Már menet közben jól látszott, hogy a jelentés egyvalamire biztosan nem lesz jó: nevezetesen az antiszemitizmus-vita lezárására és a tanulságok egyértelmű megfogalmazására.

Legutolsó, a Documenta 15 utóéletével és a következő kiadás előkészítésével foglalkozó írásunkban már jeleztük: a következő fontos lépés annak a szakértői testületnek a jelentése lesz, amelyet a rendezvény tulajdonosai, Hessen tartomány és Kassel város vezetése még augusztus elején kértek fel az antiszemitizmus-vádak kivizsgálására. A grémiumtól arra is választ vártak, hogy milyen intézkedésekre, adott esetben szervezeti változásokra van szükség a hasonlóan kritikus helyzetek jövőbeli elkerülése érdekében. A hivatalosan tudományos tanácsadó panelnek nevezett testület által készített összegzés a napokban megjelent, ám az idáig vezető út meglehetősen rögös volt, és a dokumentum is legalább annyi új kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol.

A tartományi és városi vezetők az – eredetileg – nyolctagú testületbe művészettörténészek mellett más tudományágak képviselőit is meghívták, és ügyeltek arra, hogy a grémium földrajzi összetétele is sokszínű legyen, a bírálatokat azonban így sem sikerült elkerülniük. A testületet Nicole Deitelhoff, a frankfurti Goethe Egyetem politológus professzora vezeti, aki egyben a frankfurti Békekutató Intézetet is igazgatja.

A tagok között a művészeti színtéren járatosak számára a legismertebb név dr. Marion Ackermanné, aki a Drezdai Állami Művészeti Gyűjtemények igazgatója. Julia Bernstein a frankfurti Alkalmazott Tudományok Egyetemének professzora, a diszkrimináció, a diverzitás és a befogadás kérdéseivel foglalkozik, és számos publikációja jelent meg az antiszemitizmus témájában.

Marina Chernivsky, az ukrajnai Lvivben született, Izraelben felnőtt és Berlinben élő pszichológus és viselkedéskutató az antiszemitizmus és a diszkrimináció kérdéseivel foglalkozik. Az amerikai Peter Jelavich a Johns Hopkins Egyetem professzora, az elit és a populáris kultúra kölcsönhatásait, a tömegkultúra és a média kapcsolatát kutatja. Christoph Möllers professzor jogtudós, a berlini Humboldt Egyetem oktatója. Ő egyébként Claudia Roth kulturális államminisztertől külön feladatot is kapott, aminek lényege annak definiálása volt, hol vannak a művészi szabadság határai, mi számít annak megsértésének és mi nem. Möllers tanulmányában hangsúlyozza: az, hogy valaki tehet antiszemita vagy rasszista megjegyzéseket, botrányosnak tűnik,

„de ez egy liberális rend botránya, amely nem mindent szankcionál jogilag, amit elítél politikailag”.

A határt az olyan tényállások jelentik, mint a megalázás, a népek közötti gyűlölet szítása, az erőszakra való felhívás vagy a holokauszt tagadása.) Elsa Clavé történész, a hamburgi egyetem Ázsia és Afrika Intézetében dolgozik, többek között az iszlám világgal foglalkozik. Az etióp származású Facil Tesfaye a hongkongi egyetem Modern Nyelvek és Kultúrák Iskolájának oktatója.

Még javában tartott a Documenta, amikor kiderült, hogy a bizottsági tagok által képviselt különböző megközelítések nem mindig hozhatók közös nevezőre.

Már a bizottság első, szeptemberi állásfoglalását is csak öten írták alá. Ebben a dokumentumban az „ötök” úgy vélték, a Documenta nem lépett fel „az anticionista, antiszemita és Izrael-ellenes hangulattal” szemben és követelték néhány „pro-palesztin propagandafilm” vetítésének leállítását. A szeptemberi papírról Marion Ackermann, Elsa Clavé és Facil Tesfaye szignója hiányzik. Az utóbbi két tag „saját, posztkolonializmus-kutatásból kiinduló nézőpontjának érvényesülését” hiányolta abból, ahogy a bizottság az antiszemitizmus kérdéseihez közelít.

Clavé és Tesfaye később ki is vált a csoportból, a most kiadott, véglegesnek szánt jelentést már nem is jegyzik. Kiválásukra és annak okaira a dokumentum nem tér ki. Éppen az a két tag hagyta ily módon ott a bizottságot, akiknek a legnagyobb rálátása van a vizsgált téma Európán kívüli összefüggéseire, míg olyan tagja eleve nem volt a testületnek, aki közeli ismerője és kutatója lenne a közel-keleti konfliktusnak, a különböző palesztin és pro-palesztin mozgalmaknak.

Marion Ackermann a nézetkülönbségek ellenére mindvégig tagja maradt a bizottságnak. Nemcsak a bizottság összetétele váltott ki kritikát, hanem maga a léte is – nem meglepő módon legerőteljesebben a Documenta
művészeti vezetését ellátó ruangrupa csoport részéről. Ők és mintegy 65, álláspontjukat támogató, általuk meghívott művész kezdettől fogva elutasították a grémiumot, amelytől, a feltételezéseik szerint cenzúrát bevezetni kívánó tulajdonosi kör – szerintük – eleve nem pártatlan vizsgálatot, hanem álláspontjának alátámasztását várta.

A testület ebben az „ellenszélben” is folytatta, és a napokban be is fejezte a munkáját. Zárójelentése elsősorban nem is az antiszemitizmus vádjával illetett, nagyon részletesen vizsgált munkákra vonatkozó végső következtetések miatt lesz újabb viták kiindulópontja – bár egyes megállapítások túl sommásnak tűnnek –, hanem a Documenta jövője szempontjából fontos következtetések és ajánlások miatt.

Teljes egyetértés persze a rendezvényt minősítő megállapításokat sem fogja fogadni; elsősorban az az általánosító kitétel borzolja majd a kedélyeket, mely szerint

„a Documenta 15 az Izraelre vonatkoztatható antiszemitizmus, illetve esetenként általában az antiszemitizmus visszhangkamrájaként működött”.

(Ha valaki nem ismeri ezt a kifejezést, többek között itt találhat hozzá hasznos kapaszkodót.) Az egyes inkriminált művek konkrét megítélése nagyobb konszenzusra számíthat.

Eszerint az első és legnagyobb botránykő, a Taring Padi csoport People’s justice című munkájának antiszemita volta nem is lehet kérdéses; Mohammed al Hawajri Guernica Gaza-ja esetében viszont a megítélés attól függ, hogy címét valaki Picasso Guernicájára vagy a konkrét történelmi helyszínre vonatkoztatva értelmezi. Az algériai nők harcát korabeli dokumentumokkal bemutató Archives des Luttes des femmes des Algérie-t a grémium nem minősíti egészében antiszemitának, de megállapítja, hogy az nem mentes a zsidók sztereotipizáló ábrázolásától.

A ramallah-brüsszeli filmes csoport, a Subversive Film egyes filmjeiről a testület megállapítja, hogy azok „a Közel-Kelet minden bajának okát egyedül Izrael államban látják és Izraelt Libanonban genocidpolitikával vádolják”. A szakértői csoport fontos megállapítása, hogy a fentiekből nem vezethető le a Documenta 15 egészének antiszemitaként történő megbélyegzése, és „nem delegitimálható Izrael politikájának legitim kritikája”. (A fentebb említett munkák többségére a Documenta 15-tel foglalkozó első nagyobb írásunkban is kitértünk.)

A dokumentum „érzékenyebb” része ajánlásokat fogalmaz meg a jövőre nézve, és eközben közvetve vagy közvetlenül a művészi szabadság határainak kérdését feszegeti. A jelentés szerint a Documenta ügyvezető igazgatói – előbb Sabine Schormann, majd lemondása után a hasonló szellemben cselekvő Alexander Farenholtz – megszegték azt a munkaköri kötelességüket, hogy „bizonyos kiállított tárgyakat saját hatáskörben, akár a művészeti vezetéssel szemben is kontextualizáljanak”. És bár a művészi szabadság érvényesülését megkérdőjelezhetetlen értéknek tekinti, a csoport egy olyan struktúrát vázol fel, amelyben az ügyvezetés feladata nemcsak a művészeti vezetés által megálmodott koncepció érvényesítésének segítése a logisztikai, jogi és személyi feltételek biztosításával, hanem – a rendezvény fenntartói, a „köz” képviseletében – a művészeti vezetés elszámoltatása is. Szervezeti értelemben ez tulajdonképpen nem is jelent változást, hiszen a művészeti vezetőnek (vagy vezetőknek) a Documenta gGmbH a munkáltatója.

A grémium számára nem elfogadható – olvasható a dokumentumban – hogy a fenntartók képviseletében az ügyvezetés ne rendelkezzen azokkal az eszközökkel, amelyekkel beavatkozhat a kiállítás történéseibe, amikor műalkotások a büntetőjog küszöbén túlmenve megsértenek olyan alapvető alkotmányos normákat, mint a diszkrimináció tilalma. Amit tehát a dokumentum felvázol, az lényegében egy olyan kettős irányítási struktúra, amely magában hordja a konfliktusok állandó veszélyét. Nem véletlenül jegyzi meg a berlini Monopol Magazinnak a jelentésről beszámoló írása, hogy a 2027-es Documenta 16 művészeti vezetésére pályázók jól teszik, ha egy meggyőző koncepció kidolgozásán túl rögtön egy jó ügyvédről is gondoskodnak.

A német sajtó természetesen azonnal megkérte Andreas Hoffmannt, a Documenta közelmúltban kinevezett, de funkcióját csak júniusban átvevő igazgatóját, hogy kommentálja a bizottság jelentését. (Hoffmann kinevezéséről a Documenta körüli más új fejleményekkel együtt itt számoltunk be.)

Hoffmann igen óvatosan fogalmazott, és főként arra törekedett, hogy eloszlassa a politika beavatkozási szándékaival kapcsolatos félelmeket. Szerinte ezek a félelmek Christoph Möllers említett tanulmányának és Claudia Roth államminiszter nyilatkozatainak fényében nem indokoltak, ugyanakkor hozzátette, hogy a Möllers-tanulmány mellett a szakértői testület állásfoglalása is „fontos építőelem akkor, amikor szervezetünk fejlesztéséről gondolkodunk.”

A következő lépés most minden bizonnyal a művészeti vezető(k) felkérése lesz, de erre még vélhetően hónapokat kell várni, már csak azért is, mert a kiválasztási folyamatban is lesznek változások. Aztán majd kiderül, hogyan fér meg két dudás egy csárdában.