapest, Trafó Galleria, május 7-ig.

Borító kép: Giorgi Gago Gagoshidze, Hito Steyerl, Miloš Trakilović: KÜLDETÉS TELJESÍTVE: BELANCIEGE, 2019 (3 csatornás HD videó, environment). Kiállítási látkép, Trafó Galéria, fotó: Biró Dávid