Az év végén a Longtermhandstand Galériában mutatták be Szombat Éva I want Orgasms not Roses című könyvét, melyet egy kiállítás is kísér. A könyv nemzetközi debütálása megelőzte a budapestit: 2022 novemberében a Paris Photo-n lehetett először megtekinteni. A könyv a heidelbergi Kehrer kiadó gondozásában jelent meg, az Everybodyneedsart-tal közösen. 

A tavalyi évet a New York-i MoMA-ban  Wolfgang Tillmans To look without fear kiállítása zárta; Nan Goldin több összegző képzőművészeti ranglistán a TOP10-ben szerepelt – mindebből akár az a következtetés is levonható, hogy a fotóművészetnek azon ága, mely a szexualitást egészen közelről, szubjektív módon ábrázolja, végképp kanonizálódott, megkerülhetetlen szereplőjévé vált nemcsak a fotográfia világának, hanem a képzőművészetnek is. Két olyan művészről beszélünk, akik kizárólag a fotó médiumán keresztül fejezik ki önmagukat, és kiállításokon, fotókönyveken keresztül emelkedtek fel a kortárs képzőművészeti szcéna csúcsára.

Szombat Éva könyvének külföldi kiadása azért fontos mérföldkő, mert egy Budapesten élő fiatal  – a MOME doktorandusza és óraadó tanára – jutott el karrierjében arra a pontra, hogy fotóit külföldön is elismerik. Mindezt egy olyan anyaggal, melynek témája a nők szexualitása, a szexuális játékszerekhez való viszonyuk –  a saját nézőpontjukból.  

Miért érdekes ez a téma a nyugat-európai közönségnek, és miért váltott ki itthon a közösségi médiában negatív visszhangot ugyanez az anyag, amikor 2021-ben Capa-nagydíjat kapott? Miközben ez az elismerés egy olyan fotográfiai ösztöndíj, mely elsősorban társadalmi kérdésekkel foglalkozó projekteket támogat. 

Lehetséges, hogy a szexualitás és különösen a nők szexualitása Magyarországon a képzőművészeti körökben még mindig tabutémának számít? Szembe tudunk nézni azzal, hogy a gender kérdések, a nemi identitás kérdése és a női szemszögből ábrázolt szexualitás nem csak a mainstream médiában, és politikában, de a magyar értelmiség körében is elhallgatni való téma? Amiről jobb nem beszélni és a fiókba tenni? 

Fiók – ez volt címe Szombat Éva MOMÉ-s diplomamunkájának. A dolgozat elméleti részében e sorok írójának két fotósorozatát, a 2003-as Szeretőimet és az egy évvel későbbi Ups and Downs-t nevezte meg mint magyar fotóművészeti előképét. Ám azok megjelenése óta húsz (!) év telt el, jómagam pedig egy évtizede feladtam a fotóművészi karriert, de az azóta eltelt időben sem lett egyértelmű, hogy mennyire tudja befogadni a magyar művészeti szcéna az olyan fényképeket, műveket, amelyek a női testet és a női szexualitást nem a férfi tekintet szemszögéből ábrázolják.

Mennyire létezett, illetve ma mennyire erős a feminista diskurzus a magyar nőművészek között? Meg lehet-e írni ilyen nézőpontból a magyar feminizmus történetét? Létrejöhet-e egy női aspektus, vagy átugrunk a posztfeminizmusba, anélkül, hogy megéltük volna a nők egyenjogúságát és szexuális felszabadulását? Joga van-e egy nőnek a saját szexualitásáról beszélni és érdekel-e ez másokat? Esetleg támogatható is, nem pedig csak tűrhető?

A budapesti könyvbemutatón sokan jelen voltak a harmincas korosztályból, sok MOMÉ-s tanár és diák jelent meg. Jó volt látni, hogy milyen sokan kérnek dedikációt. Hogy létezik egy olyan kör, amely számára fontos, hogy ilyen kérdésekről szó essen, és jó volt azt is látni, hogy a könyvben szereplő nők közül is többen eljöttek a megnyitóra. 

De mi is található ebben a kiadványban?

A könyv fotóanyaga 2017-2022 között készült,

kiindulópontja egy Instagram hirdetés volt, melyben az alkotó olyan szereplőket keresett, akik hozzá hasonlóan szeretik a szexuális játékszereket.

A képek tematikája alapvetően portréfotó és tárgyfotó, otthoni, intim környezetben, ahol az alanyok maguk választhatták ki, hogy mennyit mutatnak meg saját magukból. 

Szombat Éva semmit sem kényszerített rá a szereplőkre a közös munka során. Volt aki maga kérte, hogy meztelenül szerepelhessen, mert így érezte komfortosan magát. A képek tehát szoros együttműködésben készültek a szereplőkkel a 3-4 órás fotózások során, melyekre Éva mobil világítóberendezéssel érkezett. A kevés ruha ellenére a fotók hangulata ritkán válik erotikussá, gyakran inkább dermedt, beállított, mintha megmerevedtek volna a szereplők. Az arcokon is ritkán jelenik meg az öröm, az élvezet. A képek tehát szándékoltan nem szexképek – bár ez alól is találunk kivételt. A helyszínek és a szereplők bevilágítása színes fényekkel történt. A fotók technikai kivitelezése abszolút megüti a mai kor mércéjét nemzetközi viszonylatban is, emellett a divat és reklámfotó világát idézik. 

A könyv igényes, magas színvonalú grafikája Bárdy Anna munkája. A borítón színjátszós formák jelennek meg a rózsaszín háttérből kiemelkedve, melyek értelmezhetők könnycseppként és egyéb testnedvek cseppjeiként is. Belső lapjai szintén rózsaszínűek, a fotók matt papírra lettek nyomtatva, speciális UV-festékkel, mely képes megőrzi a Szombat Éva képeire jellemző magas szaturáltságot. A szövegek kék betűkkel szedettek. A könyv színválasztása gyermekkori hangulatot idéz, például egy kislány babaszobáját. Ez a szoba azonban nem gyerek játékokkal van tele – és ezen a ponton kulminál a fotósorozat fogadtadásának ellentmondásossága. Feszegeti a „jó ízlés” határait, tabukat döntöget – leginkább a szexualitáshoz, az intimitáshoz és annak reprezentálásához kötődő tabukat.

A képek készítésével egyidejűleg Szombat interjúkat is rögzített. Később ezek a beszélgetések képezték a könyvben található szövegek alapját.

A könyv formavilágát Szombat Éva nagymamájának, Kruzslicz Veronikának 1945-46-os emlékkönyve ihlette, pontosabban ennek a klasszikus emlékkönyvnek az ellenpólusaként született meg. A projekt idején a nagymama elhunyt – Éva a könyvet nagymamái emlékének ajánlotta. 

Generációk közötti szakadék jelenik meg itt. A nők szexualitása, esetleges dominanciája teljes tabutémának számított a nagymamák korában, míg az unoka életében már megjelenhet a szexualitás felszabadítása, a felfedezés öröme, és az efölött érzett büszkeség. 

Éva szociális alkat és alkotó, ezért ehhez a „kalandhoz” sorstársakat is keresett. Átfogóbb tekintetben itt is a boldogság és az öröm okait kutatja, mint korábbi projektjeiben, de jelen esetben egy szűkített területre fókuszál: a szex és a szexuális vágyak, álmok, és tárgyak világára.

A szexualitás ábrázolása tabu volt Kelet-Európában a szocializmus idején. A hétköznapi életben karikatúrákon, erotikus naptárfotókon valamint a ‘80-as évek közepétől másolt videókazettákon volt elérhető, ám ezek mind a férfi tekintet, a male gaze szemszögéből mutatták be a női testet. 

Ez a hagyomány még a ‘90-es évek fotográfiáján is érezhető volt. A workshop-okon – bár akkor még nem így hívták a közös, alkalmi szakmai gyakorlatokat – meztelen nőt, nőket fényképező férfiak barangoltak folyópartokon és erdőkben. A nők közül csupán egy-két olyan kiemelkedő alkotó akadt, például Ujj Zsuzsi, aki elég bátor volt ahhoz, hogy szabadon ábrázolja a saját testét, ahogyan ő megéli és kifejezi önmagát – ez a bátorság el is jutatta munkáit a Tate Modern kiállítóteréig. Amit létrehozott, az nemzetközi kontextusban is érvényes.

Nem csak a szexualitásról való diskurzus, de a feminizmus is hasonló helyzetben volt a szocializmusban: nem jöttek létre művészeti csoportok, amelyek tudományosan közelítették volna meg a feminista kérdéseket, és ilyen tematikájú kiállítások is csak a rendszerváltás után születtek. Ezek közé tartozott az Erdei Krisztina, Iványi Brigitta és jómagam által megrendezett NECC kiállítás a KOGART Házban 2005-ben. 

Ráadásul Magyarország a rendszerváltás után pornónagyhatalommá vált, ám mindez, néhány kivételtől eltekintve reflektálatlanul maradt többek között a képzőművészetben is. Bennem is csak egy, a barcelonai kortárs művészeti múzeumban, a MACBA-ban 2003-ban tartott Postporn Marathon című konferencián tudatosult ez a tény.  A szexualitás és a pornográfia fotográfiai, realista megjelenítése a művészetben itthon, noha létezik, mégis jobbára periférikus maradt. Ennek több oka is lehet, személyes véleményem az, hogy a magyar képzőművészeti szcénában a fotográfia elsősorban a konceptuális művészek eszköze volt, elsősorban gondolatokat volt hivatva megjeleníteni, amitől nagyon távol áll az intim szférát bemutató snapshot esztétika, és az érzékiség ábrázolása. (Az erotika és a szexualitás megjelenési formáit a magyar képzőművészetben nagyon alaposan tárgyalja egy 1999-es tanulmánykötet.)

Pornónagyhatalmi státuszunk képzőművészeti reflexiója érdekes módon leginkább egy amerikai művész, Jeff Koons közvetítésével vonult be a nemzetközi művészettörténetbe. A Made in Heaven sorozat fotói és porcelán szobrai, melyeken magyar származású pornósztár feleségével, Staller Ilonával, azaz Cicciolinával való szexuális élményeit örökítette meg, élnek a ’80-as évek színvilágával, a giccs-esztétikával, a plüssökkel. 

Az Orgazmust kérek, nem rózsát képei a színvilágban és a giccs alkalmazásában hasonlítanak a Made in Heaven képeire, viszont kerülik az erotikát, és férfiak sincsenek illetve szexuális aktus sem látható a képeken. A férfiak szerepét a szexuális segédeszközök veszik át. 

Az önkéntes szereplők  – akiknek család és keresztnevét a könyv képjegyzékéből tudjuk meg – jellemzően saját otthoni környezetükben, de professzionálisan bevilágítva jelennek meg. A színes fények egységessé teszik a háttereket, elmossák az egyes szereplők közötti társadalmi különbségeket, nemi identitásokat, szexuális hovatartozást. 

Szombat korábbi fotósorozatai, a Happiness és különösen a Practioners képein tapasztalhtó túlzsúfoltság megszűnik, ami a tárgyakat és a környezetet illeti. Az Orgazmus sorozat képein viszont talán kevésbé köszönnek vissza ismerősként a szereplők. A szereplők uniformizálttá válnak a vérprofi-reklámos, színes, a ’80-as évek világát idéző megvilágítástól, és attól, hogy környezetük szinte egységesként jelenik meg. Ez alól kivételt képez például az underground kulturális szcénában ismert, és Szombat Évával egy korábbi projektben is együttműködő Vida Verát ábrázoló portré. A fotó a falon lévő képeken keresztül betekintést enged Vera személyes és családi történetébe is, ezért ennek a portrénak sokkal több rétege van. 

A könyv értelmezése közben ezen a ponton lesznek nagyon hasznosak a szövegek, amelyek felfedik azt, amit a képek esetleg nem mutatnak meg:

a felszín mögött meghúzódó traumákat és élettörténeteket.

Kifejezetten érdekes, sőt lebilincselő olvasni őket, és kibontakozik egy olyan világ, amelybe kevés kortárs művészetet kedvelőnek van betekintése. 

A címben feltett kérdésre a válaszom, hogy igen, lehet műalkotás a szexjátékszert ábrázoló tárgy. Szombat Éva e sorozata értelmezhető úgy, mint lázadás a korábbi generációktól öröklött női minták ellen. A nőkre rákényszerített szerénységet és szemérmességet felváltja ebben a fotósorozatban valami harsány, bátor, frivoll, erős, sőt erőszakos és néha sötét, ami azonban a mélyebb pszichológiai rétegekben mindannyiunknál jelen van. A kérdés csak az, hogy foglalkozunk-e vele, vagy sem. Amíg Magyarországon a nemek közti egyenjogúság elérését célul tűző feminizmus negatív csengésű kifejezés lehet, addig az ilyen munkáknak feltétlenül tere van. Ilyen szempontból újító Szombat Éva könyve, és örvendetes, hogy alkotója elindult a nemzetközi ismertség és sikerek felé.

A könyv anyagát bemutató kiállítás február 10-ig látható a Longtermhandstand-ben, ahol meg is vásárolható a kiadvány.
(Nyitva szerda-csütörtök-péntek 17-20 óráig.)